Rélszetek P.G. életéből
Második nap
Hajnal előtt keltem. Egy cukorka volt a reggelim, hogy valami elnyomja a rossz szájízt, amit az éjszaka hagyott hátra. Nem túl jó kedvel bontottam tábort, kifejezetten ideges voltam, és mindent szidtam, ami nem akart elsőre működni. A nap első sugaraival egyszerre indultam el. Ma már elkezdtem érezni a tüneteket. Kezem remegett és a meleg ellenére hideg verítéket éreztem magamon. Összeszorítottam ajkaimat majd fütyörészni kezdtem, egy régi dallamot.
Fejem már kattogott, benne a hangok mondták, felejtsd el, fordulj vissza, még közelebb van, mint a túloldal. Makacs voltam. Talán ennyi a szerencsém. Úgy érzem, néha csak azért éltem túl a dolgokat, mert nem álltam meg. Az, hogy miért, változékony volt. Olykor dacból, máskor nevetésből. Volt persze hogy nem tudtam megmondani. “Csak. Megállni bárki képes.” Mentem már neki kevesebb indokkal és erővel is a világnak. Féltem megállni, rettegtem, hogy akkor meghalok, eltűnök a semmibe, és nem is fognak rám emlékezni. Valószínűleg így sem hagyok nyomot sokakban. Lábnyom a homokban, elfúja az első szél, emléke sem marad.
Visszanéztem, és valóban így volt. Egyáltalán nem lehetett látni, hogy merről jöttem. Én sem biztos, hogy emlékszem utamra. Pontosan legalábbis. Hozzávetőlegesen mindenki tudja, hogy merről jött, a kérdés, meddig akar rá emlékezni. Erősebb széllökés téritett vissza, ránéztem az iránytűre, elvileg jó felé haladok. Nem volt fix tereptárgy a közelemben, csak reméltem, hogy így van. Mosolyt formáltam ajkaimra, a tiszta égre néztem, és azt gondoltam, szabad vagyok.
Ezzel eljutottuk a hangulatingadozási szakaszhoz is az elvonások sorában. Lévén tudatosan csinálom, és nem először, nemcsak a depresszió van. Akadnak magas pontok is, amikor a semmitől is örülni tud az ember. Ilyenkor a világot is meg akarom ölelni, és hagyni, hogy átöleljen viszont. A semmi közepén egyedül, ez nem is okoz problémát, de ha most emberek között lennék, mindenkinek adni akarnék valamit. Egy kis szeretet, egy tárgyat, egy felest, némi aprót, egy simogatást, egy ölelést. Ezeket nem mindig fogadják jó szívvel mások. Ilyenkor érzem igazán, hogy a pokolra vezető utat járom. Jó ez az út, szándéka ostobán erényes.
A hirtelen jött boldogságon felbuzdulva, nem is álltam meg ebédelni, menetközben haraptam pár kekszet. A konzerv most kimaradt, de cserébe két szőlőcukrot ettem. Ahogy hanyatlott a délután, természetesen ez a jó kedv is átbukott mélymagányba. Folyamatosan kimondom a gondolataimat, majd válaszolok is rájuk. Önmagammal beszélgettem, a homok áramlásáról, a hüllőkről, akik itt élnek. “Vajon mekkora felbontású lenne egy kép erről a helyről, ha minden homokszem egy pixelnek felel meg?” Válaszok hosszú sorát kezdtem el elemezni erre a kérdésre. Végeredményben arra jutottam, hogy egyedül nem tudom meghatározni, ha csak el nem fogadom saját teóriámat, ellenőrzés nélkül. Annak pedig nem sok értelmét láttam. Magányomat nyomta, hogy a szél is el állt, így már csak az általam csapott hangok maradtak körülöttem. Elhallgattam én is inkább, hallgattam ruhám suhogását.
Ahogy sötétedett, levettem fejemről a ruhát, szívtam egy mélyet a levegőből. Frissebb volt, mint amit megérdemeltem. Kételyekkel szívemben nekiálltam a tábornak, de a sátor állításnál egyszerűen összerogytam. Zokogni akartam, bár nem tudtam pontosan miért. Újabb érzelmi hullám. Sírni végül nem sikerült, de a hold már magasan járt mire felforrt a víz a teához, és a test is többre vágyott némi cukornál és keksznél. A tegnap este után ma már nem számítottam kegyelemre az alvástól, tudtam, hogy álmodni fogok és nem én irányítom majd őket. Azért estére egy erős nyugtató teát főztem, hátha sikerül tompítani.
A teától az éjszaka hosszabb lett, de nem pihentem többet. Előjöttek a szellemek a múltból, láttam minden hibámat, félre beszélésemet, még az első szeretkezésem bénázásait is levetítette elém, mert volt rá ideje, az agyam. Utána játszani kezdett velem, egy fajta memória játékot, amelynek az volt a lényege, hogy valóban úgy történt-e a dolog ahogy gondolom, vagy elhiszem a saját hazugságaimat azzal kapcsolatban. Ő tudta az igazságokat, én pedig már nem mertem csúsztatni sem. Alulmaradtam ellene, de legalább kevesebb valótlanság marad bennem reggelre, ezzel bíztattam magam. Ezek után még volt bőven erő benne, kényszerképzeteket gyártani, és lejátszani a lehetséges kimeneteiket. Egyiket sem élveztem túlzottan, de tudtam, hogy a legközelebbi korty alkohol vagy más szer, ami kikapcsolhatná, több napi járásra van tőlem, így elviseltem. Olykor sírva, máskor nevetve a próbálkozásain, de ezek még csak bemelegítések voltak. Ha meg akar törni tudja, hogy hova kell nyúlni, milyen emlékekhez, és kiket kell megjelenítenie.
Mondjuk megértem, mert tényleg elég sokáig leszedálva tartottam, és ha valaki felajánlotta volna, valószínűleg el is cserélem.
