A közhelyeken kívül nagyon nehéz megfogni ezt, mert egyszerre jelent kilátástalanságot, elveszettséget, tompaságot és bezáródást, a kommunikáció lenullázását, az érdeklődések elvesztését, reménytelenséget, és önutálatot, értéktelenség érzetet és persze magányt. Az egyik féle depressziós sír és láthatóan kétségbeesett, de nem tudunk segíteni, a másik teszi a dolgát és eszünkbe se jut, hogy segítségre szorul. Van aki mosolyog, miközben belül az öngyilkosság foglalkoztatja és van akiből kiárad a parttalan szenvedés a saját belső világától (ami amúgy olyankor valóban olyan, amiben senki nem szeretne élni!), és tudjuk, hogy bajban van, de hiába nyújtjuk a kezünket, nem tud megkapaszkodni, mert elsodorja újra meg újra a deprsszió sugalta csalódottság és reménytelenség.
Kétszer voltam nagyon mélyen. Kiszolgáltatva mások jóindulatának és szeretetének – ami nem érkezett meg. Senki sem volt hozzászokva, hogy segítségre szorulhatok. Én, a bástya!
Az egyikből kimásztam szépen lassan. „apró lépésekkel a konyha felé” – ez egy szállóige a családunkban, ezt tanácsolja a betegének egy pszichiáter, aki aztán így tényleg eljut a konyháig, csak a lépésekre figyelve, aztán végül mindenhova. Ezt szoktam mondani minden ijesztően nagy projektnél is. Türelem, apró lépésekkel a konyha felé!
A másik leküzdhetetlennek tűnő problémát az élet oldotta meg. Hogy a probléma valós volt, az abból derül ki, hogy nem kerestem másikat helyette. Ahogy elrendeződött, utána tempósan újraépítettem az életem és elég jól vagyok benne. (valójában nagyszerűen!)
Réges régen volt egy elméletem a depresszióról, amit aztán nagyon sokára valahol olvastam is. Hogy a depresszió védekezés, időnyerés. Egy megoldhatatlan probléma miatti elakadás (Adott esetben nem csak annak látszik, hanem többnyire az is), amikor a psziché időt akar nyerni. Nem kell több input, nem kell semmi inger, mert át kell struktúrálni mindent, de nagyon nehéz, mivel bezárkózva csak a már meglevő információkkal tud dolgozni amikkel viszont eddig sem jutott megoldásra. Ez a zakatolás megy és úgy tűnik, örökké fog tartani. Ebben a helyzetben segítséget kérni nagyon nehéz. Segítséget nyújtani is, mert mit tudunk adni? Figyelmet, kis gondoskodást, türelmet, meg mondogathatjuk, hogy szeretlek vagy kedves vagy nekem, vagy számítasz, számíthatsz rám. Egy pillanatig ezek jóérzést okoznak, de nem tudnak gyökeret verni. A depressziós nincs abban a reményteli állapotban, hogy bárki szeretete vagy elfogadása erőt adjon neki. Ami segít, az a valaki, aki kimondja azt a mondatot, amibe kapaszkodva aztán saját maga lépésről lépésre rendberakja a belső világát.
Hiába mondod, hogy szereted, ha ő ezt nem tartja hihetőnek, ha ő éppen nem szereti azt ami belül van, amivel azonosítja önmagát.
A kivezető úton nincs csoda, nehéz meg kemény, és ijesztőek az apró visszaesések és aztán ijesztő az, hogy az ember valaha olyan mélyen volt és, hogy oda vissza lehet kerülni. Már ismerjük az oda vezető utat.
Azt gondolnánk, hogy ha valaki egy egész életen át hazudik, aztán a hazugság okafogyottá válik, az felszabadulás hoz. De valójában depressziót.
Amikor a korábbi életünk meghal, mindegy mi miatt, az depressziót okoz.
gummygunk
kianamaiart
andulkaphoto
