Reggel örültem, hogy nincs semmi féle tükör a közelemben. Nem éreztem úgy, hogy fényes látványt nyújtanék, még magamnak sem. A nap már magasan járt, mire sikerült elindulnom. Reggelire keksz és egy jó erős fekete tea volt, hogy a szívem majd kiugrott a helyéről. Kellett az energia, hogy egyben tartsa a testemet, amely mára már minden porcikájában remegett, vagy legalább rezonált, azzal fenyegetve, hogy szétrázza önmagát. A hideg veríték teljes testemen végig folyt, és úgy éreztem ma a düh és az agresszivitás lesznek az elsődlegesen kifejezett érzelmek.
Ordítottam a sivataggal. Szidtam mindent és mindenkit akit csak hibáztatni lehetett azért, hogy ide jutottam. “Miért születtem én Gentrinek? Pláne Pestinek? Ha már így alakult, miért választottam a könnyed életet, majd az irodalmat?” Mindenki akivel valaha beszéltem, úgy éreztem ellenem tett, ártott nekem. Aki dicsért, azt azért mert többet látott bennem, és én ahhoz sohasem fogok tudni felnőni, ezért csalódni fog bennem, amelytől én már előre félek, és ez a félelem juttattot oda, hogy már meg sem mertem próbálni alkotni. Aki kritizált, akármilyen jelleggel azt természetesen azért, mert nem látta benne a zsenit, az egyetlent. Haragom táplálta a szél és a homok, mely előttem kavargott. Minden rosszat felhozott elmém, amiket másoktól kaptam. Bár már őt is szidtam, mert ha legalább felejteni tudna! Akkor most nem lennék itt.
Ekkor természetesen eljött a legszebb pontja a napomnak. Minden düh, harag és agresszió magam ellen fordult, mert végtére is, mindegy milyen behatásokra de én cselekedtem. Az én döntéseim voltak, akkor is ha rosszak, ha befolyásoltak voltak mások által. Azt is én hagytam hogy mások olyan helyzetbe jussanak, hogy képesek legyenek íly mértékben manipulálni, irányítani. Meg kellene ölnöm magam. És itt a sivatagban sohasem találnak rám. Betemetne a homok, elfedne az idő. Páran talán megsiratnának, de nem sokáig folyna könny értem. Van hozzám hasonló, tucatra olcsón a piacon. “Ha már gyáva vagy meghúzni a ravaszt, hátha a sivatag elintézi bajaid” Iszonyat erővel csaptam talpamat a homokhoz, trappoltam volna, de a felületen nem volt jó ötlet. Mélyebbre süllyedtek lábaim, nagyobb energiát igényelt minden lépés, és mégis kevesebbet haladtam, a túloldal felé. A kimerültséghez viszont egyre gyorsabban jutottam el.
Nem álltam meg ebédelni, mert minek ennek a testnek, haladtam tovább, a zord széllel vitatkoztam, homokot köptem ha inni akartam. Testem egyre nehezebben engedelmeskedett, egyrészről a fáradtság és a túlhajtás miatt, másik oldalról a remegés sem segített. Figyelnem kellett minden lépésnél hogy az ízületek a helyükön maradjanak. Időnként rácsaptam a térdemre, vagy a combjaimra, hátha abba marad, káromkodtam egyet, de a test mégis tovább ment.
Ment, mindenen keresztül, ahogy mindig tette. Nem értem miért, vagy hogyan csinálja, de sohasem hagyott cserben, pedig nem sokszor tettem pozitívan érte. Hittem hogy ezt a túrát nem fogja kibírni, ez lesz az utolsó utunk, végre megfárad és feladja azon célját hogy tovább vigyen.
Dühöm nem csillapodott az este beálltával sem, viszont felhős volt az éjszaka, így nem volt fény a tovább haladáshoz. Nem foglalkoztam teával, tanulva az előző estéből, inkább csak mérgesen megvacsoráltm, és beástam magam a homokba. Vártam az álmot, leszorított szemekkel, és az járt a fejemben, hogy talán többet már ki se kell nyitnom.
Jött is az álom, ahogy mindig amikor csak nem kellene. Kacagás volt a sötétben, mikor pontosan tudod, hogy nincs ott senki más csak te. Felül írja könnyedén a tényeket, és addig facsarja az értelmes, megalapozott érveidet, amíg már te sem tudod honnan is kezdted az indoklást. Inkább csak lemeztelenítettem magam, és hagytam, hadd csináljon velem amit akar. Megrontani jobban már nem tud. Az álom horrorba váltott, és száz borzalmas halálnemet és szenvedést mutatott be nekem. Sajnos nem a sajátjaimat. Szörnyek tépték szeretteimet, míg én tehetetlenségben szenvedtem. Tévedtem, sikerült megrontania. Olykor kikötözve voltam kínpadra, akkumulátorra kötött kábelekkel a testemre tapasztva, kipeckelt szemekkel nézette velem, mily szörnyűségeket képes kitalálni az én agyam. “A szörny te vagy, ezeket te alkotod magadnak. Talán még élvezed is, eh?” Nem élveztem egy cseppet sem, kapálóztam, ordítottam, kínomban mindent megfogadtam és azok ellenkezőjét is. Már elfeledtem azt is, hogy ez csak álom. Kívántam a saját halálomat, bárhogyan, ha véget vet ennek, az övé leszek örökre. Nevetett, azt mondta már az övé vagyok, és szenvedéseimből táplálkozik. Megaláztam én magamat a saját álmomban.
Állunk egymással szemben, a szemembe nézel és úgy mondod. “Én hiszek Benned.” Vannak szavak, amelyek kimondva még erősebbek. De, mint minden kommunikációs helyzetben, nem mindegy a küldő, ahogy az sem a túloldalon ki fogadja be. A csatornában ez egyszer nincs zaj. Csak a halk madárcsicsergés, ahogy lassan hajnalodik. A vörös boros bögrét már rég letetted, hogy erősebben tarts, mert érzem, nehezen dekódolom az üzeneted érzelmi lábjegyzetét.
Azt mondod, Te azért vagy itt, hogy itt legyél, ha kellesz. És, ha mi elindultunk az úton, Te visszaindulj haza. És a haza szó úgy hagyja el a szádat, hogy akinek van otthona, csak mosolyogni tud két könny között.
2020.05.08, Berlin
“Egyet ígérj meg, amikor odajutsz, mert oda fogsz jutni, akkor ne felejtsd el ki vagy!” /Doma/
Mivel hétfőtől szerdáig délelőttönként óráim vannak az egyetemen, így csak délután járok dolgozni.
Hogy mit dolgoztam ma, az teljesen lényegtelen esetünkben. De üzenem minden joghallgatónak, jogásznak, ügyvédnek, hogy le a kalappal előttük, mert a magyar törvények feldolgozása agyilag egy nem ezzel foglalkozó személynek nem éppen kellemes feladat. Szóval tiszteletem :D !
A mai első szürreális élményem akkor következett be, amikor a parlamenti "menzán" parajos gnocchi-t kértem sajttal, és megláttam, hogy mennyibe kerül. Mielőtt bárki azt gondolná, hogy a magas ár hökkentet meg, az nagyon téved!
Ez a döbbenet csak tovább fokozódott, mikor a cappuccino-ért fizettem.
(A menza kifejezés azért erős túlzás, mert először is a pult mögött helyes kis ruhában vannak az étel kiadók. Másodszor, akárcsak egy normális étteremben, amikor az étel a tányér szélére fröccsen azt letörlik, az itt is végbe megy. Kötve hiszem, hogy a suli menzán ilyen valaha is előfordul! :D )
De ha ez nem lenne elég, a kollégák dohányozni szerettek volna, így elkísértem őket. "Nyilvánvalóan" nem fáradtunk ki a parlamentből a Kossuth térre, hogy ott vegyék magukhoz a nikotin adagjukat, de nem ám. Van erre kialakítva egy belső udvar. Na, nem ám akármilyen hely. Felhívnám a figyelmet, hogy hősugárzók vannak elhelyezve a belső udvaron, hogy nehogy a dohányosok fázzanak egészségük rombolása közben!
And last but not least, a parlamentben posta is van, így a mai csodás napon ott adtam fel a továbbtanulási hitelesítő lapomat, csak, hogy feltegyem a cseresznyét a hab tetejére, és a szürrealitás betetőzzön.
Mára ennyi DióHéjban!
Ui.: Ma nem szalutáltak nekem az őrök! Rejtély! :D
