Vizesen riadtam, azt hittem fuldokolom a folyóban. Valójában ott voltam a sivatagban, ahol most leszakadt az ég. Véget ért a száraz évszak. Az eső ömlött, és mindent eláztatott, így a teáról lemondtam. A vizes keksz sem tartozik a valaha volt legjobb reggelijeim közé, de legalább a szőlőcukor száraz maradt. Sátram híján nem sokat kellett szöszölnöm a táborbontással, hamar elindultam. Átázva, tea nélkül, egy nagyon nehéz érzéssel vándoroltam. Az eső legalább a hideg verítéket lemosta rólam és persze már a homok sem kavargott körülöttem. Viszont vízszintesben szeretett közlekedni a szélnek hála, így ma sem láttam sokkal többet a környezetemből, mint tegnap. Hangulatom egy cseppet sem volt alkalmas a hallucinációkra, de ez persze őket nem érdekelte. Jöttek, támadtak, riogattak és mutattak mindent. Fapofával sétáltam át rajtuk.
Nem láttam semmit, az eső még a szél hangjait is elnyomta, teljesen be voltam szorulva a saját elmémben. Felraktam egy régi lemezt a lejátszóra, és hagytam, hogy magával ragadjon az ömlő eső hangjával a lágy jazz. Nem tudtam hova tenni azt az érzést, amivel felkeltem. Tudtam, hogy most a valóságban vagyok, és itt biztosan nem tudok repülni, de álmomra is azt hittem hogy valós. A tények és az érzések feszültek egymásnak. Biztosan nem álmodunk? Nem próbáltunk még repülni, lehet, hogy képesek vagyunk rá? Agyam kezdte feladni a szolgálatot. A tudat hasadni készült. Egy hang, lágyan súgta a fülembe, adjam fel, nem menekülhetek örökké az álmaim elől. Fogadjam vissza a szereket, és akkor nem kell a valóságban élnem. Bármikor repülhetek, ha megkapják, ami kell cserébe. Elmosolyodtam, és megfordítottam a lemezt. Köröttem pincérek jelentek meg, és tálcán kínálták bódító szereiket. Visszautasítottam őket.
Kinyitottam szemem, szőlőcukrot vettem elő zsebemből, mire a számhoz ért, a fele elolvadt a kezemben. Így is jobb volt mint a keksz. Nem volt sok választásom, így az iránytűmre bíztam magam az előre haladásban.
Nem tehetem meg. Nem engedhetek olyan mértékben még egyszer egyetlen egy dolognak sem akkora hatalmat felettem. Amikor valami elhiteti veled hogy szereted és saját akaratodból élsz vele, az áll talán a legtávolabb a szabadságtól. Könnyű azoknak, akik ezt el is hiszik maguknak, és sohasem kérdőjelezik meg ezt a hitüket. Viszont akik gondolkodnak, őket egy új választás elé álltja: „Elhiszed hogy te akarod ezt így, vagy elfogadod hogy valami elhiteti ezt veled?” Emberek vagyunk. Ártatlanságért gyarlók, hinni akaró hitetlenek. Mindünknek van olyan pontja, ahol eldobunk mindent, nem gondolkodunk, és csak hiszünk. Mikor azt kívánjuk, más döntsön helyettünk. „Kényelemért eladtuk a szabadságunkat.”
Dobbantam egyet. Kényelmemet feladva indultam neki ennek, de ha már nem elég a cukor a bent tartáshoz, jöhet a félemlítés. A függőség bármit meg tesz azért, hogy ne hagyja őt el egyetlen báránya sem. Ha erőszakkal, testi kínnal kell elérnie hogy vele maradj, megteszi. Szépsége múlandó, belsője örök. Elszakadni tőle fájdalmas, bizonyos esetekben egy darabot meg is tart belőled. Van hogy csak a halál választ szét benneteket. Teljesen szabad talán sohasem lehetek, mert nem mindig fogom tudni hogy tényleg én akarom, vagy csak hagyom.
Megszűnt a nehéz érzés, reggel óta, most először lélegeztem könnyen. Tudtam, messze még az elvonás vége, de legalább már van valami amivel tudom fűteni akaratomat ellene. Nem maradt más, mint átjutni a sivatagon. A vihar szelei keringtek köröttem, könnye mosta testem, és villámai vigyora mutatta merre menjek.
Időérzékem feladta a szolgálatot, gyomrom jelezte, hogy vacsorálni kéne. Utolsó konzervemet levesként fogyasztva ajánlottam föl a mindenen átvivő testnek. Nem láttam esélyét annak hogy aludjak, így tovább indultam. Térképem teljesen elázott, kekszem folyadványát a sivatagnak adtam, bőröm nem tudta eldönteni, hogy ő most vízből van e már. A dolgok változnak, és bár sokat elvett az eső, azért adott is. Lemosta testemről az izzadságot, a homokot, zenének hatott minden koppanása más-más ruhadarabomon. Érezni véltem ahogy a környezet levegőt vesz neki köszönhetően. Álmodni szinte bármikor lehet.
Nyolcadik nap
Csendes mosollyal arcomon szeltem a terepet, már nem lehettem messze a várostól. Gyéren ugyan, de egy két növény jelezte a sivatag szélének közeledését. Pár nap múlva virágba borul itt minden, és szebb lesz mint valaha. A sivatag él, csak más ciklusban mint mi. Órám csippanással adta tudtomra, elmúlt éjfél.
Gondolataim már csak egy forró zuhanyra, egy meleg reggelire és egy puha ágyra voltak hajlandóak koncentrálni, mely ígéretem szerint a túl oldalon fog minket várni. Hiába kezdeményeztem más irányzatokat, mindig visszatértek. Testem rendületlenül, illetve pont hogy remegve, de tartotta az irányt és a tempót is. Feladtam elmém bolygatására szóló vágyamat, inkább figyeltem a vihart, mely csendesedni látszott. Hamarosan már csak szemerkélt az eső, a szél is alább hagyott. Megláthattam nekik köszönhetően a város fényeit.
A felhők szakadoztak, utat nyitottak a frissen megtelt holdnak. Hátrafordultam, és magamban lefestettem eme látványt. A fehér fény úgy ragyogott a vizes homokon, mintha minden egyes szemnek saját fénye lenne, milliárdnyi csillagként tündököltek, majd ezt a fényt a felhőkre vetítették vissza. Nem voltak már oly félelmetesek sárgásezüst hassal ők sem. Mintha megfordult volna a világ, és én a felhők alján járva nézném a messzi magasban domborodó homok dűnéket.
Reggelre értünk a város határára, nem messze találtunk is egy motelt, ahol megkaptunk mindent: zuhanyt, ágyat reggelit.
A szoba a sivatagra nézett, délután mikor felkeltem már látható volt az eső hatása. A homoktengert leváltották a színes, serkenő növények hada. Víz már nem állt sehol, a sivatag megitta, és most továbbítja azt a virágzás korának. Egy percig nem volt üres vagy halott míg én a felszínén grasszáltam, ott várták a mélyben a kikelet pillanatát. „Őszintén szabad csak a természet lehet.”
A motel előtt volt egy tábla, a város határát jelezte a sivatag felé. Teával a kezemben, könnyedén léptem mellé. Porába ujjal írtam bele két szavamat:
Reggelre beborult az ég, így napsugár nem simogatta arcomat. Piheként ébredtem és a vad szelek majdnem el is reptettek, de arcomon a mosoly töretlen maradt. Amíg a teára vártam, néztem a gyorsan vonuló felhőket. Megállapítottam, hogy lehetséges a vihar belőlük, majd elindultam. Még tomboltak bennem az álom utóhatásai, filmként néztem a pillanatait. Egyszerűnek tűnt az élet, a kaller sem okozott gondot, talán tényleg csak nem kell etetni és elveszti erejét.
A tünetek nem csillapodtak, igaz nem is hátráltattak abban, hogy jól érezzem magam. Dúdoltam, szavaltam és néha énekeltem, beszéltem azokhoz, akik nem lehettek itt velem. Úgy éreztem rám mosolyognak, vagy rajtam, de nem számított. Közben küzdöttem a széllel és az általa lebegtetett homokkal. Időnként mintha egy arc, test vagy táj rajzolódott volna ki a homokban, de nem figyeltem rájuk. Játszottam a ruhámmal, szárnyakat formáztam bugyraiból, hátha felkap a szél és átrepít a sivatag felett. „Van-e dolog ami szabadabbá tehetne, mint a repülés?” Nem hitte hogy tudnék bármit is, ami egyáltalán ringbe szállhatna vele.
Ebédemet egy szikla szélárnyékában vettem magamhoz, közben a térképet tanulmányoztam. A szél és a látási viszonyok ellenére csak kicsit tértem le a kiválasztott irányról. Beharaptam az utolsó falat kekszet, és felmászta a szikla egyik kiszögellésére, hogy leugorva kicsit a szél szárnyán lebegjek. Ott vettem észre, mi kering körülöttem. Minden homokfúvásra felfestett egy jelenetet elmém, és nem egy dicsőséget hirdető faliszőnyegként. Alakjai rossz szándékkal voltak telítve, engem méregettek, majd kiléptek a képből, és felém tartottak. Nem tudtam mit tegyek, hol vagyok. Valóság z, vagy csak látomás? Őket nem akadályozta hezitálásom, amint kartávolságba értek, megtámadtak kötelekkel, tőrökkel, amit csak kaptak a képtől ellenem emelték. Elgurultam, és felkaptam táskámat. Futásra készültem, de a remegő testem ezzel nem igazán értett egyet. Ekkor jöttem rá, hogy egy dolog majdnem kimaradt a tünetek közül, a hallucináció. Szembe fordultam a támadóimmal, lehunytam szemem, és amennyire engedte a homokkal telt levegő, mélyet vettem belőle.
Mikor újra felnéztem, már csak a homok és a szél táncolt körbe. Messze voltak ismét kialakuló képek, és alakok akik kiléptek belőle, de legalább tudtam hogy tényleg csak én képzelgek és nem valós támadás van folyamatban ellenem. Zavaró volt, olykor undorító, máskor félelmetes amit kivetített elmém. Ha párnappal korábban jöttek volna, mikor nem voltam boldog, nem lettem volna ennyire nyugodtan a közelükben. Most, bár a boldogságomat megcsorbították, de nem tudtak komolyabban ártani nekem. Keringtek, támadtak, rémítettek, rosszabbnál fájóbb dolgokat mutattak nekem, viszont én irányítottam a testem, ennek köszönhetően sétálhattam tovább. Eddig sem láttam sokat a tájból, de velük szinte semmit sem tudtam kivenni, egyre gyakrabban ellenőriztem az iránytűn hogy jó irányba haladok-e.
Egy ponton megfáradtam, és az órám szerint is estébe fordult lassan nap, bár a felhők végett abban sem voltam biztos hogy a nap még ott van a túloldalukon. A szél kikapta kezemből a sátorponyváját mielőtt rögzíthettem volna, és pár másodperc alatt el is tüntette a látókörömből. Integettem utána, nevetve. Ő legalább repül. Hálózsákomban összekuporodtam, hátamat a szélnek mutatva, próbáltam falatozni, de több homok jutott be, mint keksz. Nem igazán jó idő az alvásra, de ha tovább megyek, szinte biztosan eltévedek.
Repültem. Saját szárnyaim voltak és repültem velük. Alattam felhők, mozgásuk mutatta, hogy viharokat takarnak. Szárnyaim tollai két színben játszottak, szürkés ezüstben és mélyzöldben verték vissza a felettem ragyogó nap fényét. Szabadság járta át minden zsigeremet, éreztem ez volt az amire mindig is vágytam! Hirtelen egy hang szólalt meg ’Ennyi! Vágjátok le, felvettük!’ egy halk pattanás szerű hang, és zuhantam. Nem sokat, közel volt a padló, de úgy éreztem a pokolig zuhantam. Bontották is a díszletet, a stábtagok lökdöstek, hogy ne itt várjak, menjek már arrébb, ők még dolgoznának. Egy rendező asszisztens lépett elém, kezembe nyomott egy borítékot, hogy köszönik, jó voltam, a leérkezés nem volt fényes, de azt a kamera már legalább nem látta. Mosolygott még egyet, majd elfordult és már beszélt is a rádiójába.
Otthagytam a forgatást, buszra szálltam, nem értettem mi történt. Szárnyaltam. Nem ott ahol levágtak, tényleg ott voltam fent. Néztem az eget az ablakon át, elképzeltem hogy tudnék visszajutni oda. Megnyomtam a stop gombot, ahogy nyílt az ajtó leugrotta és szaladtam fel a hídra, átvetettem magam korlátján, kitártam szárnyaimat, és... nem voltak ott. Agyam feladta a szolgálatot, úgy éreztem teljesen megőrültem. A víztükör közeledett én meg még mindig hassal felé közeledtem, és vártam a csodát. Nem jött el. Úgy éreztem mintha a zsigereimet átjáró szabadság ólomra cserélődött volna. Miért tapasztaljuk meg, ha utána sohasem élhetjük meg újra? Fájdalmam nagyobb volt a gondolattól, hogy nem repülhetek többé, mint amit a becsapódást okozott.
Kinyitottam a szemem és nem mertem megmozdulni. Ez is lehet még az álom része, elhiteti velem, hogy vége, aztán hátulról támad rám. A nap égetett, a hátamon jégtömbök szörföltek, kezem remegett, ha felemeltem. Ez a valóság. Elmém pihentebbnek érezte magát, mit hetek óta bármikor. Hangosan felnevettem és mosolyommal üdvözöltem az eget. Reggelizés közben tekintettem meg, merre is vagyok. Nem messze tőlem volt egy szikla, amely a térkép alapján kicsit fél út után van. Ezek szerint nem tévedtem el. Boldogan indultam utamra.
Amikor süllyedek, egyfajta negatív spirálba helyezem magamat. Nem igazán tudok belőle erővel kitörni, így már megszoktam. Az egyenértékűség elvének köszönhetően, amikor boldog vagyok, ugyan ez pozitív dolgokkal történik. Séta közben tácoltam, olykor bukfencet vetettem, míg a boldog dolgok tódultak elém. Barátok messzi földről, akik mindig támogattak, akikért bármit odaadtam volna hogy most együtt legyek velük, ebben a boldogságomban. Ismerősök és rokonok, akik irigyek rám, de nem hagyják hogy ez befolyásolja kapcsolatunkat. Valamint az exek, akik közül csak reméltem hogy nem gondol rám egyik sem rossz szívvel. A pillanatok amikor minden nélkül tudtam boldog lenni. A karaktereimnek megírt boldog percek, helyek. Mosolyok az utcán, táncolások egy koncerten. Hagytam hogy a szél felkapjon és pillangót varázsoljon belőlem a boldogság. Magam elé idéztem az elhunytakat, és beszélgettem velük, ők úgy is ráérnek. Pehelykönnyűnek éreztem a darabokra hulló testemet, de nem zavarta hogy dobálom, mert élvezte a játékot. Amikor kifulladtunk picit, megálltunk ebédelni.
“Nem vagy egyedül” Furcsa volt ez a gondolat itt a sivatag közepén fizikálisan teljesen egyedül, de igaz volt. Ha körbenéztem láttam őket. Láttam szeretetüket amely felém áramlott. Aggódásukat, féltéseiket amelyekkel óvni akartak a fájdalomtól. A mosolyom szélesedett és ezer féle képpen mondtam nekik köszönetet, a szélre bízva kézbesítésüket. Tudtam hogy magamat nem egy nap alatt fogom megszeretni, de ha mások képesek szeretni, akkor csak akad bennem valami, amit én is szerethetek. Ha ők kepések bízni bennem amikor én el sem hiszem hogy sikerülhet, akkor nekem sem ártana legalább megpróbálnom. Magányom csak egy illúzió, bár lehet nem emlékeznek sokan, de akad aki így is gondol rám. Ha másokban nem is, az író ismerőseimben bízhatok ilyen téren, valamely karakterükben biztos belőlem is van egy-egy darab. Minden esetre én viszem magammal őket is.
Bár felkavar, de nyugalmat ad a vágy, hogy velük legyek. A test örül, mert van értelme a menetelésnek, az lélek röpköd, mint egy kolibri a virágtengerben, oly édes neki eme boldogság, az agy pedig csak megfeszül, hogy minél élesebb képet alkosson róluk. A szikla etánt közben mögöttem, a nap hanyatlásnak indult, majd le is bukott. Tüzem melegét képzeltem ölelésnek, kézszorításnak, vállveregetésnek. Elhatároztam hogy ma velük veszem körbe magamat, és neki is álltam megépíteni egy tökéletes helyet, ahol összegyűlhetünk. Mire lehunytam szemem, tudtam, ma sem kell félnem.
Vonatom száguldott, körbe a világon, megállt mindenhol, ha volt felszállni akaró. A mozdony füstje zöld volt, a szerelvények lebegtek utána. Kétféle kocsi volt, első osztály meg büfé. Az utóbbiban mindig nagy volt az élet, ott tivornyázott mind ki erre vágyott. A többi csendesebb volt, a fülkékben boldog emlékeket lehetett újra élni, vagy kívülről visszanézni. Volt aki pironkodva kukucskált be a függönyön, mások hahotázva léptek ki. Egy-egy sarokban csendesen meghúzódó, csak utazni vágyók voltak. Olvastak, vagy az ablakon át figyelték a világot, ahogy elpörög alattunk. Örömöm tovább nem is fokozódhatott volna, így közbelépett a rém. A kaller jött, és szedte volna a jegyeket és bérleteket, de hát az nem volt mindenkinek. Ki tudna jegyet venni előre egy véletlen utazásra? Így sem tudott senkit sem megbüntetni, vagy az utazásból kizárni. Könnyen jöttek az ötletek, hogy kellene ingyen utazni. Esetleg bújjunk el a mosdóban, vagy másszunk fel a csomagok közé a polcra, volt aki hirtelen beállt bármixernek a büfékocsiban, és olyan is akadt aki szoknya alá bukott. Voltak persze meglepetések, mert a bárnak már volt munkása, és a szoknyák alatt is akadhattak más lakók, akik lévén már ott voltak, gondolták jó ott nekik. Nevetve játszottuk ki, adtuk át egymásnak a jegyeket, gyorsan csiszatolva, hogy az ellenőr kézjegye lekopjon róla. Eme kis fennakadást kevesen vették zokon, leszállni akaró nem sok akadt.
Teljesen leizzadva levegő után kapkodva riadtam fel. A hajnal még messze volt, de az éjjeli felhők eltűntek, láthattam a fakuló csillagokat. Ziháltam, fulladoztam a levegőtől, és víz után kutattam. Az első korty félre ment, így már valóban fuldokoltam. Remek, megfulladok a sivatag közepén. Elmém gyorsan próbálta elzárni az álmokat, de nem tudtam mindet hirtelen elengedni. “Nem kellene etetni, akkor nem tudna ártani.” Az egyetlen dolog amit évek óta remekül csinálok az a saját szenvedtetésem. Viszont tényleg nem szabad tovább etetnem. A testem jelezte, hogy ő elfogadna némi élelmet, ha már kimerítette az alvás. Feltankoltam magamat, és a nap már úton talált.
Erőteljesen gondolkodtam rajta, hogy nem kéne többet aludni, talán soha, de azzal csak tolnám magam előtt. A megoldás persze az, hogy megküzdeni vagy legalább megpróbálni kitalálni mi lehet a mozgató rugója, de az ő területén szinte esélytelen vagyok ellene. Nappal így is felhasználom minden akart erőmet, hogy ne adjam fel, hogy minél kevésbé befolyásoljon az elvonás. Estére nem marad ellene semmim.
Az érzelmek ma is játszottak, de inkább a sírás felé húztak az éjjel megéltek miatt. Olyanokat sirattam akik még éltek, mert a saját agyam megölte őket előttem. Felakartam hívni mindegyiküket, hogy tudjam, jól vannak. Természetesen semmilyen eszközt nem hoztam magammal, maximum levelet írhatnék, amit aztán a szélre bízva adnék föl. Izmaim feszültek, nehezen reagáltak, testem vánszorgott, akaratom fogyott. Nem tudtam volna megmondani semmiért sem, hogy miért megyek tovább. Este csak rosszabb vár rám, és napok kérdése mire átjutok a lakatlan részen. A nap tűzött, a hideg vert, könny patakok folytak az arcomon, bár érzelmeim tompultak. Egyre sivárabbnak éreztem magam. Egyre kevésbé érdekelt hogy mit érzek. A könnyeim csak zavartak a látásban. Arcom kifejezéstelenre váltott, és az ego gépiesen elkezdte ütemezni a lépéseket, a maximális hatékonysághoz. Mire leültem ebédelni, az egész testem robotként üzemelt. Érzelmek kizárva, a környezet érzékelse maximumra véve. Túl élni, túl jutni. Blokkolta a test remegését, a hangok ordibálását, és mindent amit kicsit is zavarónak vélt.
A friss, ideiglenes falai mögött, bőszen megindult a törlés és a dugdosás. Pusztán funkcionalitását tekintve ez az állapotom kiemelkedő. Ilyenkor kitöröl minden olyan reflexet amitől komolyabban visszasüllyednék a szenvedéjek világába, közben elrejti azon emlékeket amik ártanak a tudatnak. Tisztogat, és nem zavarja, hogy ő közben mennyire lesz piszkos. Parancsokat osztogat a neuronoknak, és míg nekem ellenállnának, neki mind engedelmeskedik. Sajnos az igazán mély dolgokat nem tudta kipiszkálni, de amit kidobált már azzal is kevesebb maradt nekem. “Megküzdünk minden napunkért, néha észre sem vesszük, máskor pedig lehetetlennek tűnik hogy eljön a holnap.”
Ráhagytam a délutánt, és a tábor állítást is. Vacsora után visszatértem a gondolataimhoz, és az érzelmek egy részéhez. Lágy szellő fújt végig a puszta tájon, és én a csillagokra mosolyogtam. Hozzon amit akar az este, nem etetem ma a szenvedésemet.
Lefekvés előtt a fantasy világokra gondoltam, amelyeket olvastam, filmen láttam vagy alkottam. Tündék törpök, sárkányok, varázslatok, zenék, élő tárgyak, alvó emberek. Elbújtam az egyikben, még éberen, körbevettem magam barátokkal, és vártam, mivel támad ma a vérmes Láz Álom.
Egy fogadóban voltunk, a váraljában, valahol Eldúrban. Ebéd idő volt, a tűz fölött malac sült, csöpögő zsírja sercegett, illata vonzott ide minket. Utunk a várba vezetett, ott is egy barátunkhoz akit nem rég fogtak be katonának. Könnyű szavak, lágy zene vett körül minket. Hamar alkalmazkodtunk. Időbe telt mire észrevettem, nem igazán vannak erős emberek a padokon. Nagyrészük beteges vagy öregvolt.
A kocsmáros kiemelten sertepertélt köröttünk, valahányszor megfordult annyiszor tett valamit az asztalunkra, mellé tűzve pár szót:’a ház ajándéka’ ‘egy kis kedvesség a megfáradt utazóknak’. Nem értettük, bár sejtettük, hogy ezekért hamarost meg kell fizetni. A világnak már csak ilyenek a szabályai. Jóízűen befaltuk a malacot, sörrel öblítettük, és már készültünk a fizetésre, amikor a kocsmáros kezét tördelve állt meg az asztalunknál.
Felfestette problémáját. Esténként szörnyek jönnek, és hiába bújnak a várba az emberek, mindenkit megbetegítenek, vagy megbabonáznak. Azok kiket elvarázsolnak, őrjöngeni kezdenek, semmi mással nem lehet őket csillapítani, csak egy fehér porral, amelyhez hetente egyszer tudnak hozzájutni, amikor ideér a vándor piac. A baj az, hogy csak csillapít, de nem semlegesíti az őrjöngést, így rendszeresen új adagot kell beadni a megszállottaknak. Önmagáért nem aggódott, de a lánya, szép szál erős nő, akit eddig elkerültek a démonok. Felkért minket hogy cserébe az ellátásért és az esti szállásért, meg persze a végtelen hálájáért és némi aranyért védjük meg este őt és családját.
Kis csapatunk megvitatta, és bár én elleneztem, elvégre tudtam kik vagy mik lesznek a szörnyek, alul maradtam. Így a délután hátralévő részében hunytunk egyet, és felkészültünk az esti csatára. “Nem vagy most egyedül ellene. Ezért választottad ezt a világot.” Ezzel a tudattal vágtam neki a csatának. A szörnyek az én agresszív tetteim voltak, az én őrjöngéseim. Nem adták fel a barátaim, ha meg is szállta őket egy-egy rémlény, harcoltak ellene.
Reggel örültem, hogy nincs semmi féle tükör a közelemben. Nem éreztem úgy, hogy fényes látványt nyújtanék, még magamnak sem. A nap már magasan járt, mire sikerült elindulnom. Reggelire keksz és egy jó erős fekete tea volt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Kellett az energia, hogy egyben tartsa a testemet, amely mára már minden porcikájában remegett, vagy legalább rezonált, azzal fenyegetve, hogy szétrázza önmagát. A hideg veríték teljes testemen végig folyt, és úgy éreztem ma a düh és az agresszivitás lesznek az elsődlegesen kifejezett érzelmek.
Ordítottam a sivataggal. Szidtam mindent és mindenkit akit csak hibáztatni lehetett azért, hogy ide jutottam. “Miért születtem én Gentrinek? Pláne Pestinek? Ha már így alakult, miért választottam a könnyed életet, majd az irodalmat?” Mindenki akivel valaha beszéltem, úgy éreztem ellenem tett, ártott nekem. Aki dicsért, azt azért mert többet látott bennem, és én ahhoz sohasem fogok tudni felnőni, ezért csalódni fog bennem, amelytől én már előre félek, és ez a félelem juttattot oda, hogy már meg sem mertem próbálni alkotni. Aki kritizált, akármilyen jelleggel azt természetesen azért, mert nem látta benne a zsenit, az egyetlent. Haragom táplálta a szél és a homok, mely előttem kavargott. Minden rosszat felhozott elmém, amiket másoktól kaptam. Bár már őt is szidtam, mert ha legalább felejteni tudna! Akkor most nem lennék itt.
Ekkor természetesen eljött a legszebb pontja a napomnak. Minden düh, harag és agresszió magam ellen fordult, mert végtére is, mindegy milyen behatásokra de én cselekedtem. Az én döntéseim voltak, akkor is ha rosszak, ha befolyásoltak voltak mások által. Azt is én hagytam hogy mások olyan helyzetbe jussanak, hogy képesek legyenek íly mértékben manipulálni, irányítani. Meg kellene ölnöm magam. És itt a sivatagban sohasem találnak rám. Betemetne a homok, elfedne az idő. Páran talán megsiratnának, de nem sokáig folyna könny értem. Van hozzám hasonló, tucatra olcsón a piacon. “Ha már gyáva vagy meghúzni a ravaszt, hátha a sivatag elintézi bajaid” Iszonyat erővel csaptam talpamat a homokhoz, trappoltam volna, de a felületen nem volt jó ötlet. Mélyebbre süllyedtek lábaim, nagyobb energiát igényelt minden lépés, és mégis kevesebbet haladtam, a túloldal felé. A kimerültséghez viszont egyre gyorsabban jutottam el.
Nem álltam meg ebédelni, mert minek ennek a testnek, haladtam tovább, a zord széllel vitatkoztam, homokot köptem ha inni akartam. Testem egyre nehezebben engedelmeskedett, egyrészről a fáradtság és a túlhajtás miatt, másik oldalról a remegés sem segített. Figyelnem kellett minden lépésnél hogy az ízületek a helyükön maradjanak. Időnként rácsaptam a térdemre, vagy a combjaimra, hátha abba marad, káromkodtam egyet, de a test mégis tovább ment.
Ment, mindenen keresztül, ahogy mindig tette. Nem értem miért, vagy hogyan csinálja, de sohasem hagyott cserben, pedig nem sokszor tettem pozitívan érte. Hittem hogy ezt a túrát nem fogja kibírni, ez lesz az utolsó utunk, végre megfárad és feladja azon célját hogy tovább vigyen.
Dühöm nem csillapodott az este beálltával sem, viszont felhős volt az éjszaka, így nem volt fény a tovább haladáshoz. Nem foglalkoztam teával, tanulva az előző estéből, inkább csak mérgesen megvacsoráltm, és beástam magam a homokba. Vártam az álmot, leszorított szemekkel, és az járt a fejemben, hogy talán többet már ki se kell nyitnom.
Jött is az álom, ahogy mindig amikor csak nem kellene. Kacagás volt a sötétben, mikor pontosan tudod, hogy nincs ott senki más csak te. Felül írja könnyedén a tényeket, és addig facsarja az értelmes, megalapozott érveidet, amíg már te sem tudod honnan is kezdted az indoklást. Inkább csak lemeztelenítettem magam, és hagytam, hadd csináljon velem amit akar. Megrontani jobban már nem tud. Az álom horrorba váltott, és száz borzalmas halálnemet és szenvedést mutatott be nekem. Sajnos nem a sajátjaimat. Szörnyek tépték szeretteimet, míg én tehetetlenségben szenvedtem. Tévedtem, sikerült megrontania. Olykor kikötözve voltam kínpadra, akkumulátorra kötött kábelekkel a testemre tapasztva, kipeckelt szemekkel nézette velem, mily szörnyűségeket képes kitalálni az én agyam. “A szörny te vagy, ezeket te alkotod magadnak. Talán még élvezed is, eh?” Nem élveztem egy cseppet sem, kapálóztam, ordítottam, kínomban mindent megfogadtam és azok ellenkezőjét is. Már elfeledtem azt is, hogy ez csak álom. Kívántam a saját halálomat, bárhogyan, ha véget vet ennek, az övé leszek örökre. Nevetett, azt mondta már az övé vagyok, és szenvedéseimből táplálkozik. Megaláztam én magamat a saját álmomban.
Hajnal előtt keltem. Egy cukorka volt a reggelim, hogy valami elnyomja a rossz szájízt, amit az éjszaka hagyott hátra. Nem túl jó kedvel bontottam tábort, kifejezetten ideges voltam, és mindent szidtam, ami nem akart elsőre működni. A nap első sugaraival egyszerre indultam el. Ma már elkezdtem érezni a tüneteket. Kezem remegett és a meleg ellenére hideg verítéket éreztem magamon. Összeszorítottam ajkaimat majd fütyörészni kezdtem, egy régi dallamot.
Fejem már kattogott, benne a hangok mondták, felejtsd el, fordulj vissza, még közelebb van, mint a túloldal. Makacs voltam. Talán ennyi a szerencsém. Úgy érzem, néha csak azért éltem túl a dolgokat, mert nem álltam meg. Az, hogy miért, változékony volt. Olykor dacból, máskor nevetésből. Volt persze hogy nem tudtam megmondani. “Csak. Megállni bárki képes.” Mentem már neki kevesebb indokkal és erővel is a világnak. Féltem megállni, rettegtem, hogy akkor meghalok, eltűnök a semmibe, és nem is fognak rám emlékezni. Valószínűleg így sem hagyok nyomot sokakban. Lábnyom a homokban, elfúja az első szél, emléke sem marad.
Visszanéztem, és valóban így volt. Egyáltalán nem lehetett látni, hogy merről jöttem. Én sem biztos, hogy emlékszem utamra. Pontosan legalábbis. Hozzávetőlegesen mindenki tudja, hogy merről jött, a kérdés, meddig akar rá emlékezni. Erősebb széllökés téritett vissza, ránéztem az iránytűre, elvileg jó felé haladok. Nem volt fix tereptárgy a közelemben, csak reméltem, hogy így van. Mosolyt formáltam ajkaimra, a tiszta égre néztem, és azt gondoltam, szabad vagyok.
Ezzel eljutottuk a hangulatingadozási szakaszhoz is az elvonások sorában. Lévén tudatosan csinálom, és nem először, nemcsak a depresszió van. Akadnak magas pontok is, amikor a semmitől is örülni tud az ember. Ilyenkor a világot is meg akarom ölelni, és hagyni, hogy átöleljen viszont. A semmi közepén egyedül, ez nem is okoz problémát, de ha most emberek között lennék, mindenkinek adni akarnék valamit. Egy kis szeretet, egy tárgyat, egy felest, némi aprót, egy simogatást, egy ölelést. Ezeket nem mindig fogadják jó szívvel mások. Ilyenkor érzem igazán, hogy a pokolra vezető utat járom. Jó ez az út, szándéka ostobán erényes.
A hirtelen jött boldogságon felbuzdulva, nem is álltam meg ebédelni, menetközben haraptam pár kekszet. A konzerv most kimaradt, de cserébe két szőlőcukrot ettem. Ahogy hanyatlott a délután, természetesen ez a jó kedv is átbukott mélymagányba. Folyamatosan kimondom a gondolataimat, majd válaszolok is rájuk. Önmagammal beszélgettem, a homok áramlásáról, a hüllőkről, akik itt élnek. “Vajon mekkora felbontású lenne egy kép erről a helyről, ha minden homokszem egy pixelnek felel meg?” Válaszok hosszú sorát kezdtem el elemezni erre a kérdésre. Végeredményben arra jutottam, hogy egyedül nem tudom meghatározni, ha csak el nem fogadom saját teóriámat, ellenőrzés nélkül. Annak pedig nem sok értelmét láttam. Magányomat nyomta, hogy a szél is el állt, így már csak az általam csapott hangok maradtak körülöttem. Elhallgattam én is inkább, hallgattam ruhám suhogását.
Ahogy sötétedett, levettem fejemről a ruhát, szívtam egy mélyet a levegőből. Frissebb volt, mint amit megérdemeltem. Kételyekkel szívemben nekiálltam a tábornak, de a sátor állításnál egyszerűen összerogytam. Zokogni akartam, bár nem tudtam pontosan miért. Újabb érzelmi hullám. Sírni végül nem sikerült, de a hold már magasan járt mire felforrt a víz a teához, és a test is többre vágyott némi cukornál és keksznél. A tegnap este után ma már nem számítottam kegyelemre az alvástól, tudtam, hogy álmodni fogok és nem én irányítom majd őket. Azért estére egy erős nyugtató teát főztem, hátha sikerül tompítani.
A teától az éjszaka hosszabb lett, de nem pihentem többet. Előjöttek a szellemek a múltból, láttam minden hibámat, félre beszélésemet, még az első szeretkezésem bénázásait is levetítette elém, mert volt rá ideje, az agyam. Utána játszani kezdett velem, egy fajta memória játékot, amelynek az volt a lényege, hogy valóban úgy történt-e a dolog ahogy gondolom, vagy elhiszem a saját hazugságaimat azzal kapcsolatban. Ő tudta az igazságokat, én pedig már nem mertem csúsztatni sem. Alulmaradtam ellene, de legalább kevesebb valótlanság marad bennem reggelre, ezzel bíztattam magam. Ezek után még volt bőven erő benne, kényszerképzeteket gyártani, és lejátszani a lehetséges kimeneteiket. Egyiket sem élveztem túlzottan, de tudtam, hogy a legközelebbi korty alkohol vagy más szer, ami kikapcsolhatná, több napi járásra van tőlem, így elviseltem. Olykor sírva, máskor nevetve a próbálkozásain, de ezek még csak bemelegítések voltak. Ha meg akar törni tudja, hogy hova kell nyúlni, milyen emlékekhez, és kiket kell megjelenítenie.
Mondjuk megértem, mert tényleg elég sokáig leszedálva tartottam, és ha valaki felajánlotta volna, valószínűleg el is cserélem.
Egy tábla a sivatag szélén, poros hátára felírva ez a két szó. Csak bámultam, értetlen, miért írná ezt fel valaki a porba? Mitől lehetett ez ennyire fontos, és kinek?
Megráztam magam, hogy visszaessek magányomba, tovább indulni a homoknak.
Könnyen voltam flegma a felirattal, aznap indultam neki a világnak. Hónapok óta nem írtam semmit, csak fogyasztottam, és nem irodalmat. Függőségeim felülkerekedtek, frusztrált ha nem olthattam őket. Ilyen frusztrációmban verekedtem össze egy helyi bandával, amelynek legfőbb eredményei a lila foltok voltak rajtam. Máskor szimplán a fejemet vertem a falba, mikor minden bezárt, és nem tudtam kielégíteni valamely dolgomat. Véres szemekkel keltem, általában késő délelőtt, kévés alvással és vágyakkal. Valahol megcsúsztam, pénzem sem maradt sok, és úgy éreztem egyre nagyobb rajtam a nyomás. ‘Találj már valamit! Nem igaz, hogy nincs semmi!’ és hasonló támogatásokat kaptam erre a bánatomra. Persze, jó helyre kerültem, talán kicsit későn, de még időben voltam, azt hiszem, mikor ide érkeztem.
Kerestem én munkákat mikor rájöttem, hogy gyorsabban laposodik a tárcám, mint előre gondoltam, úgy tessék-lássék alapon. Sok mindenre jelentkeztem, a legtöbbhöz volt is valamilyen alapom a múltból, de valójában nem akartam egyiket sem. Ahogy sokszor életemben, nem tudom, hogy mit akarok. “Élni. Rendben élj, de ehhez kell pénz. A tenger mellett élni. Pénz akkor is kell.” Legtöbbször nem is kellett tudnom, a világ döntött valamit, én meg hagytam, becsületből, kötődésből, mertmiértne’-ből. Lebegtem hullámain, néha átcsapott felettem, olyankor rettegtem, hogy megfulladok, de mindig a felszínre jutottam. Könnyű volt így élni és írni. Megélni nem igazán tudtam belőle sokáig, de nem is volt célom. Úgy alapvetően nem voltak céljaim, csak álmaim. Az addikciók hatására viszont azok is elkezdtek megkopni. Akarat erőm maradékát felhasználva vágtam bele a túrába.
Hülyeség egyedül elindulni ilyen állapotban, de nem akartam, hogy más is lássa a vélhetőleges bukásomat. Ha veszni kell, vesszek egyedül, a semmi közepén, ha ordítva megyek el, a világ akkor is azt gondolhatja, hogy csendben tettem.
Közben vert a víz, s elkezdte testem megkérdőjelezni elmém épségét, így megálltam enni egy keveset. Némi konzerv és egy kis keksz. Desszertnek lecsúszott egy szőlőcukor. Egy korty vízzel leöblítettem, majd indultam is tovább. Az első napon még nem nagyon jelentkeznek az elvonási tünetek, így meg akartam húzni, hogy minél messzebb jussak. Reméltem estére nem látom majd a város fényeit.
Legutóbbi írásaim inkább csak levelek voltak, röpkék, helyzetjelentések. Komolyabb témákat súrolt, de csak felszínesen. Nem mertem beleásni magam jobban, amin utólag nevetek, mert attól féltem, hogy elsüllyednék bennük. Így minden más borul rám. “Ha valaki el akar süllyedni, az el is fog.” Mindegy, hogy mibe’ vagy mitől. Egyik könyvemhez sem írtam hozzá, nem kreáltam karaktereket vagy helyszíneket. Szóval nem igazán alkottam. Halogattam, hogy majd holnap, ma nem érzem úgy, üres vagyok, inkább magammal foglalkoznék. Valójában nem sokat tettem magamért, az ürességet pedig szerekkel töltöttem fel. A holnap nem jött el. Hajnala volt, akkor firkáltam valamiket, de utána rögtön alkonyodott. Az eszméletem katapultált, én meg beájultam egy ágyba. Reggel undor magamtól, enyhe önutálattal lezuhanyoztam. Elhatároztam, hogy ma minden másképp lesz. Idővel a minden egyre kisebbedet és az lett a reggeli célkitűzésből, hogy legalább egy valamit másképpen csináljak. “Ne akarj megfulladni, legalább kapálózhatnál, hátha valaki megment.” A legkisebb sikereket is tálcán mutogattam körbe, elvégre, ha elég nagy csinnadrattával csinálja az ember, el hiszik hogy az tényleg akkora. Mint ez a kis séta a sivatagon át. Térkép alapján egy edzésben lévő embernek hat nap az út. Úgy gondolom nekem sikerülhet talán nyolc alatt.
Az első napom sugarai már alig látszódtak és a fekete lepel egyre gyorsabban borult rám, így tábort vertem éjszakára. Közel s távol ne m volt más fény csak a növekvő hold és a csillagok. Míg vizet forraltam egy teához, megpróbáltam megsaccolni mennyit haladhattam a térkép alapján, de nem sokra jutottam. Bár tájékozódni tudok térképpel, mérni nem igazan. Vacsorám, mint ebédem, pár falat konzerv és keksz. Szinte csak ezt csomagoltam, meg szőlőcukrot, az eltarthatóság és a melegbírásuk végett. Ha átértem, majd eszek valami rendeset. Egy kicsit még elbámultam a csillagokat, és reméltem, hogy álmatlan éjjelem lesz.
Reményem hiába való volt, álmok kergettek végig az égen. Az egyikben egy újkeletű iskolában voltam tanuló, ahol minden óra véletlen szerűen volt megtartva, és az egész annyira kaotikus volt, hogy abban sem lehettél biztos, hogy nem te leszel a tanár. Elmém mélyeiről ugrottak elő karakterek és élő emberek egyaránt, váltogatva mindenüket, szexualitással és bódító szerekkel tűzdelte képzelgéseimet. Nem sokat aludtam, és még kevesebbet pihentem.
