ír a fanni

nekem szólnak

[irafanni]

vissza a feladónak

A csuklóit a fülemre szorítja,

hogy a villamosok zubogását ne halljam,

hanem helyette nagyon közelről lássam a könyökét,

az egyetlen helyet,

ahol sarkalatos és határozott tud lenni

és aztán az ujjait a derekam tompaszöge köré kulcsolja,

érzem,

fájnak a bordáim, ahogy elporladnak

és levetik magukról a textilt,

ezt nem én akarom, nem én vetem le a ruháim,

akarlak,

de a meztelenségem nem lehet a tied,

a pokrócom, a lemezeim, a verseim, a képletes meztelenségem igen,

de nem teheted zsebre a fizikai valómat,

de mégis.

És én elfelejtem vitrin mögé rejteni, bár ahhoz nem is elég szép, de ne tartsd meg, kérlek küldd vissza postán.

Minél előbb.

[irafanni]

ikrek hava

Olcsó alkoholt

Rossz éjszakákat

Az útpadkán elrobbant felesleges érzelmeket

Keresetlen egymáshoz vágott szavakat

Üres parkban csillagkeresve fetrengést

Így februárra.

[irafanni]

váltóáram

Gyere.

Kérdésem van.

Most milyen a bőrömhöz érni?

Villámok cikáznak rajta mint az elején,

vagy lezsibbasztják az ujjaidat,

mint mikor meguntál?

Rajtad pulcsi van, a tiedet nem érzem.

Így könnyebb belelehelni, hogy

miért-vagy-itt.

Azt mégiscsak orcátlanság lenne mondani, hogy

hetekig-sírtam-miattad.

[irafanni]

Ne húzd be a féket

Fogd meg a csípőm és húzz magadhoz.

Ne engedd, hogy az idő pora beférkőzzön a levegővételeink közé.

Lekapcsolhatod a motort, úgyis teleleheljük az ablakokat,

dobd el a kulcsot,

nem akarok többé kimenni innen.

Fogd a kezem,

csak most egy villanásnyit,

nem kell szerelmesnek lenned,

én vagyok kettőnk helyett is.

Hagyd hogy ahogy hátramászunk

kioldódjon a kézifék,

hagyd hogy süvítsen mind a tizennyolc évünk

a fekete utcákon

és hadd szakítsa le a vezetékeket,

hadd lehelje ki a lelkét a közvilágítás.

A sötétben nem csöpög az idő.

Mondd ki, hogy ez nem működhet,

hogy rossz ember vagy,

hogy csak el fogsz rontani,

nem hagyhatsz itt remegve.

Töröld le a sugárfertőzött könnyeimet,

nem hagyhatsz itt fázva.

Veri az eső az ablakokat,

legalább kint is sírnak.

Fogd a kezem,

vezess ki a záróvonalra,

várd meg velem az első autót.

Hagyj itt a viharnak.

[irafanni]

koromvirág

Mutasd a tenyered.

Mindened benne van, ami az enyém is lehetne.

Kiolvasom belőle etruszkul,

hogy az öcséd kilépett a vízesés mögül,

már nem tudsz utána nyúlni

és félted,

hogy leesik a jódszagú szakadékba

Ott az életvonalad.

Lepukkant romkocsmák mosdóinak

csempéire írod

a filmjeid szinopszisait,

mert sehol nem kapni vetítőtermet

meg lelkesedést bele

A szívvonalad árnyékában

nem kapod eléggé a levegőt.

Kiöntöd a félholdat a poharadba,

elfilozofálsz rajta,

hogy most félig halva

vagy élve érdemes belenyugodni

a koromsötétbe,

mert már a végtelenség sem világít

a kiégett képkockákról

Az a lány,

akinek tegnap beleszerelmesedtél

a haja illatába

vajákos asszony volt.

A kezedből látta a sorsod

és most a saját

kordbársony garzonjában

melegíti az ágyat.

Pedig ha csak megmostad volna a kezed

[irafanni]

hervadt gyökerek

Akkor sorba veszem ami voltál,

hogy a két erős kéz,

ahogy a combomat fogja,

suttogva kérdezed közben:

-jó érzés?

Kihűlt éjszakában

az öledben ülni,

krizantémokat siratni,

hogy felszáradjon a pocsolya,

-mondd miért én?

Neked szentelt napokat

a maradandók közé vésni

és teljes erőmmel küszködni kitörölni,

-szeretsz?

-nem kérdés.

A szerelem vak

és pont jól jött volna

egy látáskárosodás, de pont

-nem most és nem így

Mert másnak a szeme világa értékesebb,

abból szebb filmet lehet forgatni

és az illata is

nem az enyém

[irafanni]

félkettő

Mindegy is, szóval most itt tartunk.

Pontosabban én itt,

te meg ott.

A többes szám csak a kiváltságosaknak jár,

és te engem soha nem emeltél trónra.

A korona alatt lehetetlen lett volna

nem reménykedni, ugye.

Most meg felejteni. Ugye.

Mondjuk az is tagadhatatlan,

hogy a derekamon a kezed

ólomsúlyként préseli a tüdőlebenyeimet,

és egyre

nehezebb

levegőt venni.

Belehajolok a nyakadba.

Hogyan suttogjam.

Miért-vagy-itt.

Miért-nem-lehetsz-máshol.

Ne-játssz-velem.

Maradj.

Így inhalálom a levegőt,

de az ölelésed letompítja

és így már nem hallod meg

a segélykiáltást.

Maradj.

[irafanni]

kisebb mint

És ezt most neked

meg rólad

meg belőled írom

mintha bárki is elhinné,

hogy lehetett volna közöm hozzád,

nem pedig a vicced

meg szórakozásod

meg unaloműződ voltam.

A parkban

meg Pesten

meg a pipacsok között sem voltam másabb.

A szemedbe néztem és a tavaszt láttam,

mikor gőzölgő nyár volt,

csak te láttad bennem a telet

meg a hideget

meg a nemeleget.

[irafanni]

viharos erejű

És most valami eltörött.

Talán a mécses.

Kifolyt a lámpaolaj és maró bűzt árasztva átrágta magát a szívem hetedik emeletének deszkáin.

Lassan beázik az összes szint és az ágyneműk radioaktívak lesznek.

A rólad és veled szőtt álmokkal teleírt füzetek sugárszennyezettekké válnak a polcon.

Ha kérdezik, miért nem szólt az ébresztőórám, senki sem válaszol majd,

ahogyan arra sem,

hogy mitől száradtak hamuszürkére a gerberák az illatos vízben.

Most majd kitárom az ablakokat, hogy - bár a pusztítás megtörtént - legalább az illatodat vigye el a szél.

[irafanni]

ezneked

És majd a végén,

amikor már anyukád is csak úgy emleget,

hogy a lány, akit hazavittünk a klubból,

amikor már a tied is csak egy pulóver lesz a fogason a sokból,

amikor vakon-vígan ébredek a sokkból,

amikor az elképzelt pesti albérletünket is

leégette egy rosszul beszerelt

sütő miatti tűz,

amikor már nem érnek ki a tűzoltók,

de minek is mert úgysem volt semmilyen tűz,

a te részedről,

és amikor felrobban a kerület,

mert a feketelyuk, amit bennem hagytál

összeroppantotta a tér-idő kontinuumot,

és már nincs az az űr sem,

amit most érzek a helyeden,

hogy nincs kinek a vállára hajtani a fejemet,

a derekam üres és az ajkaim szárazabbak,

mint a kedvenc borod,

amikor már nem számít majd a korod,

és többet nem kapom meg,

hogy öreg vagyok,

vagy legalább nem tőled,

hanem az üres falakkal bélelt kapuzárási pánikomtól,

amiben élek majd akkor,

amikor talán a vezetéknevemet is elfelejted,

azt meg főleg, hogy inkább viseltem volna a tiedet,

amikor majd üres lesz a pohár és az emlékeim polca,

amikor a hiányod nélkül el tudok menni moziba,

amikor lekapcsolják a metróvagonokat a lélegeztetőről,

és a kiállítás képeit szétszaggatják,

akkor nézz fel a csillagokra, és gondolj arra,

hogy én közéjük költöztem,

amióta te jobbra, én balra.

[irafanni]

szuburbia

Ott kéne fújnia a kócos hajadat a szélnek, de a szél csendben van és már te sem vagy itt. Vagy másfél hónapja. Mégis itt állok az erkélyen fehérneműben, mezítláb hogy felfázzak, tüdőgyulladást kapjak és elhiggyék.

Mert ha nem fizikai a fájdalom, akkor nem hallják ahogy ropognak a csontjaim.

Ha a szememet elfordítom felfelé egy tengelyen, ami ijesztően hasonlít a Tejútra, akkor látom hogy az összes közül megint a Göncöl világít a legfényesebben. Az egyetlen, amit felismertünk. Miért van itt?

Miért nem tud máshol leparkolni?

Valahol nagyjából két óránál meg ott van az a bokor, amin majdnem átestem, részegnek hívtál és így utólag belegondolva

nem is volt akkora hülyeség.

És ott fut két macska, akik az egyetlen ébren levő lakók rajtam kívül ezen a poros járdaszegélyen. Róluk meg eszembe jut annak az ostoba zenekarnak a neve, amit még egy hintaágyon fekve mutattál nekem, és mivel nevettél,

úgy éreztem nekem is kell.

Pár méterrel arrébb a piszkos választóvonalon gurultál a deszkáddal, amikor már elment az utolsó busz, de te kirohantál ide, mert aznap összevesztünk és akkor még megérte megszegni

a fel nem állított szabályokat.

Ez a különbség.

Most már nincs kerékcsattogás, hajba tépés, se mínusz tíz fok, amitől kihűlt a szivünk.

Május van.

És talán az időjárás tehetett arról, hogy mi nem lehettünk együtt. Legalábbis szeretem ezzel magyarázni, mert különben nem érteném, hogy miért lábad könnybe a szemem a macskanyávogástól.

Meg attól, hogy a Göncöl

az istennek se tudott még máshova parkolójegyet váltani.

[irafanni]

kiégetni

Fogom

és leszedem a szárogató rúdjáról a pulóvert.

Egy másik fiútól kaptam,

aki nem szerelmes belém

és egyelőre még

nekem is csípi a nyelvem ha így gondolok rá,

bármennyire is igaz.

Még a kapucnija nedves, de magamhoz szorítom

hogy a lendületmegmaradás miatt kipréselje belőlem az emlékeidet.

Levágtam már ezerszer a filmtekercsről

a te kockáidat,

kisavaztam,

széttéptem

és az utcára dobtam őket,

hogy fényt kapjanak.

Mégis minden előhívott fotó cellulózfoltjaiban

ott vagy

és minden ölelésem eggyel üvegcsontúbb, mint az előző,

ahogyan páros lábbal próbállak kirúgni a kerületemből,

de te visszasuhansz

a föld alatt egy metrón

ahol észre se veszem,

te pedig parazitaként ásol fölfelé a szívbillentyűim rétegei közé.

[irafanni]

megnemírva

A tükör próbál nem elfolyni előttem. Neki se tetszik, amit lát. Libabőr futkos a derekamon, amiért nincs rajta a karod, amit a teremtő is oda rendelt. Mennyivel szebb, költőibb és megírhatóbb lenne ez ketten.

Ide írnám, hogy mennyire eleve elrendeltnek tűnik a mozdulat, ahogy az ujjaid végigsiklanak a selyem fehérneműmön. Hogy egy pillanatra sem téveszt irányt, hogy pont ott szikrázik a testem, ahol tudom, hogy megérintesz.

Ide meg az jönne, ahogyan olyan ajkak simulnak a nyakamhoz, aminek a legszebb szavai kimondhatatlanságba fulladtak, mert a kimondás emberire alacsonyítaná azt, ami bennünk van és mindig is jobb volt istenekként gondolni magunkra.

Itt pedig talán azzal fejezném be, amit, mint egy kisóvodás a titkát, féltve súgnál meg, hogy mégis hogyan és mennyire, és hogy legszívesebben még magasabbra akarnál nőni, hogy elérd a csillagokat, megszámold őket és közöld velem, hogy bőven nincs annyi, mint amennyit te láttál mikor először voltam a tied.

Minden egyes repedésem arra vár, hogy te folyékony márvánnyal feltöltsd és itt állok az esőben, felhevült testtel, a jégcseppektől hajszálrianásokkal a bőrömön és nem. vagy. itt.

Nem tudlak megírni.

Majd egyszer.

De addig csak futkosson a libabőr azokon a helyeken, ahol neked kéne lenned.

[irafanni]

kapitális

Fogjuk meg egymás kezét és vigyorogva fulladjunk bele a vakufénybe!

Keljünk ordító ébresztőre, legyenek ránk mérgesek a szüleink és fussunk, hogy elérjük a hajnali járatot.

Énekeljünk magunknak teletöltött poharakat, telenevetett vonatfülkéket, telecsókolt nyakakat.

Gyere, hajolj egy kicsit lejjebb, hadd ugorjak a nyakadba, hadd kapjuk meg, hogy ezt igazán nem közterületen kéne.

A metrón majd az öledbe ülök és te pont akkor csókolsz meg, amikor a néni a szemközti ülésen az Astoriánál rosszallóan néz ránk. A Moszkva tér környéken kisimítom az arcodból a hajadat, hogy láss engem, de mivel azt úgyis eleget teszed, nézz majd a nénire és kívánj neki szép életet.

Amikor leszállunk és a “figyelem az ajtók záródnak”-ról elvonja a figyelmem a nevetéstől remegő alakod, majdnem becsípődik a szoknyám és te megjegyzed majd, hogy nem is lett volna akkora baj.

Aztán lépj közelebb és tarts a karjaidban, nem, teremőr hölgy, igazán nem foglalkoztat, hogy a nemzeti galéria kellős közepén állunk. Nyugodtan tessen csak bámulni, a sok munkácsy mellett igazi felüdülés vagyunk. Mindemellett felettébb díjaznám, ha nem zavarna meg miközben épp egy műalkotást csodálok.

Majd a kávézóban fizeted a kólám és amikor a pincér flörtöl velem akkor kitörlöd a szótáradból a borravaló kifejezést. Majd rákacsintok, te meg a mosdóban a falhoz szorítasz és egy négyzetméteren teleleheljük élettel a teljes kerületet.

Pocsékoljuk el a retúrjegyet és pengessük ki az utolsó forint zsebpénzünket motelszobára. Hagyjunk összetúrt ágyneműt és a meztelenül alvó alakomról készült polaroidot örökül a királyságunkból.

Aztán csináljuk újra.

[irafanni]

eznemaz

“Ez nem az” - mondod, és sok káromkodást hallottam életemben, de még soha nem sajgott egytől sem a lelkem. Valahogy próbálom magyarázni.

Nem vagyunk mi többek egyszerű felborult hormonháztartásoknál. Csak a sajgó lelkem mondatja a bezárt számmal hogy szerelem. De ezt is csak úgy jeget köhögve, rekedtesen.

Emlékszem hogy ezt egyszer már mondtad, és a játszótéri pad azóta is arra emlékeztet, hogy gyáva voltalak ott hagyni a patakparton, hogy beledobhasd a maradék boldogságot, amit összegereblyéztünk a macskakövekről.

Próbálok címkét ragasztani egy olyan termékre ami soha nem került a boltok polcaira. Én a szeretőd, te a képzeletbeli barátom. De a foghíjas fantáziám miatt már ki kellett nőnöm az ilyesmiből.

[irafanni]

ábránd

Szeretném ha megmutatnád milyen szeretni.

Ha megmutatnád milyen élve lenni.

Fájni, halni, egymásba beletörni.

Várni a hajnalt mert akkor felébredsz, várni az éjjelt mert akkor megpihensz.

Más univerzumban élünk és minden egyes fényév napról-napra kikészít.

Úgy teszek mintha a meteoritok nem törnének meg, te meg úgy teszel mintha sodródnál el, csak tőlem el.

Megmutatnád milyen, amikor virágzik a Marson és süt a Nap a Holdon.

Mikor a hullócsillag csak a kívánságom teljesíti és nem csapódik be.

Nem bántasz. Nem fájok. Csak viszel el.

Innen el.

[irafanni]

kerékcsikorgás

Fog-e még valaha ugyanúgy kopogni a macskakő, mint a gördeszkád alatt, ami olyan szépen rímel arra a bizonyos imidzsedre.

Nem hiszem. Talán csak akkor, amikor az esőcseppek kopogtatják. Ugyanazok, mint amik elől szaladtunk, mert te fáztál és nem hallgattál rám amikor mondtam hogy nem, ez a pulóver nem lesz elég.

“Majd írj” és próbálom a körmeimet megvetni valami nevetségesen vékonyra nyújtott reményen, miközben te már egy sarokkal odébb jársz de én még mindig hallom a felfüggesztés ütemes kattogását. Katt. Egy kerék. Patt. Egy szívhúr.

Az emberek megbámultak és te pont ezt nem akartad. Ezért tépkedtünk plakátokat éjszaka és bújtunk templomok mögé a csillagok elől.

A kertváros este üres és kietlen. Nincsenek szempárok akik továbbadhatják hogy “valami tökismeretlen csajjal láttam az oldalán”. Mert ugye az imidzsed.