Egyetlen dologról szeretnék most beszélni. Egyszerűen, tömören, kitapinthatóan akarom újraalkotni a korai tapasztalataimból és a belső világérzékelésemből gyúrt emlékemet. Mégis minél kevesebbet akarok mondani, annál monumentálisabbá érlelődik ez az elbeszélhetőség a jelenlegi reflexióhajhászásomban.
Az emlékem egy naivan felépített metaforáról szól, névlegesen az Alkonyat című regény (és aztán film) történetének egyik mozzanatáról. Elsődleges szempont: a fiú kimért, távolságtartó, megközelíthetetlen és nem akarja, hogy bármilyen köze legyen a lányhoz. Csak messziről figyelgeti, gonoszan méregeti, mintha zavarná a látvány, amit kénytelen elviselni. A távolság nélkülözhetetlen, a kapcsolódás lehetősége kizárt. Fontos szabály: nem szabad, hogy a két személynek köze legyen egymáshoz.
A konkrét metafora az alábbi jeleneten alapszik: a lány veszélybe kerül. Egy irányíthatatlan autó vetődik elé, nincs ideje védekezni. A fiú a lány elé ugrik és egy ügyes, határozott mozdulattal, szétfeszített, erőteljes kézfejjel megállítja a lány elé vetődő autót. Aztán félreugrik onnan, mintha ott sem lett volna.
Mi ebben az elgondolkodtató? Hol bújik meg a felfedezésre váró üzenet? Mit helyettesít ez a bugyuta jelenet? A válaszlehetőségek a részletekben keresendők.
Nem hiába figyelmeztet Pilinszky is erre az Impromptu-ban. De hát mik is pontosan ezek a részletek, "a kicsiségek", amiket mintha egy néma csecsemő forgatna "ámuló kezében"? Igaz, milyen bugyutává, már-már alantassá válnak ezek a nagyszerű sorok, amint az ember megpróbálja őket elmesélhetővé tenni? Én most mégis az ilyen fajta elbeszélhetőségnek a kielemzése után vágyakozom.
Vállalom a kockázatot. Beletörődtem abba a létigazságba, hogy ami Ottliknak nem sikerült, az nekem még annyira sem fog. Igen, én is tisztában vagyok azzal, hogy ezek az események, elgondolások, csinált-metaforák nem egymás után keletkeztek, hanem egy időben formálódtak egésszé. Örökérvényűek. Tehát ezzel számolnom kellett. Én sem "tudom kifogástalan időrendbe szedni az eseményeket. Pedig szeretném.”
A metaforává kényszerített részletem a száguldó autó képében, a veszély meglétében keresendő. Mik voltak azok a veszélyforrások számomra, amiket a gonosz fiú egy ügyes, határozott mozdulattal, szétfeszített, erőteljes kézfejjel állított meg? Milyen védelmet kerestem az ő képzettársításaiban? Vajon miért volt számomra kedvezőbb a látványos fájdalom, mint az elrejtett megaláztatás?
A lány életben maradt. A veszélyek elhárultak. A fiú továbbállhat, a neki szánt alázat elpárologhat.
janainaart
izzy806
pixelskylines
kianamaiart
blakekathryn
kaledo-art
ellievsbear
turnnoffyourmind
