Életem egyik legnehezebb éjszakája
néhány hete történt, hogy egyedül voltam itthon a gyerekekkel mert Béla elment a zenésztársaival ünnepelni. Pénteki nap volt, azon a héten csak csütörtök este volt itthon, minden este elment a városba. Falun lakunk egyébként. Általában nincsen bajom vele, ha elmegy, könnyebb valahogy egyedül a gyerekekkel, nincsenek plusz dolgok amikre én amúgy nem figyelnék de miatta igen, és stresszel.
Éjfél körül a semmiből nagyon csúnyán elkezdett köhögni a nagyobbik, csillapíthatatlanul, és közben sírt, hányt. Gondolkodás nélkül mentőt hívtam. Mire kiértek a diszpécser segítségével sikerült csillapítani a rohamot, de hiába, mondták, be kell vigyenek. Mondtam, hogy akkor babástul kell mennünk, de mivel nem fértünk el ennyien a mentőben, ki kellett hívniuk még egy mentő autót, amivel csak a kissebbet hozták utánunk, gyerekülésestül. Ekkor megpróbáltam egyszer felhívni Bélát, de nem vette fel.
A sürgősségin két óra ücsörgés után, hajnali kettőkor megkérdezték, hogy haza tudunk-e menni. Mondtam, hogy nem. Ekkor felhívtam Bélám, akiről tudtam, hogy a barátjának az üres lakásában fog aludni, hogy akkor oda tudunk-e menni, mert innen el fognak küldeni minket. Teljesen be volt állva, annyit mondott hogy hát ő most nem tud vezetni. Bejött az orvos, rányomtam a telefont. Mondta a doki, hogy nem vesznek fel az osztályra, mert ott 6 órát minimum itt kellene lennünk, ha reggel 6-7 körül valaki értünk tud jönni, akkor maradjunk itt a sürgősségi elkülönítő szobájában addig. Volt egy rácsos ágy és egy vizsgáló ágy, arra kaptam egy lepedőt és egy párnát, a gyerekeket betettem együtt az ágyba. A nagy nyilván sírt, hogy haza akar menni, a kicsi meg be volt pörögve és nem aludt el. Másfél órát szenvedtem velük, mire fél négy körül végre kidőltek. Négykor csörgött a telefonom, Béla hív, hogy na akkor ha gondolom, akkor mehetünk a haverja lakásába aludni, megkérdezte. Megkérdeztem, hogy már ott van-e, gondoltam hátha elaludt és azért nem válaszolt arra amit írtam neki, hogy ki akarnak tenni minket, és reggel értünk kéne jönni korán. Nem. Akkor indult el haza. Miután felhívtam, hogy a sürgősségin vagyunk, és haza akarnak küldeni minket, utána még két órát ott maradt piálni.
Mondtam neki, hogy alszank a gyerekek, rohadt gyorsan feküdjön le aludni, hatra legyen itt értünk, nem akarok reggel az éhes nyűgös gyerekekkel semennyit sem itt maradni tovább ebben a szobában.
Fél hétkor nem vette fel a telefont.
Aztán negyedszerre igen, meg is érkezett kicsivel később, de lényegében még részeg volt. Én egy szemhunyást nem aludtam, de mondtam neki, hogy inkább én vezetek haza, habár fáradt vagyok, szemüveg sincs nálam, és eleve nem szeretek túlzottan vezetni. Útközben elmesélte, hogy mit és mennyit ivott, mennyire jól érezte magát, milyen jófej volt mindenki (mondjuk többen nehezményezték, hogy miért nem jött le hozzánk a kórházba, de hát ő ezt nem érti, hogy mit voltak ezen fennakadva, mit csinált volna ő itt, tudta, hogy nincsen semmi baj a gyerekkel) és egy büdös szót nem kérdezett tőlem. Semmit.
Mikor elkezdtem mondani, hogy amúgy mi volt, akkor annyit mondott hogy
Jól csináltad, én is így csináltam volna.
Vicces, mert miközben dühösen, órákig feküdtem a sötétben, az járt a fejemben, hogy ő egy percet sem bírt volna ebből. De az, amire én képes vagyok, az ezek szerint semmiség. Fogalma sincs róla, hogy mennyire krva nehéz, egy totyogó babával és egy kétségbe esett 3 évessel órákat eltölteni egy 10 négyzetméteres kórteremben, az éjszaka kellős közepén. Amúgy iszonyatosan büszke vagyok magamra, mert egy pillanatra sem estem kétségbe, és a gyerekek sem éreztek meg semmit ebből a szituból, sikerült nagyon jól és nyugodtan kezelni.
Hazaértünk. Húsvét előtti szombat, mivel vasárnap mentünk a családomhoz, ezért hát aznap volt az otthoni húsvétolás. Bélám megreggelizett, és elvonult a szobájába (igen, jól olvasod) aludni, mert hát ő még lényegében részeg és milyen szarul van. Elpakoltam a reggelit, átöltöztettem a gyerekeimet, nekiálltam kalácsot dagasztani a naggyal, elmentünk boltba, kicsit sétálni, virágot szedtünk az asztalra, megfőztem a sonkát, közben amíg eljátszottak a gyerekek sikerült eldugni az ajándékokat az udvaron, nyusziztunk, volt nagy öröm. Kész lett életem első húsvéti menüje, fullos kis napot csináltam a gyerekeimnek. Egyedül, nulla alvással. Béla jött ebédelni, ennyit láttam aznap.
Három nap volt, mire fizikailag kihevertem ezt. Nagyon fontos, hogy ezt az estét pl ne felejtsem el, ha esetleg azon gondolkodnék, hogy dehát Béla a védelmező, erős férfi akire mindig lehet számítani, vigyáz ránk, mi lenne velem nélküle. Ezen a pontot lett még egy repedés a falon, egy elég nagy.
