Mióta megérkeztem Stavangerbe, szeretnék egy írást szentelni a fogadóintézményemnek, a VID Specialized University-nek. Úgy, ahogy Magyarországon az ELTE sem egyetlen egy helyszínen oktat, ez az egyetemi létesítmény is viszonylag apró, a Faculty of Theology, Diaconia and Leadership Studies talán még családiasabb, mint a Kazinczy utcai Pedagógiai és Pszichológiai Kar. Ezen a karon többféle hitéleti képzés is folyik, ezen kívül azonban évek óta interkulturális tanulmányokkal és globalizációval kapcsolatos szakokat is oktatnak, nem beszélve az én szakomról - Master in Community Development and Social Innovation. Ez nagyjából közösségfejlesztésre és innovatív szociális szervezetek építésére, fejlesztésre fókuszál.
Két emelet az egész, nagyon kompakt, inkább emlékeztet a hajdani általános iskolámra, a Remetekertvárosi Általános Iskolára, ami szintén egy két szintes hosszában elnyúló épületben kapott helyet. Az ember azt gondolná, hogy ha kevés hallgató, oktató és munkaerő érintett az adott szervezet napi szintű feladatainak lebonyolításában, szembetalálja majd magát szervezeti hiányosságokkal, egyes dolgokat valószínűleg nélkülöznie kell. Nem úgy a VID-ben! Azt kell, hogy mondjam, hogy nagyon hatékonyan, flottul működik minden. Először is azt említeném meg, hogy az épületbe 0-24 órás bejárása van a diákoknak (illetve mindenkinek aki az intézmény belépőkártyájával rendelkezik) hogy akármikor legyen lehetőségük az egyetemi infrastruktúrát igénybe venni; olvashassanak, tanulhassanak, csoportmunkázzanak. Ez számomra elég lenyűgöző volt, tekintve, hogy a PPK-ról gyakran az esti óránk után úgy tessékeltek ki bennünket, hogy a ház mindjárt zár. Az intézmény ezen adottságát én rendszeresen kihasználom, a hétvégi reggelek például kiválóan alkalmasak az üres épületben való zavartalan olvasásra.
Nem neveléstudománnyal kapcsolatos, viszont képzeljétek hogy az épület alagsorában még egy tornateremnek, fitnesz-teremnek és szaunának (sajnos ez valamiért egyelőre üzemen kívül van) is biztosítottak helyet. Így ha az embernek nem lenne lehetősége kihasználni a környezete által biztosított adottságokat, tehát többek között a közeli ritkás erdőket, tavi vagy fjord-menti sétányokat és kiránduló útvonalakat, szinte a lábát sem kell kitennie az épületből, ugyanis ingyen és bérmentve minden rendelkezésére áll a mozgáshoz. Ez azért nem semmi! Pénzbe sem kerül, kreditet sem kell gyűjteni érte, viszont a végeredmény ép testben ép lélek.
De főleg nem erről szerettem volna beszélni. Ami nagyon szembetűnő eddig az az oktatók elhivatottsága, lelkesedése, a hozzáállás, amellyel inspirálják a hallgatókat a tanulmányaikban való elmélyülésre. Az egyetemen dolgozó tanári kar és a zavartalan működésért felelős gárda rendkívül barátságos és segítőkész. A tapasztalatom azt mutatja, hogy ez a munkahely valahogy közösséggé is fejlődött. Miután teológiai tanulmányokat is lehet folytatni az karon, minden nap csatlakozni lehet az evangélikus liturgikus hagyományok szerint lebonyolított istentisztelethez. “Megy a térítés” - gondolná csípőből a jól értesült magyar. Örömmel konstatálom, hogy alig kerül szóba, senki senkit sem próbál meggyőzni arról, hogy merre orientálódjon. Őszintén szólva én általánosságban alulképzett vagyok a kereszténység és az egyéb vallási irányzatai terén (a judaizmus az egyetlen amelyről sokat olvastam), így örömmel veszem, hogy a transznacionális migráció és vallás kurzusom keretében egy csomó olyan ismeretre tehetek szert, amely hozzásegíthet, hogy felismerjem például a keresztény, a muzulmán vagy akár a buddhista vallásokban rejlő sokszínűséget.
Eszembe jutott egy furcsaság, számottevő különbség. Magyarországon a jó kis frontális, formális hagyományokhoz igazodva a közoktatásban egy tanóra 45 percig, a felsőoktatásban pedig 90 percig tart. Ettől általában akkor tér el az oktató, ha tömbösítve tartja az előadást vagy gyakorlatot. Azt kell, hogy mondjam, hogy mi, magyarok már-már kondicionálva vagyunk ezekhez az időtartamokhoz. Itt a legritkábban tartják végig szünet nélkül a 90 perces előadást, képzeljétek el, hogy ahogy látja az oktató a lankadó figyelmet, 5-10 perces pisi/kávé/friss levegő szünetet javasol. Ez nekem eleinte baromi furcsa volt, hiszen az volt a benyomásom, hogy még csak most kezdődött az óra, miért kell máris félbeszakítani a tanulási folyamatot. Kezdek azonban rájönni, hogy a módszer sokkal figyelmesebb, ugyanis így nem az idő megállását tapasztaljuk meg, hanem az időszervezés hatékonyságát, sokkal dinamikusabb így órán lenni. Tudniillik, a világvége nem tör ki, ha az oktató nem ér a mondandója végére. Nem érezhető, hogy “le kell adniuk az anyagot” (talán az expat német professzor esetében van ez kicsit jelen). Sokkal nagyobb a kurzusaink anyagának kiterjedése, több is az olvasnivaló, viszont nincs annyi óránk hogy bele kell gebednünk a számonkérésekbe a félév végén. Ezt én örömmel konstatálom, hiába élvezem nagyon az előadásokat, kíváncsian várom a vizsgaidőszakot és a számonkérés jellegét. Oktatóink többsége rendszeresen interaktív módszereket is felhasznál az óratartás során.
Az nagyon feltűnő számomra, hogy diákok órai környezetben nem félnek felszólalni és megosztani a gondolataikat, legyen akár átgondolt, szakirodalommal alátámasztott objektív álláspont vagy éppen egy személyes szubjektív benyomás. Nyilván nem mindenki egyformán vesz részt, de a többség interaktív. Ez egy ennyire nemzetközi közegben, mint a mi évfolyamunk felbecsülhetetlen jelentőségű, ugyanis így messzi-messzi vidékek működéséről, kultúrájáról, gondolkodásmódjáról is ismereteket szerezhetünk. Magyarországon annyira sokszor az az érzésem, hogy azért maradunk csendben mert aggódunk, hogy “helyes-e” amit mondunk. Nagyon szomorú volna, ha ez azért alakult volna így, mert ennyire adat és ismeretorientált lenne a magyar oktatási rendszer, nem beszélve a jutalmazó-büntető pedagógiai gyakorlatról.