Négy hónap dióhéjban
Nos, mivel Zsófi minden egyes beszélgetésünk alkalmával, amolyan mentál terrorként megemlíti, hogy „nahát, milyen jó az új blog bejegyzésed!”, ezt most neki ajánlom meleg baráti szeretettel, annak fényében, hogy egy hét múlva ilyenkor már Amszterdam utcáin lődörgünk, passzívan belélegezve a füves cigik jellegzetes bűzét.
Sejtelmem sincs, hogy németországi életem melyik epizódjánál ragadtam le és miért, úgyhogy a teljesség igénye nélkül megpróbálom leírni mi is történt az elmúlt öt (ÖT??? kerekítsünk inkább lefelé négyre) hónapban és hogyan is viselem utolsó két hónapomat a hideg, esős nyarú Westerkappelnben. És környékén.
Szóval kanyarodjunk vissza egészen márciusig, egészen pontosan az utolsó napjára, amikor is a Mädchenkreis-zal bevettük Brémát, de leginkább a Primarkot. A Mädchenkreis, lényegében a lányos buli megfelelője; a környékbeli Jugendzentrumok hölgy vezetőinek elitalakulata, akik minden évben elmennek együtt kirándulni, valamennyi lányt maguk mellé csapva a saját centrumukból. Mivel mi éppen nem bővelkedünk lányokban, egy darab jelentkezett a novemberben tervezett, háromnapos hamburgi útból, egynapos brémai shoppingtúrává változott programra, és hála az Égnek, én voltam a kísérő. Igazából örültem neki, mert werseni kollégám, Aileen is velünk jött, három csudijó lánnyal, akiket Franzi is ismert, úgyhogy lényegében kávézáson, vásárláson kívül nem sok dolgom volt aznap. Ellátogattunk a brémai csodák palotájába, ami ötször nagyobb volt, új információkat nem nagyon tudtam meg, azt leszámítva, hogy a mentális életkorom 71, amihez képest valljuk be, sokkal jobban tartom magam. A kötelező kulturprogram után pedig bevetettük magunkat a plázába, hogy az egész havi fizetésemet ruhákra és táskákra költhessem. Ja, hivatalosan ezen a programon találkoztam utoljára az idióta ex-tutorommal, Lisával, aki pontosan annyira volt hasznos számomra az év alatt, mint amennyire hasznos egy bicikli egy fókának. Persze, búcsúzáskor mondtuk, hogy majd beszélünk, meg blabla, bármi problémám van, írjak nyugodtan, hát kösz szépen. Ajándékba kaptam tőle egy kis főzőkönyvet, aminek az összes receptjét terveztem kipróbálni az év során, de természetesen egynél tovább nem jutottam. A konyha továbbra sem nekem való. Minden esetre kedves volt tőle.
Valamikor ezidő tájban kirándultunk el Vikivel Enschedébe, a kis holland városba, ahová még ingyenesen utazhattunk az átlag ember által megfizethetetlen bérletünkkel. Szerintem Hollandia az egyetlen hely a földön, ahol templomokon meleg zászlók lógnak, emellett azonban az átlagos kellemességen kívül sok mindent nem tudott felmutatni a város. Ja, pontosan itt szórtam el pofátlanul az Európai Unió pénzét egy teljesen új, tavaszi kollekcióra, amit a mai napig nem tudtam felvenni, lévén, hogy Németországnak ezen a felén a nyár szigorúan két hétre korlátozódik. És arra a két hétre egyelőre még türelmesen várunk.
Áprilisban voltam aztán megint Berlinben. Számomra megunhatatlan a város, már majdnem minden évszakban jártam benne, egyszer már csak ősszel kéne odautaznom, biztos vagyok benne, hogy akkor is teljesen más arcát mutatná. Bár tudom, hogy otthon is elég szar manapság az időjárás, de megemlíteném, hogy Berlinből, április huszonnegyedikén, hóban buszoztam haza.
Amíg én Berlinben lógattam a lábamat, beköltözött hozzánk egy szír minicsalád, vagyis egy apuka meg a fia. Igazából a problémám nekem nem velük volt, hanem a ténnyel, hogy egyszerűen a mi megkérdezésünk nélkül beköltöztetnek embereket a házba. Semmi, de semmi gondunk nincs velük, a mai napig, bár azt hiszem Viki nevében is mondhatom, hogy a Ramadán havát mindannyian megszenvedtük, és a kisfiú unatkozós idejével sem tudunk nagyon mit kezdeni, valamit a konyhát sem takarítják annyira, bár Manon-t még mindig nem körözik le. A nyelvi kommunikáció teljességgel reménytelen, bár a kisfiú relatíve megérti amit mondunk neki németül, apuka továbbra is csak angol szavakkal kommunikál, amiknek az összefüggését vagy megérti az ember, vagy nem. Én pont nem szoktam, pedig esküszöm, nagyon, de nagyon igyekszem.
Mindegyik hónap közül egyértelműen a május volt a legsűrűbb hónapom.
Kezdve ugye május elsejével, a munka ünnepével, amit a németek egészen sajátosan ünnepelnek, legalábbis szerintem. Elképesztő amúgy, hogy a fene nézné ki belőlük, de baromi nagy bulis népségről beszélünk, akkor is, ha nincs ünnepelnivaló, de akkor meg pláne, ha van. A május elsejét németék úgy ünneplik, hogy fognak egy kis kocsit, amibe normál esetben a gyerekeket pakolják, vagy maga a pulya húzza maga után, telirakják sörrel, meg rádióval és zeneboxszal. Üvölt a népnemzeti zene, amire még a már délben részeg németek egy-két oktávval rá is kontráznak, és családostul vagy csoportosan, vagy családostul csoportosan elindulnak a legközelebbi erdő felé. Hogy ott konkrétan mit csinálnak, nem tudom, bár gyanítom vedelnek, kiabálnak, isznak és énekelnek, de az odáig tartó út egészen elképesztő volt. Éppen a Ferienspaßra tervezett biciklitúrám útvonalát próbáltam előre begyakorolni (ez a mai napig nincs meg, mert elkallódtam az erdőben és örültem, hogy hazataláltam, meg biciklizni is utálok), miközben boldog, boldogtalan rám köszönt, sörrel kínált, meg a lehetőséggel, hogy menjek bulizni velük. Érdekes, hogy amúgy a tényleg eléggé zárt németek mennyire szociálissá válnak két kör sör után. Minden esetre vicces volt.
Rákövetkező hétre Vikivel elkirándultunk Düsseldorfba. Teljesen véletlenül böktünk rá, csak mert nem volt olcsó repjegy Angliába, és Lipcsében sem sikerült szállást foglalnunk. Úgy esett a történet, hogy a belga is bejelentkezett arra a hétvégére, úgyhogy, mint igaz nagyvilági emberek, Düsseldorfban találkoztunk össze. Nagyon, nagyon szép város. Azt hiszem, Berlin után talán Düsseldorf volt a legnagyobb hatással rám, pedig látványosságból maximum, ha kettő van benne. Mégis valahogyan olyan atmoszférája volt, hogy biztos volta benne; Düsseldorfot nem meglátogatni kell, Düsseldorfban élni kell. Mi pedig megpróbáltuk kihasználni a háromnapnyi időt. Nagyon, nagyon klassz volt, bár a folyamatos németben kicsit elfáradtunk, így alig vártuk, hogy Francois elhúzzon végre. Düsseldorfban találtunk egy magyar éttermet, ami egy simogatás volt a gyomromnak, olyan finomat már nagyon régen nem ettem. Amúgy az egész városnak volt egy kis amerikai feelingje; este a Rajna partján ücsörögtünk, koktéloztunk és tunéziaiak egy vidám csoportjával spannoltunk össze. Jól éreztem magam nagyon, igazán hiányzik az a város.
Ezután családom háromötöd része jött meglátogatni. Nagyon furcsa, hogy itt voltak, de nagyon örültem neki. Körbejártuk a környéket, megnéztük Münstert, Osnabrücköt, Westerkappeln Cityt, Brémát és elkirándultunk egy napra Amszterdamba is, mert az innen nincs annyira messze. Igyekeztem jó vendéglátó lenni, annak ellenére is, hogy fogalmam sem volt, hogy a Heger Tor miért Heger Tor, és a münsteri tavat sem sikerült megtalálnom (pedig éreztem, hogy jó úton járunk!). Minden esetre jól sült el a kirándulás, én legalábbis úgy érzem, és úgy láttam, hogy a többieknek is tetszett a hely, ahol élek. Meg a környéke. Meg Amszterdam is. Utóbbit jó volt kicsit felfedezni, mielőtt Zsófival és a csajokkal ott találkozunk, mert így legalább nem leszek annyira anyátlan. Amúgy Amszterdam nagyon tetszett, nagyon megérintett az a város, kifejezetten úgy éreztem, mint Düsseldorf és Berlin kapcsán is, hogy egészen az enyém, alig várom, hogy visszamenjek.
Van/volt pár ismerősöm Rostockban, egyikük egy dán lány, Michelle, akivel Berlin óta beszéltem párszor, bár főleg a februári szemináriumon barátkoztunk össze, és mint utólag kiderült végtelenül utálta az egész projektjét, meg az egész szituációt és azt tervezte, hogy hamarabb haza is megy (mint ahogyan azt meg is tette). Azelőtt viszont szeretett volna találkozni velem, úgyhogy kapaszkodtam is a flixbuszra, és meg sem álltam Rostockig, ami rémesen messze van innen, de magamat végig azzal nyugtattam, hogy ha Drezdáig képes voltam leutazni, Rostock igazán menni fog. A busz késett vagy egy órát, de nem volt gond, Michelle és a két osztrák lány, Elisabeth és Hanna szigorúan vegán vacsorával vártak aznap. Furcsa volt csak németül beszélni, ráadásul mindannyian (Elisabeth és Hanna szempontjából ez eléggé egyértelmű) mérföldekkel jobban beszéltek nálam németül, úgyhogy nagyon, de nagyon oda kellett figyelnem, hogy megértsem, miről is van szó éppen. Rostock nem tetszett annyira, nekem kicsit olyan szürke, semmilyen város volt, de biztos vagyok benne, hogy élni jobb benne. Viszont kikirándultunk az Ostsee partjára (amiről a mai napig nem tudom, hogy tenger-e, bár gondolom igen – ezen a ponton Alex, a kollégám, hangosan kiröhögne és a fejemhez vágná, hogy nem megy a földrajz, mi?), Warnemündébe, ami egyszerűen csodálatos volt. Annyira megtetszett az a kis város, és a víz annyira szép volt, fájt a szívem, hogy nem maradtunk ott tovább és hogy nem volt elég meleg, hogy megmártózni is meg tudjunk.
Aznap este elmentünk még egy „Hatvanas évektől napjainkig” buliba. Nagyon, nagyon régóta szerettem volna már elmenni bulizni Németországban, és azt a kis szépséghibát leszámítva, hogy mi voltunk ott az egyetlen korunkbeliek, és a többiek mind harminc és harminc pluszosok voltak, és hihetetlenül jól éreztem magamat. Elisabeth jópofa német barátnője is mellénk szegődött, halál jól elszórakoztunk, már világosban mentünk haza.
A kirándulás amúgy nagyon jól sült el, örülök, hogy ott voltam, és úgy láttam, hogy a többiek is örültek nekem.
Ezután egy remek pihenős, de nem unalmas hétvégét csaptam, utána pedig mentem, hogy összefussak Norbival, aki fogyi olimpián volt Hannoverben. Nagyon jó volt vele találkozni, örültem, hogy már sokkal jobb kedve volt, mint amikor legutoljára, Drezdában találkoztunk. Maga a rendezvény remekül meg volt szervezve, boldog voltam, hogy ilyet is láthatok, profi volt az egész. Az egyik srác nagyban udvarolt is nekem, mondta, hogy ilyen szép barátnője még sosem volt, én pedig bólogattam hozzá, miközben a csoportot kísérő staff majd megfulladt a röhögéstől. Amúgy Norbi kollégái is nagyon kedvesek voltak velem, így nem éreztem magamat annyira kínosan A hétvégét kibővítettük még Vikivel, így Hannoverből is láttam valamit. A bevásárló részen kívül nem sok minden volt abban a városban; volt még egy parkja, ami egészen szép volt, de amúgy mély nyomot nem nagyon hagyott bennem.
Júniusban még meglátogattuk portugál barátunkat, Mariót az erdő közepén. Valahogyan mindig úgy gondoltam, hogy csak túloz, amikor azt mondja, hogy a semmi közepén él, de komolyan. Maga a munkahely amúgy kicsit olyan, mint az SOS Gyermekfalu, csak itt főleg idősebb gyerekek vannak, lecsúszott családi háttérrel, vagy lecsúszott élettel. Nekem amúgy eléggé tetszett, szerintem kellemes egy hely volt, konkrétan bent az erdőben, de azért be kellett vallanom, hogy semmi, de semmi esetre sem töltenék el ott egy hétnél többet. Ezek után semmi, de semmi jogom nincsen panaszkodni Westerkappelnre, mert ide legalább járnak buszok, és be lehet rendesen vásárolni gyalog is.
A környékbeli kisvárosokból Detmold nekem nagyon tetszett, tizenkettő egy tucat, német kisváros, de megvolt a hangulata. Utána elmentünk még valamilyen furcsa sziklákat is megnézni, nekem teljesen a Gyűrűk Ura jutott róla eszembe, nagyon szép volt.
Már november óta szerveztünk egy fesztivált, a Multikapplen fesztivált, rengeteg, de rengeteg munka volt vele. Összeszervezni a programot, elkészíteni a plakátokat, meghirdetni rendesen, megtervezni melyik stand hol álljon. Szerintem Stella egész éves munkájának ez lett volna kb a csúcspontja, de a németországi időjárás közbeszólt – akkora vihar volt a fesztivált megelőző napon, hogy a centrumunk beázott az összes ház pincéjével együtt. A szintén standot csináló Önkéntes Tűzoltóság egész este és másnap egész nap, de még a rákövetkező napokban is, folyamatosan szivattyúzott, kármentesített. Pár óra alatt az összes fellépő gyerekcsoport sorra lemondta a fellépést, így jó pár hónapnyi munka kárba veszett és a fesztivált végül le kellett mondanunk. Fájdalomcsillapítás gyanánt grilleztünk egyet, ami végül is kellemes volt, csak hát mégsem ugyanaz.
És elképesztő de most már júliusban járunk! :D
Július első hetében hazaugrottam pár napra, hogy beköszönjek a családnak, jelentsem, hogy életben vagyok még, valamint, hogy megnézzem a szaktársaim diplomaosztóját. Valahogy azt hittem, hogy kicsit jobban meg fog viselni, hogy mindenki lediplomázott kb, vagy legkésőbb ősszel le fog, hogy újra Szegeden lehetek – de igazából nem váltott ki belőlem semmit. Jó volt visszamenni, örültem, hogy találkoztam a lányokkal, de semmi rossz érzésem nem volt, igazából mondhatnám úgy is, hogy nem kifejezetten érdekelt már, mi zajlik Szegeden. A diplomaosztó után Zsófiékhoz voltam hivatalosan az estebédre, halál jól éreztem magamat, relatíve sokáig bírtuk a bulit. És nem mellesleg négy év után, végre találkozni tudtam Zsófi bátyjával is.
Azóta próbálom kicsit megtalálni magamat Németországban, több-kevesebb sikerrel. Valahogyan eléggé kedvetlen vagyok már, úgy érzem kicsit elfáradtam, jó lesz hazamenni végre. Megszerettem itt lenni és a munka is már elég jó, de valahogyan ennek tényleg egy év a lefutási ideje, és már nem baj, hogy befejeződik. Persze az itteni kellemesen könnyű életem hiányozni fog; nem kell aggódnom a lakás, a számlák miatt, van egy minimális megterhelést jelentő munkám, amit tulajdonképpen egészen élvezek, remek kollégáim és pontosan elég pénzem. Szeptembertől nyilván már nagyobb lesz a felelősség rajtam, és azt nagyon nem várom. Minden esetre már közeledünk nagyon a finishez, és innentől kezdve nagyjából csak búcsúzkodásból fog álli az élet, ami nyilván nem lesz egy könnyű sétagalopp, de talán annyira tragikus sem.
Vasárnaptól pedig egy teljes hétre beveszem magam Amszterdamba. Először Zsófi, aztán Lilivel, Edittel és Verával. Várom nagyon, szükségem van a pihenésre és határozottan jó érzéseim vannak az úttal kapcsolatban. Végre, életemben először a barátaimmal megyek nyaralni! Nagyon izgatott vagyok már!