Mák
A villamosról leszállva a Kolosy téren P.-t hamisítatlan környékszag fogadta. Azaz nem is szag, környékillat inkább - gondolta, talán mert korábban lakott errefelé, és többnyire szép emlékei voltak a városrészről. Az alacsony épületek között, a villamossín mentén észak felé indult. A Napot felhők takarták el, de a kánikula így is szinte agyonnyomta. A wokbárhoz érve meglepve nézett az alkarjára - néhány csepp esőt érzett rajta -, és ebben a pillanatban ketten is felálltak a wokbár fedetlen teraszán, hogy inkább bent folytassák az ebédjüket. P. az egyik kint maradó férfi hátát nézte, feszült az ing a vállán, ahogy a tésztáját ette. A világoskék felületet már öt esőcsepp pettyezte, és P. pont látta, ahogy a hatodik is becsapódik a bal lapocka tájékán. Úgy érezte, agya közölni akar valamit vele a világoskék inggel kapcsolatban, de nem volt ideje saját magára várni, ezért inkább bement a bankba.
Visszafelé mák jutott eszébe a Batthyány téri metróállomáson, mintha a padló márványborításának szürke elemei abból lennének, fehér cukordarabok a fekete szemek közt. Palacsintára gondolt, és a burkolatot kezdte csiszatolni a cipőjével.
- Schumacher stílusban még odaérek - mondta valaki nevetve balfelől, de felnézve nem a beszélőt látta, őt ugyanis két olyan férfi takarta, akik bankkártyacsalóknak néztek ki.
Ahogy a metró közeledett, és a szerelvény előtt tolt légoszlop P. rövidnadrágos lábán simogatta a szőrszálakat, valaki a gyerekét biztatta: - Na, most csináld a képet!
Az Astorián óbégattak az aluljáróban, P. azon gondolkodott, vegyen-e egy mignont, de inkább a dohányboltot választotta. A pultban nem ült senki, a helyiség üres volt. P. kinyitotta a hűtőt, és kivett egy kólát, ekkor toppant be egy nő, aki P. mellett oldalazva a pulthoz ment, aztán kulcsot csúsztatott a zárba egy kis ajtón, majd hátrálni kezdett, hogy kitárja annyira, hogy átférjen rajta, de az apró üzletben nem maradt elég hely P. miatt, akinek így fél lábbal ki kellett lépnie, eközben pedig a Nemzeti Dohánybolt feliratú műanyagfüggöny szálai az arcához értek.
Mire a nő elhelyezkedett a pultban, P. rájött, hogy a kóla nem elég hideg, ezért visszatette a hűtőbe, aztán csak egy doboz cigit kért. Az eladó azt kérdezte, milyet, azonban P. nem tudta, milyen cigaretták vannak, csak rámutatott egyre, és fizetett. A nő mondott még valamit, de P. a plexin keresztül nem értette, bólintott, és elment.
A Múzeum körúton légkondicionáló kondenzvize cseppent a fejére, ezért úgy találta, itt az ideje rágyújtani, tüze viszont nem volt, így az egyik kávézó teraszán ülő külföldiektől kért, akik arról kérdezték, hogy lehet a legegyszerűbben feljutni a Várba. P. tudta, hogy van egy buszjárat, ami a Március 15. térről elvisz a Clark Ádám térre, de nem emlékezett a számára, ezért azt mondta, hogy az 1359-es busszal kell menni. Mikor a külföldiek kételkedtek, bizonygatni kezdte, hogy valóban létezik ilyen járat.
Csak miután belépett a házba, ahol a munkahelye volt, vette észre, hogy a cigicsikk a kezében maradt. Megkereste a társasház kukáit, de nem volt kedve megérinteni a fedelüket, ezért a csikket az egyik hulladéktároló tetején hagyta, aztán elindult a lépcsőn. Az első emeleten úgy döntött, a csikket inkább az irodában dobja ki, ezért visszament érte. Az irodában a konyhai csap alá tartotta, aztán helyezte csak el a szemetesben, majd megmosta a kezét a mosogatóban, mivel nem volt szappan, mosogatószerrel. Engedett magának egy pohár vizet, és a fény felé tartva nézte a benne úszó részecskéket. Egy kis idő múlva megvonta a vállát, belekortyolt, és elindult a helyére.
- Szerintetek jó ez a víz? - kérdezte, miközben enyhén felemelte a poharát, hogy mindenki lássa a teremben, de senki sem nézett fel, már csak azért sem, mert a helyiség teljesen üres volt.
P. leült az asztalához, és úgy döntött, nem issza meg a vizet, a poharat a szomszédjához tolta. A gépébe belépve rákeresett Filippino Lippi reneszánszkori olasz festő nevére, ahogy minden délután, és ellenőrizte, vannak-e új találatok. Nem voltak.
- Nem jössz? Valaki le akar ugrani.
Egy kolléganő tűnt fel P. monitorja mellett, de csak ennyit mondott, aztán felkapta a kávésbögréjét, és a körúttal merőleges utcára néző terembe sietett. P. hátrébb gurult a székén, hogy átlásson amoda, minden munkatársa az ablakokhoz szorulva nézett valamit.
- Bazmeg! Most visszamegy? - szólt valaki.
- Visszamegy, bazmeg! Meggondolta magát! - érkeztek sorban a válaszok, aztán végül egy mély hang - P.-nek fogalma sem volt, kié - ennyivel zárta le az ügyet:
- Visszament.
Bár munkatársai közül senki nem hallotta, P. ekkor azt mondta: “számomra lényegében semmilyen más opció nem maradt”, majd visszagurult a gépéhez, megírta a felmondását, és vett egy repülőjegyet Milánóba.
