яĸ.

Akkor kezdem el, mikor más már befejezte

[psykopaths]

[whitepeopletwitter]

[gyuricaur]

[blackunicornbooks]

Jack O'Connell

[excorpiano]

[sulfatto-deactivated20241018]

[beatchya]

[chaosophia218]

Illustrations by Tanadori Yokoo, 1975.

[the-devil-wears-zara]

[becherdireinen]

[l21sstu-deactivated20240106]

[prettypositivity]

i hope you heal from the things no one ever apologized for

[elizabethbennettdehivjlizzynek]

nem tudom, mama miként bírta,

valószínűleg Eszti néninek volt igaza, miszerint “piszok erős asszony a nagyanyád”. Pedig mindössze alig százötven centiméter és negyvenhárom kiló volt. Mama nem sírt, nem dühöngött, mikor kisiskolásként olyan beteg voltam, hogy a vizet is kihánytam és szüleim napokig rám se néztek. Inkább csak magának jegyezte meg: “minden nap a ház előtt mennek el”. Aztán kicserélte rajtam a borogatást. Mama nem sírt, nem dühöngött, mikor anyu egyik éjjel fapapucsával esett alvó apámnak, aki emiatt kórházba került - több öltéssel kellett összevarrni a hasát. Szomszéd István bácsival rendbe szedette a melléképületet és innen-onnan kapott bútorokkal berendezett apunak egy kis szobát. Inkább csak magának jegyezte meg: “itt az ideje, hogy elváljanak.” Mama nem sírt, nem dühöngött, mikor megtudta: sem iskolai ebédre nem vagyok befizetve, sem uzsonnát nem csomagolnak nekem. Lelkemre kötötte: suli után minden nap nézzek be hozzá. Egy papírlapon felosztott két hetet, hétfőtől-péntekig, megtervezte a menüt, nyomtatott betűkkel fölé írta: “Mama-menza / A hét - B hét”. Inkább csak magának jegyezte meg: “korgó gyomorral nem lehet leckét írni.” Mama nem sírt, nem dühöngött, mikor egy téli napon, tizenhárom évesen, pólóban és kardigánban, csuromvizes hajjal, sapka nélkül, sebtében összeszedett ruháimmal tömött szatyorral jelentem meg nála, mert anyu kidobott otthonról. Inkább csak magának jegyezte meg: “ha most nem kapsz agyhártyagyulladást, akkor sosem.” Mamát akkor láttam először kisírt szemekkel, mikor legkisebb fiát, harmincöt éves keresztapámat temettük. Nem dühöngött, nem szidta Istent. Állt a koszorúkkal és csokrokkal megpakolt, friss sírhalom mellett, fényesre pucolt, fekete cipőben, karján a “kimenős” retiküljével, frissen mosott hajában hosszú hullámcsatokkal és sokáig meg sem szólalt. Mielőtt elindultunk volna, inkább csak magának jegyezte meg: “nem helyénvaló, hogy egy anya a saját gyermekét temesse. Nem helyénvaló.” Utolsó karácsonyán már nem állított fát, csak levágott pár gallyat a kertben lévő fenyőről, azokat tette vázába. Nagyon beteg volt a tüdejével, pokoli köhögőrohamok gyötörték. Kórházba került, ahonnét nem tért haza. Megengedték, hogy az intenzíven elbúcsúzzak tőle. Nem nyitotta ki szemeit, ahhoz is gyenge volt, hogy kezemben tartott kezével erőtlenül visszaszorítson.  Alig százötven centiméter és harmincöt kiló volt. Váratlanul azt suttogta: “én csak tettem a dolgom.” De nem nekem, nem is magának, hanem valaki másnak, akit egyedül ő láthatott. 

[shootcharlieshoot]

[sustancy]

[sustancy]

[sustancy]