Kintli Anna.

[k-lee-anne]

Egyszer majd,

ha idősebbek leszünk,

ha kivirágoztak Japánban

a cseresznyafák,

ha majd visszatértem onnan,

ha majd együtt lakunk,

ha majd berendeztük

a közös szobát,

ha majd szép lesz minden,

ha majd egyszer megint

megtörténik az, ami már egyszer

megtörtént,

de mégis abbamaradt,

és ha újból szeretni fogsz,

feleségül foglak venni.

[k-lee-anne]

nem miattad

nem vagyok nő

[k-lee-anne]

elefántok

III.

és látod

ez a zuhanás valójában

a bizonyos kötél

valakinek a nyaka körül

és az a bizonyos másodperc

mikor a zuhanás

következtében mégis

megmentik

és ő már sohasem

láthatja meg magát

vagyazistent

hogy odaadja

a végtelenül szomorú

elefántoknak

[k-lee-anne]

Ha bármikor is azt érezném irántad, mint amit akkor, nem szólok hozzád többé.

[boetry]

Kassa (2018 nyara)

Meg kell tenned, mielőtt

elszámolsz ötig, ez a szabály.

Az ablak alatt

elcsendesedik a forgalom,

feszülten figyelnek.

Hajlatokban gyűlik

össze az izzadtság,

elcsúsznak egymáson

a vizes végtagok.

Évek óta először jut

eszünkbe, nincs

mit veszítenünk.

Kezek mozdulnak,

haj tapad a szájba,

nem láthatót világít meg

az utcai lámpa.

Kizökkent a forró

külföld.

Egy éjszakás

örök barátság.

Az erkélyen törik meg

a kép, kérdés

kik keltek ki az ágyból.

Csináltál kávét,

gargarizálunk, lemossuk

egymást, visszaköpjük.

Rossz szóvicc ígéri,

maradunk egymásnak.

Elnyom minket a villamos,

szájról olvasva szabadkozol,

de amit nem értek, Kassán marad.

[k-lee-anne]

                            MIUTÁN ELSZÁMOLSZ ÖTIG

Nem tudom, mikor kezdődik.

Az utazás persze, mintha évekkel ezelőtt kezdődött volna, pedig valójában csak pár napja tartózkodunk a tókörüli hegyekben. Azon a mitnemértésen gondolkodok, ami este kezdődik, kint az ikszedik emeleti erkélyen, egy képzeletbeli város panorámája felett, alsó végtagok összeütközésével. Viktor már a második cigarettát szívja el, kezében az alkohol, épp úgy, mint az enyémben.

Ő már az alvó, sötétben világító várost kémleli, én azt, amelyik még nem akar felébredni. Az ember így kapja meg a különbözőségeit, ebben a formában. Viktor higgadtsága valójában az én napközbeni elevenségem, ennek a városnak a lefekvéshez való készülődése Viktor szemében az, ami az enyémben ennek az ismeretlen városnak az ébredezése.

Viktor elszívja az utolsó slukkot, a hamutálba teszi. A sötét hajába túr, majd kíváncsi szemekkel néz rám és a kávémra.

– Még mindig nem ittad meg? – A szokásos mély és öblös nevetésre húzódik a szája a sötétben.

– Ismersz – kopogtatom meg a még mindig majdhogynem tele lévő kávéspoharat. Viktor somolygása egyre nyilvánvalóbb a feketeségben, kikörvonalazódik a vékony arca, szája és álla.

– Hogyne ismernélek Pat! – lelkendezik – Évek óta…

Hosszasan kiábrándító csend, várom, hogy folytassa, de látom rajta, hogy alig van hozzá bátorsága, hogy kimondjon szavakat. Nem is tudom miért.

– Hagyd csak. – Előredőlök, a kávéval a kezemben. Már kihűlt. Amikor még forrásban volt, kis buborékok tanyáztak a fekete nedű közepén, ami azt mutatta, hogy vihar lesz majd a nap végén. De nincs semmi, csak a szélcsend, meg mi. Viktor úgy néz a szemeimbe, mintha egy pillanatra neheztelne rám. – Tudom. Én is ismerlek téged. És te is a legjobb barátom vagy.

Viktor feláll, és a korlát felé lépve megintcsak egy szál cigarettához nyúl. Az öngyújtó egy villanásnyit serceg csak. Azon kapom magam, hogy én is felállok, és elindulok befelé.

– Sokat gondolkodtam. Azon, amit mondtál. – Mély hangon, higgadtan mondja.

Még se lépek be az erkélyről. Viktor az, aki általában elfelejti a dolgokat és most mégis felhozza azt, amit felejteni akarok. Semmi értelme nincs az egésznek, mondom magamban. Hirtelen felömlő haragot nézek. Arra gondolok, hogy bár megeredne az eső, és bár bemennénk, talán nem hozza fel újra. De nem történik semmi ilyen, csak kíváncsian figyeli a reakciómat a megfordulásom után.

– Ne nehezítsd meg a dolgomat, Viktor. Minden egyes nap, mikor felkelek, és minden egyes nap, mikor lefekszek, te vagy az első és az utolsó gondolatom. Minden nap azon fáradozok, hogy kevesebbet jelents az összes többi előző napnál. – Viktor ráncolja a homlokát. – Nem lehetne, hogy elfelejtsük?

Itt most arra gondolok, mikor leírtam neki, hogy szeretem őt. Aztán arra, hogy utána, még aznap találkoztunk: először majdnem szemközt röhögött, de mikor észrevette a könnybelábadt szemeimet, inkább nem is nézett rám. Másnap nem keresett, de aznap este mégis a hogylétem felől érdeklődött. Hogy jól vagyok-e. Arra, hogy nem írtam rá semmit. Végül arra, hogy a következő héten mégis nála voltam – egy közös baráti iszogatás a többiekkel –, és ráébredtem, hogy nála jobb, legjobb barátot el se tudok képzelni. Aztán még többet beszéltünk. Aztán mégsem beszéltünk többet erről. Nem volt ott tovább ez a hűvösség, ami az egyetemen volt a vallomás utáni napokban.

Viktor még mindig engem néz most. Azon gondolkodok, mit is mondhatnék neki azon kívül, amiket eddig mondtam. Úgy bámul rám, fogai közé szorított cigarettával, mintha még valamilyen magyarázatra várna.

– Fontos vagy nekem, Pat – halkan mondja. Tudja jól, nem hiszek neki. Nem akarok hinni neki.

–   És ne, ne légy ennél fontosabb nekem. – A hajamba túrok. Utálom, hogy erről kell beszélgetnünk. – Tettem magammal egy egyezséget. – Lassan emelem fel a tekintemet az ég felé, majd minden figyelmemet Viktor felé irányítom. – Ha bármikor is azt érezném irántad, mint amit akkor, nem szólok hozzád többé.

Oldalra néz, életében talán először tűnik hirtelen megtörtnek és igazán szomorúnak. Nem sírja el magát, mint lassacskán én.

–   Sokat gondolkodtam – ismétli meg, és ha elhet, még halkabban mondja ezt, mint az eddigi szavait. – Hónapok óta ezen gondolkodok.

– És? – idegesen érdeklődöm meg. Nem tudok ennél higgadtabb maradni.

– Azt mondják, ha bizonytalan vagy valamiben, meg kell tenned, mielőtt elszámolsz ötig. – Majdnem szemközt nevetem, de csak őt nézem. – Adj nekem öt percet, Patrik.

Amit már a pár éves barátságunkból megtanultam, az az, hogy sose higgyek igazán a szavaknak. Az ő szavainak pedig főleg. Viktor tekintete azonban, most sokkal inkább komolyabb, mint máskor: nincs benne az az elevenség, mint szokott lenni. Most én vagyok az, aki kérdőn néz rá.

– Egy. – A hangja tiszta, határozott az ötvenkilencedik másodperc letelte után. A hamutartóhoz somfordál, hogy eldobja a csikket. Egyetlenegy pillanatra hunyom le a szemeimet, várva arra, hogy mit fog, vagy, hogy mit akar tenni.

Lent a városban hangos dudaszó – mintha vészharangként szólalna meg! –, passzív-agresszív káromkodás – épp úgy, mintha én mondanám Viktornek. Talán ez vagyok én később, majd az ötödik perc után. Talán ennyi az egész barátságunk.

–   Kettő.

Lent valami ismeretlen csellószvitet játszanak, valószínűleg Bachtól, de nem csellón. Létjogosultságát veszti az egész, mint ahogyan Viktor arca veszik el a sötétben. Már motyogva mondja a másodperceket, jóval lassabban, mint amilyen az én a szívemnek a zakatolása. Félek a hármastól: tudom jól, hogy utána ahogyan telik az idő, úgy lesz belőle semmi. Az ablak visszatükröződéséből tudom, hogy elcsendesedik a forgalom, a lámpa pirosat mutat – mielőtt sárgára váltana, lecsukom a szemeimet.

Várom a hármat. Az öt mediánját. Onnantól kezdve ugyanis az egész halálra van ítélve: a szavak csak szavak maradnak, jut eszembe most, amit mindig is szokott mondogatni, én pedig vigyorogva folytatni: ránkillő sorok. Várom azt a számot, ami nem engem öl meg, nem is őt, hanem egymás legjobbjait.

De a három helyett Viktor keserédes, vékony ajkait kapom, és a gyengéd, de mégis siettető ölelését a derekam körül, hogy közelebb húzzon magához a csók közben. Nem merem elereszteni az inget – fogalmam sincs, hogy ez most melyik rajta –, csak hosszan egymás szemeit bámuljuk. Én őt. Ő engem. Beharapja a száját – félek, hogy azt gondolja, bármi, ami ebből biztos, most mégis bizonytalanná válik, a csók befejezte után. Azonban nem taszít el magától, és én se őt.

Kíváncsiságképpen hajolok felé, egészen lassan és óvatosan, tudni akarom, hogy vajon ő is azt akarja-e, mint én: vágyik-e arra, amire én? Mindig is akartam hinni Viktor szavaiban, de sosem tudtam igazán. Most se mond semmit, csak újból felém emelkedik, hogy megcsókoljon. Érzem rajta a menekülés iránti vágyat, de sokkal inkább az érintésektől szeretne szabadulni. Nem feltétlen velem van a problémája: a testek zavarják. Az a test, amiben ő él, az teljesen magától értetődő, az, hogy egy másikkal kerüljön interakcióba, aligha… És most mégis…

Mélyről jövő sóhaj az enyém, mikor hosszú és vézna kezével lefelé indul a testemen. Mikor akadályoztatja valami – az övem –, türelmetlenül csatolja ki azt. Szeretnék önző lenni vele kapcsolatban: talán ezért nem segítek neki. Szeretném, ha most ő fedezne fel engem úgy, ahogyan én eddig minden második este gondolatban ugyanezt tettem vele. A lélegzete a nyakamban, akárcsak mintha az enyém lenne. Engem figyel, én pedig őt, az arcát, mindketten a másik reakcióját figyeljük.

Mindketten tudjuk, hogy ebből csak győztesen jövünk ki. Éppen csak annyira szabadít meg az alsónadrágomtól, amennyire kell: a tenyerében van most már mindenem: ami vagyok, ami mindig is leszek és maradok, amit nekiadnék, amit titkon mindig is neki akartam, ha már minden boldogságom ebben van. A meglepődés nem csak az övé, hanem az enyém is: együtt tartjuk vissza a lélegzetünket. Alig kapok levegőt a kezétől és az ujjaitól, ő pedig attól, hogy egyre merevebb és merevebb leszek miatta.

Egyikünk se volt soha senkivel. És egyikünk se gondolta azt soha, hogy idáig jut a barátságunk – vagy bárminek is nevezzük.

Örjítően lassan csinálja. A ujjai körülfognak, benne pulzálok. Nincsenek szavaink a másikhoz, a nemlétező város fényei kivilágítanak minket, mindentudó voyourok Viktor háta mögött. Igyekszem nem nyögdécselni attól, amit művel velem, szeretném, ha miénk lenne ez a pillanat – nem a városé. Nem tudom mikor megyek el – elmegyek-e egyáltalán? –, csak azt tudom, hogy bárki is voltam, már nem ugyanaz az ember vagyok most, hogy hozzám ért, most, hogy ennyire bámul engem: mint egy vad az áldozatára, vagy mint egy barát a legjobb barátjára – és fordítva?

Nem vagyok benne biztos, hogy mikor folytatódik.

Hajnalban, mikor megébredek, még ott fekszik mellettem, nyugodtan. Aztán mikor reggel kipattannak a szemeim, nincs mellettem. De tudom, hogy a közelemben van, mert érzem a jelenlétét – és később zoknis lábbal, szótlanul teszi le a kemény ágy sarkára a kávét. Kényszeredettnek tűnő, zavarodott mosoly: most kik vagyunk és mivé lettünk?, kérdezném, de nem tudok semmit, csak azt, hogy bármi is legyek, ő tett azzá, aki most vagyok.

Elfordítja a fejét, ez pedig csak egyet jelenthet: nem akar róla beszélni.

Szégyelled, kérdezném, de nem merem.

A kávézás után egy időpontot beszélünk meg a következő indulásra. Azt beszéljük, hogy egy könnyed reggeli és fogmosással összekötött gargarizálás után felvesszük a hátizsákokat, hogy egy utolsó műemléket megnézzünk, mielőtt hazaindulnánk.

A következő valódi beszélgetés csak akkor történik, miután elhagyjuk végleg a szállást, ami örökre megőrzi a titkunkat. Könnyes búcsúzkodás, szervusz erkély, talán, majd egyszer, majd máskor, találkozol egy jobb énnel. A villamos elnyomja a hangját: csak ekkor tűnik fel a keze az enyémben: fogalmam sincs, mikor kerül oda.

– Tessék? – kapom fel a fejemet.

– Nem tudom mit csináltunk tegnap. Csak abban vagyok biztos, hogy túl jó volt, majdhogynem annyira jó, mint amennyire jó te vagy. Nem tudom mit akarok. Egyben viszont biztos vagyok. – Csend. – Te vagy a legjobb barátom, bármi is történjék.

A szavai után jövök rá. Fogalmam sincs, melyik városban vagyunk és hol. Hogy ő kicsoda és én ki vagyok. Hogy a szállás valaha is létezett-e, vagy csak én és ő találtuk-e ki. Abban vagyok biztos egyedül, hogy megtörtént: és ha bántuk is, nem fordíthatjuk vissza azt, ami valóban történt.

[k-lee-anne]

Mi van ha elfelejted, merre

van vissza, hátrafelé?

[k-lee-anne]

amikor meghalok (egy újabb részlet)

Előbb az illata, aztán a teste. Nem sokkal utána a gáz, s legutószor a földet minél gyorsabban kiásni akaró én. Esik az eső, zuhog, a föld egyre nyirkosabb. Egészen addig ások, ások és ások, ameddig fel nem tűnik a saját magam arca, Emmaus arca a papám képében, aki ha igazat mondott is, minden hazugság volt. Mint egy kincskeresés, olyan. Közben mögém, az életem mögé – szeretném odailleszteni őt, hogy ott legyen, ha mindenben őt látom, őt keresem, azokban a dolgokban, amikben örömömet lelem, s azokban, amikben nincs semmi, amiért élhetnék.

A földben nyugszik az arcom, saját magam arca, amiben ő van, Emmaus arca a papám képében, amit ő kísért. Ha igaz bármi is ebben az életben, azt ő tette azzá.

[k-lee-anne]

(200128)

a nyelveden alatta a szavaid a szemed előre ha mondasz valami fontosat ne kezdj a hiánnyal semmit hátha elbízom magam 

ismered a madarak életét előre félek ha elhagysz a vonulásod után nem térsz haza más kiterült világok a lábad alatt a kifeküdt tengeré mindened meséld el neki a bálnának a csillagoknak milyen ott ahol te vagy kagylók tépik a bőröd bárhová mész a földeken bárhová repülsz mindig más levegőt szívsz ezermegegy iránytű is kevés hogy megtaláljam a nyakszirted pontját hogy elmondjam megkérdezzem miért csinálod miért teszed ezt velem miért nem hagysz itt végleg ha nem és miért hagysz itt végleg ha mégis

[k-lee-anne]

amikor meghalok (részlet)

Amikor meghalok majd, a barátaim ne temessenek, csak hamvasszanak el és hallgassák meg Mozart Lacrimosáját, lehetőleg élőben.

Akkor most maga most meg akar halni?

Nem.

A pszichológus, akihez inkább kötelességből járok, mint kedvtelésből, mélyen néz rám. Öreg tekintetében aggódás.

Ha meg akarnék halni akkor már rég nem lennék itt – kontrázom. Csak szorongok. De nem akarok meghalni. Vagyis, igen, de a halál elkövetése is szorongással tölt el. Nem akarok szorongani.

Térjünk vissza rá.

Mire?

A hegedűjére.

Emmausra?

Emmausra.

Sóhajtok.

Félek, hogy pótolható vagyok neki. Ha meghalok, vessék a tűzbe őt is.

Még mindig?

Még mindig.

Mit gondol, mikor fog meghalni?, kérdezi, egy kis csönd után. Majdnem kinevetem.

Amikor öreg leszek.

Az mennyit takar?

Ötven és hatvan év között. Legvégsőbb esetben hetven.

Tehát nem akar meghalni?

De. De úgy igazán mégsem.

A meghalás tudata gyávaság lenne?

Nem is az. Tudja, a meghalásnak részei vannak. Ha felkötném magam, meg kellene terveznem a lépéseket: egy megfelelő magasságú széket kell keresnem, egy megfelelő vastagságú, jól köthető kötéllel, amibe belebújtathatom a fejemet. Ha gyógyszert vennék be, sokat kellene bevennem, de mennyi az a sok, ami pont nem kevés? Mennyitől mossák ki a gyomrom, hogy újból kinyissam a szemeimet? Aztán ott van az érfelvágás. Az valahogy nem menne. Nem bírom a vért. De tudja, ha el is kezdeném csinálni, például az első variációval, akkor is úgy csinálnám, hogy még észre tudjanak venni, és, hogy meg tudjanak menteni. De az is kérdéses, hogy valóban megtenném-e önmagam felkötését. A széket odahelyezném, talán rá is állnék, de utána mégis leszállnék róla, a széket visszatenném a helyére, a kötelet talán kidobnám, vagy cafatokra késelném, meg ne próbáljam többször.

Miért nem tenné meg?

Attól félek, pótolható vagyok. És mégis megtenném, mert pótolható vagyok.

[k-lee-anne]

Örök pillanat

Mit málló kőre nem bizol: mintázd meg levegőből. Van néha olyan pillanat mely kilóg az időből,

mit kő nem óv, megőrzi ő, bezárva kincses öklét, jövője nincs és multja sincs, ő maga az öröklét.

Mint fürdőző combját ha hal súrolta s tovalibbent – így néha megérezheted önnön-magadban Istent:

fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom. S az öröklétet ízleled még innen a halálon.

- Weörös Sándor

*

A tengerpartra kiszökő hullámok fenyegetően ragadták meg a parton ülő szerelmespár végtagjait, majd csalódottan tovatűntek. A férfi egy verseskötetet olvasott fel a nőnek: imádta, ha a fiatalabb haja és egész valója ott piheg a vállánál, majd – a tökéletes memóriájának köszönhetően – újból, vele együtt ismétli a verset.

–   Azt ugye tudod… – súgja Dalma Botond fülébe, aki megborzongott a leheletének kellemes érzésétől.

–  Mit? – Botond naivan kérdez vissza: mindig ez van. Dalma feltesz egy kérdésnek nem mondható kérdést, s várja rá a választ.

Elneveti magát.

–   Bármit – feleli rá a fiatalabbik. Eltűnődik Botond a szavain. Dalma mindig ilyet játszik vele: elhiteti vele, Botonddal, hogy bármit tud, majd semmit. Minden csak idő és nézőpont kérdése.

Dalma felnövése, majd meghalása. Meghalása és felnövése. Botond iránta érzett szerelme, majd ennek az érzésnek elporladása, miután ő nem lesz.

–  Nem akarom, hogy meghalj ebben.

–  Ráknak mondják, Boti – mondja Dalma.

A hangja nyugodt, nincs benne semmi zavartság. Egyedül csak Botondéban, akinek fogalma sincsen, még a lehunyt pillái mögött sem, hogy milyen a halál, és hogy milyen nélküle az élet. Dalma mosolyog, és ennek tudatában nem tesz semmit. Botond már annyiszor kidühöngte magát Dalma előtt, hogy most már feleslegesnek tartja. Csak összepréseli ajkait, és megpróbál nem sírni, mint minden egyes nap. Azt mondják, hogy ez az utolsó hónapja. Ezek az utolsó napok itt, Dalmának, hogy láthassa a tengert.

–  „jövője nincs és múltja sincs…” – folytatja Dalma, ugyanúgy fülig érő szájjal, a Botond által olvasott verset. Sapka van rajta, hogy takarja a kopaszságát.

–  Tizenöt kezelésen vagy túl, és bámulatosan jól viseled – mondja halkan, alig érthetően Botond.

–  Minek legyek szomorú? – teszi fel a költői kérdést Dalma. A távolba néz, kezével napellenzőt csinál. A napfény így is a szemébe érkezik; a fény átüt a vékony csontjain, a pőre bőrön. Botond rátekint az ujjakra, a kézfejre: szeret rá csókot adni. Fogalma sincs milyen lesz Dalma kézfeje nélkül az élet. – Magam leszek az öröklét. Mint a versben, nemde?

Még mindig vigyorog. Rá, Botondra.

–  Mondjad, fejből.

–  Nem megy – adja fel Botond, aki szíve szerint felkelne a partról. De Dalmának most így kényelmes. Manapság úgy is valamilyen úton-módon összeesik, annyira gyenge a szervezete.

–  De menni fog. Addig fogjuk együtt olvasni, ameddig meg nem tanulod úgy, hogy a hangod nem remeg.

–  Előbb halsz meg, minthogy tökéletesen menjen – Dalma felnevet Botond groteszk viccén.

–  „Mint fürdőző combját, ha hal…” – Dalmának könnyen megy. Nem ő fog veszíteni és elveszteni. Ő megy, távozik. Ha búcsúzik, ha nem. De Botond csak a fejét csóválja, makacsul hallgat.

Arca már beesett, kialvatlan szemei alatt karikák.

–  Mindig rólad álmodok – mondja a nő. – Arról, hogy boldog vagy nélkülem is.

–  Hogy lehetnék boldog nélküled?

–  Voltál már boldog nélkülem. Még ismerkedésünk előtt. – Dalma megrázza a vékony lábait, szinte hallani lehet a csontok egymásnak verődését. – „Néha megérezheted önnön-magadban Istent”.

–  Nélküled nem.

–  Nélkülem is – nyugtázza Dalma.

–  Te vagy a vallásom, így nem tudom, hogyan és miképp.

Dalma Botonddal szembe fordul, akinek arcán elkeseredettség. Botond arca a csontos kezeiben. Úgy porlad el a tapintása alatt, a bőrének érintésétől, mintha Botond később nem is létezne. Az idő teszi ilyenné. Az a mocskos idő.

–  Mondjad utánam: „fél-emlék a jelenben is, és később, mint az álom…”

Botond elmondja ugyanezt a sort, mint egy mantrát. Mintha így könnyebb lenne, kevésbé fárasztóbb a várakozás érzése. A halálé. Talán kevesebb súlyt nyom így. Az utolsó két sor már egyedül megy, Dalma ottléte nélkül.

–  „S az öröklétet ízleled, még innen a halálon.”.

Dalma sehol, de ha ott lenne, már nem kérné Botondot, hogy újra, újra és újra. Nincs szükség rá, mert a hangja már nem remeg. A férfi hallgatja a hullámok robaját, tudja, hogy ők vitték magukkal Dalma halotti porát.

[k-lee-anne]

—  De vártalak — teszi hozzá, amolyan ígéretnek. Itt voltam, majdnem elaludtam, de vártalak. Itt voltam és szerettelek. Itt voltam és szeretlek. Itt voltam, és szeretni foglak, egészen addig, ameddig el nem alszok. Ameddig el nem alszok végleg.

[k-lee-anne]

Szentháromság (részlet)

Ámen, ámen, ámen – rutin. Apa, apa, apa, rutin. Rutin minden. Mondd el, milyen volt a teste a tiédben. Cserében elmondom, milyen volt Krisztus kezében a mellem. Cserében tudni fogsz mindent rólam: milyen lett a lányod, milyen lett a kereszttől, milyen lett tőled, apa. Milyen a hiányod, mesélek arról is. Milyen érzés álkeresztyénként hívőnek lenni. Milyen érzés, hogy tudd, milyen, milyen, ha a hátad mögött összesúgnak. Milyen érzés, ha a fiúk szájából te vagy a Szent, a lányokéból pedig kurva. A beszélgetés rutin. Hazudni: hívőként sosem bűn, csak rutin.

[k-lee-anne]

“Szóval ez van, tudja. Az ember direkt, márcsakazértis, megígéri nem másnak, csakis magának, hogy ő más lesz, mint a szülei. - a férfi megdörzsöli fáradt, sírós szemeit, a hangja megreked, kitör belőle mindjárt az egész, csak most sírás formájában. Mit illik mondani? Mit illik mondani a válásra, arra a gyerekre, aki már nincs, és sosem volt, arra a gyerekre, aki elment és soha nem tér vissza? - erre az történik, mint ödipusz királlyal. Sőt, mi több, tudjamit? Sokkal rosszabb történik. Azzal talál rá a problémára, hogy megpróbál egy másikat kiküszöbölni. Ha ilyen az élet, tudja, akkor nem akarok élni, de meghalni sem. Tudja, túl gyáva vagyok hozzá. Az élethez, meg a halálhoz egyaránt.”

(néha előfordulnak ilyen magasröptű részletek, írások, bármimás)

[k-lee-anne]

Az idő valamilyen formában szinte elfolyik mellettünk, köztünk. Egyikünk sem felejt: te a pofont, én a tettet. Most biztos nagypapám fejét csóválva siratja unokáját — könnyeket hullat a feje búbjára. Bezzeg az apám a sátán helyéről, kéjes vigyorral néz a pokolból, felfelé.

[k-lee-anne]

Visszavonulót fújsz.

Öt perccel később valaki

azt hitte, három

mellébeszélés-nélküli

éjszaka után: kicserélődsz.

De mégis, hogy lehetne ki,

meg elcserélni a vágyat, ami a tiéd?

Öt perccel később, valaki, akinek

kimondod a végszót, aknába lép.

Utána már feleslegesen kapkodod

a szerveit annak, akit mégse,

egyáltalán nem szerettél.

[minta-kiontottviz-blog]

Személyreszabás

Nem férek bele a szűkszavúságodba, szorít és nyomja a mellem. Talán ha sokáig még tűrlek, elnyúlik rajtam és akkor majd magyarázkodhatsz. Én pedig elhallgatok, mint a félmeztelen torzók, akiknek márványtestük nem igényel textíliákhoz illő gyengédséget.

[k-lee-anne]

Csak mert barátnőm, vagymi. Támogassátok őt is!

[k-lee-anne]

Őt mindenki keresi. Mindenki látja milyen, mindenki meg akarja ismerni, de senki sem tudja. Olyan, mint egy szirén, aki magához szólít, de amire odaérsz, vagy hozzáérnél, már nem kellesz neki, de te mégis a rabja vagy. Ha tegnap itt volt, ma lehet, hogy a tengerpartnál van. Ha ma a tengerparton ül, akkor holnap már megint máshol lesz. Hogy másik városban is megfordul-e? Nem tudom. Senki sem tudja, mert senki sem ismeri.