Kedves Fiók

blog a mindennapokról

[kedvesfiok]

Nagy izlandi Q+A

Amióta Izlandon élek, időről-időre kapok kérdéseket az itteni élettel, látványosságokkal, árakkal kapcsolatban, szóval gondoltam, összeszedem ezeket csokorba. Így nekem sem kell folyton ismételgetni magam, és ti is könnyebben megtaláljátok, amit kerestek.

Azoknak, akik nem olyan régóta követnek, és nem értik, mit is csinálok Izlandon: 2017 őszén jött a lehetőség, hogy egy barátnőmmel Izlandon dolgozzunk. Ő végül nem jöhetett, én meg egy ideig fontolgattam, hogy akarok-e nélküle jönni, de aztán úgy éreztem, hogy nem hagyhatom ki a lehetőséget. Mindig is el szerettem volna látogatni ide, de természetesen teljesen más élmény kiköltözni valahová, mint néhány napot/hetet kirándulni. 

Eredetileg egy évet terveztem maradni, de annyira megszerettem itt, hogy még néhány hónapot hosszabbítottam. Az soha nem is volt kérdés, hogy előbb-utóbb hazamegyek. Itt egyébként egy üvegház-vendéglőben dolgozok, amiről egyszer írok majd egy külön bejegyzést is. 

De akkor íme, azok a kérdések, amiket ti szoktatok feltenni:

Kirándulni szeretnék...

Mikor érdemes menni?

Rögtön egy olyan kérdéssel indítottam, amit utálok, ugyanis soha nem tudom, erre mit kell válaszolni. Izland minden évszakban gyönyörű és mindig teljesen más, ezért attól függ, mit szeretne látni az ember. Szeptembertől áprilisig, ha szerencséd van, megpillanthatod az északi fényeket. A havas tájak lélegzetelállítóak tudnak lenni, de veszélyesek is. Nagyon hideg nem szokott lenni, viszont a szél borzalmas. Nyáron nincsenek északi fények, viszont vannak zöld, virágos mezők és fehér éjszakák, amikor nem megy le a nap. Nagy melegre nem kell számítani, esőre annál inkább. Vannak látványosságok, amelyek csak nyáron megközelíthetőek, télen ugyanis lezárják az utakat.

Hogyan, honnan lehet Izlandra menni? Mennyire drágák a jegyek?

Én mindig Budapestről repülök. Van direkt járat, és ha időben megveszi az ember a jegyet, teljesen rendben vannak az árak. Izlandon 50 kilométerre van a reptér a fővárostól, de a legtöbb járathoz vannak buszjáratok igazítva. Reykjavíkot leszámítva egyébként borzalmas a tömegközlekedés az országban, mondhatni nincs is, szóval ha többet szeretne jönni-menni az ember, mindenképpen érdemes autót bérelni. Ezt már a reptéren meg lehet tenni, és ott állítólag valamivel olcsóbb is.

Hogyan érdemes Izlandon közlekedni?

Mint már mondtam, buszjárat kevés van, ritkán járnak és drágák, szóval abban nem érdemes gondolkodni. Ha több helyre szeretne eljutni az ember, ajánlott autót bérelni, ami természetesen nem olcsó mulatság, de akkor legalább nem függsz senkitől, akkor és oda mész, ahová szeretnél. Egy másik, népszerű megoldás a fizetett kirándulás. Ebből nagyon sok van. Az idegenvezetők általában jó fejek, rengeteg helyre el lehet így jutni, és információkat is kap arról az ember, ahol éppen jár. Általában úgy rakják össze a programot, hogy az mindenki számára kényelmes legyen, fotózási és uzsonna lehetőségekkel, de ha szeretsz a saját fejed után menni és felfedezőset játszani, akkor ezeket nem fogod annyira szeretni. 

Ezt a két céget egyébként szeretettel tudom ajánlani: Reykjavík Excursions, Hidden Iceland

Lehet-e stoppolni?

Lehet! Nekem Izland előtt szinte alig volt stoppolási élményem, az is mindig társaságban, szóval elmondhatom, hogy itt egy év alatt többször stoppoltam, mint addig egész életemben. Egyedül és másokkal is próbáltam, egy-két embert általában gyorsan felvesznek, hárommal már kicsit problémásabb. A turistáknak gyakran van plusz hely az autójukban, de a helyiek is kedvesek és segítőkészek. Izland a világ egyik legbiztonságosabb országa, de természetesen itt sem szabad vakon megbízni senkiben, a józan paraszti eszetekre mindig hallgassatok.

A sziget melyik részére érdemes menni?

Ez teljesen attól függ, mennyi időt szeretne rászánni az ember. Amit semmiképpen sem szabad kihagyni, az a déli part és az Arany Körút. Ezek viszonylag közel vannak Reykjavíkhoz, szóval ha ott szálltok meg, egynapos kirándulásokkal is sok mindent meg lehet nézni. Ha lundákat (puffinokat) szeretnétek látni, arra legjobb a Vestmannaeyjar, arra külön rá kell szánni egy napot. Ami még népszerű és viszonylag gyorsan megközelíthető, az a nyugati fjordok, arra számolni kell legalább 2-3 napot, úgy, hogy valahol azon a környének megszáll az ember. Akik hosszabb időre jönnek, vagy a déli részt már ismerik, körbeutazzák a szigetet. A körút (Ring Road) hossza körülbelül 1300 km, egy nap alatt levezethető, de érdemes rászánni egy-két hetet.

Mennyi időt érdemes szánni egy izlandi kirándulásra?

Én már másfél éve itt vagyok és alig láttam valamit a szigetből. Heteket, hónapokat is el lehetne tölteni csak kirándulással. Izland a természetről és annak szépségeiről szól, ha pedig minden apró vízesést, minden hatalmas sziklát értékelsz, soha nem fogsz tudni betelni ezzel az országgal. Ha mondjuk három napom lenne itt, azt a következőkkel tölteném: Arany Körút, déli part, Reykjanes félsziget. A fővárosra néhány óránál többet nem szánnék. Ha lenne egy hetem, az Arany Körútnak adnék két napot, belevenném például a Titkos Lagúnát és a Bruarfoss vízesést, és elmennék lundákat keresni. Tíz nap alatt felfedezném a nyugati fjordokat is.

Szerinted mennyit fogok kajára költeni?

Ez megint egy olyan kérdés, amire nem tudok válaszolni. Én nagyjából vegán vagyok, szóval nem biztos, hogy az én véleményem mindenki számára mérvadó, az viszont tény, hogy Izland drága ország. Nagyon drága. Ha Romániához viszonyítjuk, minden duplája, de inkább háromszorosa az otthoni áraknak. Én, amikor kirándulok, szeretek minél több vendéglőt kipróbálni, de Izlandon ezt nem tanácsolnám. Érdemesebb nagyobb üzletekben bevásárolni, és látványosságokra vagy üzemenyagara költeni az így megspórolt pénzt. Hogy csak egy példát mondjak: tavaly, miután Lengyelországból visszajöttem Izlandra, kimentünk ebédelni, és többet fizettem az ebédemre, mint három éjszaka szállásra Gdanskban...

Milyen ruhát pakoljak?

Vízállót! az évszktól függetlenül. Esőre és szélre télen-nyáron kell számítani. Esernyőt a szél miatt nem igazán lehet használni. Nyáron, ha kisüt a nap, egészen meleg tud lenni, viszont ha jön egy felhő, máris fázik az ember, szóval érdemes akkor is rétegesen öltözni. Télen nincsenek nagy mínusz fokok, viszont a szél nagyon be tud bújni az ember bőre alá. Cipőből is sportosat, vízállót ajánlok.

Dolgozni szeretnék...

Hol, hogy kezdjem? Mennyire nehéz munkát találni Izlandon?

Őszintén, fogalmam sincs. Én abban a kivételes és nagyon szerencsés helyzetben voltam, hogy nem kerestem a munkát, a barátnőimen keresztül talált rám a lehetőség. De volt olyan kolleganőm, aki kb 100 emailt írt, míg felvették a vendéglőbe, ahol én is dolgozom. A nyári szezonra mindenképpen könnyebb munkát találni, ilyenkor rendeteg a turista és vendégházakban, vendéglőkben gyakran keresnek embereket. Én kinéznék néhány szimpatikus helyet, és elkezdenék írogatni nekik.

Kell-e izlandiul tudni?

Ha a turizmusban talál munkát az ember, nem. Rengeteg a külföldi és a helyiek is mind beszélnek angolul. Persze, ha már hosszabb ideje itt vagy, időnként csúnyán fognak nézni, hogy miért nem vagy képes még mindig a nyelvükön megszólalni, amit amúgy teljesen jogosnak tartok. Vannak egyébként lehetőségek, például a szakszervezetek által támogatott nyelvórák, amik nem kerülnek sokba, szóval aki szeretne tanulni, annak segítenek.

Mennyire drága a megélhetés?

Ez függ attól, hogy Reykjavíkban vagy vidéken él-e az ember, de röviden: nagyon. Én csak kajára többet költök itt, mint amennyit otthon egy egész hónapban kerestem, lakbérre szintúgy, a fővárosi lakbérek pedig többszörösei annak, amit tőlünk kérnek. Viszont így is sikerül kirándulni és félretenni is, szóval lehet azért jól keresni. Ruhát, cipőt, ilyesmit vásárolni itt nem érdemes, mert minden nagyon drága, ha viszont külföldről rendeled, néha iszonyatosan magas vámot kell fizetni. Ha mondjuk néhány hónapra, pénzt gyűjteni jön az ember, érdemes kicsit meghúzni a nadrágszíjat, és úgy a fizetés felét (vagy többet is) félre lehet tenni. Ha világot látni, kirándulni szeretnél, ahogy én is, Izland arra is remek hely.

Kell-e vízum, útlevél, szerződés, biztosítás stb?

Európából lehet személyivel is jönni. Ha dolgozni szeretnél, kérni kell egy izlandi személyi számot, ezt általában a munkáltató segít elintézni. Betegbiztosítás az első hat hónapra NINCS, viszont, ha ezalatt az időszak alatt történik veled valami, és fizetned kell, a hat hónap után visszakérheted a pénzt. Állítólag. Egyébként több szempontból érdemes hosszabb időre jönni, a szakszervezet is nagyon sok mindenben támogat (nyelvleckék, uszoda- és terembérlet, olcsó szállások stb.).

Ennyi jutott most eszembe, ha vannak még kérdéseitek, böngésszetek a blogomon az Izland fül alatt, de nyugodtan írhattok is, ha tudok, segítek. Én mindig mindenkinek mondom, hogy Izlandra legalább egyszer az életben el kell jutni, mindegy, hogy kirándulni, dolgozni vagy tanulni, ha tehetitek, gyertek. A világon semmihez sem fogható élmény.

[kedvesfiok]

VEGetÁriáNus?

A legtöbben talán tudjátok, hogy néhány éve nagy százalékban vegetáriánus vagyok. Nem elvi kérdés volt, egyszerűen csak egy nap úgy keltem fel, hogy nem kívántam a húst. Gondoltam, hogy egy hónapig megpróbálom, milyen húsmentesen étkezni. Egyáltalán nem hiányzott, szóval elhatároztam, hogy vegetáriánus leszek. Ennyire egyszerű volt. De mivel nem elvi kérdés volt, ha valamit nagyon megkívántam, megettem. Főleg halat, de néha lecsúszott egy-egy töltött káposzta is.

Aztán eljöttem Izlandra, és közelebb kerültem a természethez. Rájöttem, mennyire feltölt és boldoggá tesz. Mennyire élvezem a lassú életet, hogy tiszta a levegő és csend van, hogy bárhol lehet csapvizet inni. Tavaly év vége fele eldöntöttem, hogy elkezdek felelősségteljesebb életet élni és ennek nagyon fontos része az, hogy igyekszem nyitott és tájékozott lenni. 

A miért

Szóval belemásztam kicsit a környezetvédelembe, az állattartásba, abba, hogy honnan és hogyan is kerül az étel az asztalunkra. Amikor azt mondom, hogy kicsit, azt tényleg úgy kell érteni. Elolvastam Jonathan Safran Foer Eating Animals c. könyvét, a The Little Book of Veganism-et Elanor Clarke-tól, néhány cikket és blogbejegyzést. Még nagyon sokat kell tájékozódnom a témában, van például néhány dokumentumfilm is a megnézendő listámon, nem azért, mert még bizonytalan lennék, hanem hogy pontos és helyes információkkal tudjak szolgálni, ha valakinek kérdései vannak. 

Apukám azt szokta mondani, mindig érzelmi alapon döntünk, aztán racionális érvekkel megpróbáljuk megmagyarázni magunknak, esetleg másoknak is, hogy miért volt az a lehető legjobb döntés. Az én veganizmus fele vezető utamon az utolsó, legijesztőbb lépés az volt, amikor Mártival elmentünk Reykjavíkban egy izlandi természetet bemutató kiállításra, és megtudtam, hogy a globális felmelegedés miatt a lundák (puffinok) jövőre eltűnhetnek a sziget déli részéről, valamint hogy 200 éven belül az összes izlandi gleccser elolvadhat. 200 év! Az szinte semmi.

Nemrég valaki megkérdezte instagramon a követőit, hogy hisznek-e abban, hogy a globális felmelegedés valós, és az emberek sokkoló mennyisége válaszolt nemmel. A globális felmelegedés nem hit kérdése. Ezek pedig tények:

az állattartás következményeként kibocsájtott gázak a globális felmelegedés fő okai közé sorolandóak

az üzletekben megvásárolható állati eredetű termékek (nemcsak a hús, tejek, sajtok) többsége olyan állatoktól származik, akiket az éhhalál szélén, ijesztő és gusztustalan körülmények között tartanak

Szóval kimentünk a kiállitásról, felmentünk az emeletre egy csodálatos étterembe. Megrendeltem a vegán burgeremet és naplementében vacsoráztunk. Ott döntöttem el, hogy kész, vegán leszek.

A hogyan

Persze ez nem ilyen egyszerű, ahogy a dolgok sem feketék vagy fehérek. Mivel abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem egészségügyi okok miatt szerettem volna csökkenteni az állati eredetű termékeket az étrendemben, megengedhetem magamnak, hogy flexibilisebb legyek (van az a csodálatos flexitáriánus kifejezés - na, ha már címkét keresünk, az illik rám).

Nagyon szeretem a sajtokat, ezért az elején féltem attól, hogy azok nagyon fognak hiányozni. Kipróbáltam néhány növényi alapú készítményt, de őszintén, szerintem a legtöbbnek műanyag íze van, nem esett jól, elengedtem hát őket, és számomra is meglepő módon, nagyon ritkán jut eszembe, hogy jaj, sajtot ennék.

A növényi tejekkel, joghurtokkal, tejszínekkel nagyon könnyen megbarátkoztam. Egy ideig úgy gondoltam, a tehéntejről nem tudnék lemondani, ezért kerestem valakit, aki egy kis farmról hozott nekem házi tejet, de egy idő után az is kimaradt, és nem hiányzott. Lassan az édességek világában is felfedezem, hogy mi az, amit nekem is “szabad”.

Igazából egyetlen dolog van, amire tényleg azt mondom, hogy igen, erre szükségem van, ha nem eszem, kívánom, az pedig a tojás. Szerencsére a falusi életmód lehetővé teszi, hogy azt is kis farmokról szerezzem be, “boldog tyúkoktól”, ahogy poénkodni szoktunk vele.

Itthon nem vagyok vegán. Van házi tej, tojás, sajt, mindet imádom, eszem is szívesen. Tudom, hogy honnan jönnek, hogy hogyan bánnak azokkal az állatokkal. Ha valakihez vendégségbe megyünk, nem hisztizek, nem kérdezem meg, hogy ez a majonéz milyen tojásból készült, kiválasztom a “legvegánabb” ételeket, ha olyan nincs, akkor a vegetáriánusat. Étteremben szigorúbb vagyok, de ott is rugalmas.

Próbálok nem rágörcsölni az egészre, igyekszem játékként, kihívásként fogni fel. Megbocsátom magamnak a kompromisszumokat, a hibákat. Van egy mondás, amit nagyon szeretek: Don’t let perfect be the enemy of good, don’t let good be the enemy of done. Szerintem ez nagyon sok mindenre igaz, a környezettudatos életmódra is. Sokan úgy gondolják, nem tudnák “jól” csinálni, ezért nem is próbálkoznak. Persze, egy ideális világban sok minden másképp működne. De ebben a világban sok kicsi sokra megy.

Izlandon egyébként, de még Romániában is, az ipari gazdálkodás nem olyan mértékű, mint például Amerikában. Mondták már nekem, hogy Izlandon nyugodtan egyek bármit, ott mindenki jól bánik az állatokkal, szigorú törvények védik őket. Elfogadom ennek a kijelentésnek az igazságértékét, de ahhoz akkor sem elég, hogy a lelkiismeretem tiszta legyen.

Én nem állítom, hogy úgy jó, ahogy én csinálom, és mindenki más téved. Sem a családomból, sem a baráti körömből nem próbáltam még senkit meggyőzni, hogy vegetáriánis vagy vegán legyen, nem csinálok csúnyán, ha mellettem valaki szalonnát eszik  (ezért sem értem, amikor egyes emberek ellenük irányuló támadásnak veszik az én, saját testemmel kapcsolatos döntéseimet).

Viszont szeretnék majd egy nap gyerekeket, unokákat. Szeretnék azzal a tudattal élni, hogy minden tőlem telhetőt megtettem, hogy számukra is élhető és élvezhető legyen még ez a bolygó. És szeretném, ha az emberek egy ici-picit nyitottabbak lennék az információra, a másra.

[kedvesfiok]

Kastélynézőben

Két hét múlva ilyenkor már otthon leszek vakációzni kicsit, ezért úgy gondoltam, talán éppen ideje, hogy megosszak még néhány képet a szeptemberi kirándulásaimról. Nagyon nehéz ezeket a fotókat elnézve nem nosztalgikusnak vagy türelmetlennek lennem, folyamatosan emlékeztetnem kell magam, hogy örüljek az ittnek és mostnak.

Az a rossz és a jó is abban, ha az ember háromezer kilométerre él az otthonától, hogy minden, ami addig karnyújtásnyira volt, hirtelen egzotikus, különleges, áhított lesz. Talán ezért van az, hogy most valahányszor hazamegyek, a pihenésen és találkozásokon túl kirándulni szeretnék, megnézni dolgokat, turistáskodni otthon.

A Peles kastélynál egyszer vagy kétszer biztosan jártam már, de soha nem felnőtt fejjel, így ez volt Júliával az első úti célunk. Nem mentünk be, kívülről csodáltuk meg az épületet és a hozzá tartozó parkot, én örültem a napfénynek és a jó időnek.

Hihetetlen az a munka, pénz, energia, ami a részletekben van ezeken a régi épületeken.

A Peles melletti Pelisor kisebb, szerényebb, de szintén látványos és különleges, ebben akár még laknék is, csak valaki fizesse a fűtésszámlát.

A kőhalmi (Rupea) vár mellett rengetegszer elmentem már, elnézve, ahogy a falu fölé tornyosul. Mindig meg szerettem volna nézni közelebbről, de különösebb elvárásaim nem voltak, miután nagyon sok elhanyagolt, romos és szemetes romániai műemléket láttam már. Ez viszont kellemes meglepetés volt, rendezett, tisztán tartott és csendes, nagyon kellemes volt a késő délutáni napfényben sétálni a sokat megélt falak között.

Mielőtt reggel elindultunk volna, anyukám azt kérdezte, hogy tényleg ebben a “báli ruhában” akarok-e menni kirándulni. Tény, hogy nem mindig öltözök praktikusan vagy a helyzetnek megfelelően, hajlamos vagyok az esztétikumot többre értékelni a gyakorlatiasságnál, de semmiben nem érzem olyan jól és olyan magabiztosnak magam, mint egy szép ruhában. Ezeket a képeket elnézve pedig úgy érzem, jó döntés volt.

Nagyon sok dolog van, amit készpénznek veszünk, például a barátainkat. Aztán másik városba/országba költöznek, vagy te költözöl Európa másik felébe (az én esetemben mindkettő), és hirtelen minden együtt töltött pillanatot kincsként értékelsz. Júliával hamarosan ismét kastélyokat nézünk majd együtt, egy másik országban, és biztosan nagyon izgalmas meg szép lesz, de igazából teljesen mindegy is, hol és mit csinálunk, örülök, hogy együtt leszünk.

[kedvesfiok]

Testképről

Több mint tíz éven keresztül elégedetlen voltam a kinézetemmel, a súlyommal, és mindig fogyni akartam. Néha kevesebbet, máskor többet (egészen tíz kilóig), de mindig fogyni, kevesebbnek lenni - ez volt a cél.  Huszonnégy éves elmúltam, amikor rájöttem, hogy ez mennyire beteges és téves felfogás.

Bármiről beszélünk - egészségről, pénzről, szeretetről, a fogyás egy negatív fogalom, miért van akkor az, hogy amikor saját magunkról, saját testünkről beszélünk, a fogyást pozitívumként, elérendő célként kezeljük?

Még akkor eldöntöttem, hogy soha többé nem fogok fogyókúrázni. Persze időnként azért most is felállok a mérlegre, főként kíváncsiságból, de elhatároztam, hogy a mérlegen megjelenő számot tényként fogadom el, és nem hagyom, hogy érzelmileg befolyásoljon. Ehelyett arra koncentrálok, hogy egészségesen étkezzek, sokat mozogjak, és jól érezzem magam a bőrömben.

Persze ezt könnyebb mondani, mint megvalósítani. Miután a fogyókúra gondolatát száműztem a fejemből, a következő lépés az volt, hogy fittebb, feszesebb, vékonyabb szerettem volna lenni. Ez már egy fokkal jobb volt, de továbbra is problematikus, mert még mindig nem abból indultam ki, hogy Én milyen vagyok. Egy irreális képhez akartam igazodni, ahelyett, hogy értékeltem volna azt, amit a természettől kaptam, és a meglévő alapokra kezdtem volna építeni.

Az igazi áttörést az adta, amikor elfogadtam, hogy én soha nem leszek vékony. Egyszerűen nem, mert széles a csipőm, izmosak a combjaim, nagy, kerek fenekem van. És őszintén, szeretem ezeket a tulajdonságaimat. Ekkor döntöttem el, hogy egészséges és erős leszek. Elkezdtem rendszeresen terembe járni, és a szokásos kardio gyakorlatok mellett súlyokat is emelni.

Néhány hónap után azt kezdtem észrevenni, hogy a fenekem kisebb lett, a vállaim meg a melleim viszont nagyobbak. Kicsit kiegyenlítődött az alsó- és felsőtestem közötti különbség, és igen, picit közelebb kerültem a társadalom által ideálisnak kikiáltott homokórához. Persze még mindig távol állok a 90-60-90 arányoktól, de ez rendben is van. 

És azt hiszem, végre ki merem mondani, hogy az is rendben van, ha nem akarom elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Viszont ha a tükörbe nézek, mosolygok, szeretettel és hálával nézek a testemre, és ha jönnek a kritikus, negatív gondolatok, mert persze jönnek néha, elhessegetem őket. 

Már nem külső nyomás miatt akarok változni, hanem mert zavar, hogy feszül a combomon a nadrág, hogy pufi hasam lesz, ha néhány hétig nem edzek, és mert igen, valljuk be, jobban állnak és kényelmesebbek a ruhák, ha az ember teste arányos. Meg az sem olyan rossz, ha mondjuk nem köpöm ki a tüdőmet 2 perc szaladás után. Nem beszélve arról, hogy muszáj megerősítenem a hátizmaimat, ha el szeretném kerülni a folyamatos fájdalmat. 

És őszintén? Szórakoztató és izgalmas a változás, a kísérletezés, látni, hogy hétről-hétre mekkora súlyokat tudok felemelni. Lehet, hogy az a pillanat soha nem jön el, amikor meg leszek elégedve az alakommal, de soha nem éreztem ennyire önmagamnak, ennyire nőnek magam. 

Az egyik véglet azt mondja, ha boldog akarsz lenni, fogadd el önmagad úgy, ahogy vagy. A másik, hogy bármit meg tudsz valósítani, amit akarsz, és ne érd be kevesebbel. Én azt mondom, teljesen mindegy, melyik táborba tartozol, de a TE döntésed legyen. Ne egy társadalmilag elfogadott szépségideálnak akarj megfelelni, arra törekedj, hogy magadban megtaláld a harmóniát, tudd értékelni a másat, a “szebbet”, a “csúnyábbat”, ne irigykedj, ne ítélkezz. 

Tudom-tudom, mondani könnyű. Nekem sem sikerül, de dolgozom rajta.

[kedvesfiok]

26/27

A 26. életévem hihetetlenül telített volt. Elsősorban jó és szép dolgokkal, de volt benne sok nehézség és kihívás is. Kicsit úgy érzem, hogy az azelőtti 25 évben nem végeztem annyi felnőtté válást, mint ebben az egyben.

19 éves koromtól kezdve szinte folyamatosan kapcsolatokban voltam. Persze az én döntésem volt, mindegyik csodálatos volt, és rengeteget tanultam belőlük, de mindez azt is jelentette, hogy ezeket a felnőtté válás szempontjából oly fontos éveket nem egyedül éltem meg. Mindig volt mellettem valaki, akire támaszkodni lehetett, vagy akin éppen kitölthettem a dühömet, ha nem úgy alakultak a dolgok, ahogy én szerettem volna. Gyerekes voltam és önző, bántottam másokat és magamat.

Sokan élvezik a szingli létet, a szabadságot, én nem, én jobban szeretem párban. Viszont eljött az a pillanat, amikor rájöttem, hogy ugyanazokat az üres köröket futom, ugyanazokat a hibákat követem el, és nem haladok, mert nem ismerem magam, és nem tudom, mit szeretnék az életben.

A fiúk mellett a szüleim árnyékában is éltem. Az árnyék nem jó fogalom erre, negatív, inkább pihe-puha védelmező ölelésében. Imádom a szüleimet, büszke vagyok rájuk és nagyon hálás vagyok érte, hogy csodálatos a kapcsolatunk, viszont a bennem élő jókislány mindig boldoggá és büszkévé akarta tenni őket. És bár mindig voltak határozott elképzeléseim arról, hogy milyen életet szeretnék magamnak, nem voltam benne biztos, mi az, amit abból valóban én akarok, és mi az, ami a megfelelési kényszerből adódik.

Amikor Izlandra költöztem, sokan mondták, hogy milyen bátor vagyok, én meg szégyelltem magam, mert úgy éreztem, nincs igazuk. Én menekültem otthonról. Tudom, csúnyán és hálátlanul hangzik, de menekültem a kényelmes életem elől. Van egy mondás, miszerint egy jó élet egy csodálatos élet ellensége, és én pont ezt éreztem, hogy a jóban nem tudok kibontakozni.

Kellett a kihívás, az idegen környezet, az új arcok. Kellett, hogy a szabadidőm nagy részét magamra tudjam szánni. Azt hittem, majd végre elolvasom a könyveket és megnézem a filmeket, amiket mindig szerettem volna, de amire soha nem volt időm. Igen, volt abból is, de sokkal több időt töltöttem önmagam testi-lelki fejleszétésével és a kreativitásom kibontakoztatásával.

De ami mindennél fontosabb, rengeteg csendet és békességet találtam. Itt a semmi közepén, ezen a csodálatos helyen, ahol gleccserek, vulkánok és a hatalmas óceán vesz körül, megtaláltam a nyugalmat és visszakaptam a hitemet. Persze ez nem egy végállomás. Folyamatos, kemény munka. Nem azt jelenti, hogy soha nem jövök ki a sodromból, és mindig boldog és elégedett vagyok. De úgy érzem, jó úton haladok.

Mondanám, hogy teljesen más ember vagyok, mint egy évvel ezelőtt, de ugyanaz a gyereklelkű Panni vagyok, csak talán kicsit jobban tudom, hogy ez mit is jelent, és hogyan képzelem el a jövőmet. A fontos dolgok nem változtak. Szeretnék falun élni, otthonról dolgozni. Sok időt tölteni a családommal. Egy nap szeretnék majd egy másik családot is, férjet, gyerekeket.

Igazából semmi sem változott. Igazából minden más.

[kedvesfiok]

Mindenhol jó, de a legjobb velük

Nemrég valaki megkérdezte, hogy ha 24 órám lenne hátra az életemből, hogyan tölteném, és szinte gondolkodás nélkül mondtam, hogy a családommal társasjátékoznék. Otthon, velük, hülyeségeken nevetve - így képzelem a boldogságot. 

Gyerekkoromban nagyon sokat kirándultunk. Otthon és külföldön, mindig mentünk valahová. Aztán néhány év kimaradt, de mindig bennünk volt, hogy világot látni, új dolgokat megtapasztalni együtt, az jó, az kell. Mártival ezer éve kívánkoztunk a Transzfogarasra, szóval amikor szeptemberben otthon voltam néhány hetet, apuék megígérték, hogy elvisznek.

Budapest után Békéscsabán találkoztam a szüleimmel, onnan meg nem is mentünk haza. Útközben felvettük Mártit, majd Brassó környékén aludtunk egyet, másnap reggel meg kezdődhettek a kalandok. Borús, szeles nap volt, Izland után teljesen elememben éreztem magam, egyszerre volt vicces és bosszantó a helyzet.

Azért jó lenne majd egyszer napsütésben is megnézni ezt a helyet, mert a felhők miatt nem sokat lehetett látni, de azért így is szép volt.

A Transzfogaras után elmentünk a Szebenhez közeli Tündérek Völgyébe. Az autóban betettem néhány Modern Talking számot a nosztalgia kedvéért, mert régen minden kiránduláson azt hallgattunk, de már nem volt meg ugyanaz a varázsa. 

Nagyon sok képet láttam már erről a helyről az interneten, és kíváncsi voltam rá. A valóságban azért eléggé kiábrándító. Óriási volt a tömeg, a házikók meg messziről jól néznek ki, közleről viszont lehangolóak. Mintha valakinek lett volna egy jó ötlete, de aztán a kivitelezés közepén úgy döntött, nem éri meg több pénzt és energiát belefektetni. 

Onnan aztán Szebenbe mentünk ebédelni. Ez az egyik kedvenc városom. Imádom a szász építészetet, a színes házakat, zsalugáteres ablakokat, macskaköves utcákat, ráadásul kedves emlékek kötnek ide.

Hajlamosak vagyunk rá, hogy adottnak vegyük a körülöttünk levő dolgokat. Erdélyben például a hegyeket, az erdőket, a hangulatos kisvárosokat és színes falvakat. A világ másik végére, egzotikus helyekre vágyunk. A világ másik végéről viszont borzalmasan hiányzik mindez, és nagyon hálás voltam szeptemberben, hogy otthon is kirándulhattam kicsit, ráadásul azokkal az emberekkel, akik a legfontosabbak számomra. 

[kedvesfiok]

Jó helyen kedves emberekkel

Szeptemberben hazautaztam néhány hétre. Néha nagyon jól jönne, ha lenne mondjuk egy Reykjavík-Kolozsvár direkt járat, másrészt viszont nagyon örülök, hogy mindig Pesten keresztül kell mennem, mert még mindig imádom azt a várost, és persze az ottani barátaimat.

Ez az út különösen jól sikerült, mert nagyon sok kedves emberrel találkoztam. Valahogy úgy alakult, hogy Júlia is pont Pesten volt néhány napra, és össze tudtunk hozni egy közös reggelit.

Kötelező fotózkodás. Amúgy azt hinné az ember, hogy ennyi idő után jobbak vagyunk a közös képek készítésében, de nem, általában borzalmasak az eredmények. De legalább jól szórakozunk.

Kicsit turistáskodtunk is. Nem szeretnék még egyszer ott élni, hosszútávon biztosan nem, mégsem tudom megunni azt a várost, és időről-időre visszahúz a szívem.

Ágit is instagramon keresztül ismertem meg, és most már valahogy természetes, hogy mindig találkozunk, ha ott járok. Tudom én, hogy az internet egy veszélyes hely tud lenni, ha másért nem, hát időpocsékolás szempontjából, de imádom, hogy összehoz olyan emberekkel, akikkel amúgy talán soha nem találkoznék.

Mannival elmentünk a Frida Kahlo kiállításra, és kicsit csalódás volt. Nem tudom, lehet velem van a baj, mert hozzászoktam, hogy órákat töltsek el egy-egy tárlattal, de ez nagyon kevésnek és ingerszegénynek tűnt.

Aztán életemben először elmentem a Gül Baba utcába. Nagyon sokszor láttam már képeken, de soha nem jártam arra. Valóban nagyon hangulatos meg békés környék. Annyira jó volt a hűvös-esős izlandi nyár után a melegben sétálni a macskaköves utcácskákon és levendulát látni.

Amiről nincs kép, mert mindig készülünk rá, de aztán elfelejtjük, azok a Kingás randik. Mindig nála alszok, ha Pesten járok, és bár úgy amúgy sajnos ritkán beszélünk, mindig fel tudjuk venni a beszélgetés fonalát ott, ahol abbahagytuk, mintha csak néhány nap telt volna el, nem hónapok. Elég rossz vagyok a formalitásokban és mindennapos kapcsolattartásban, szóval nagyon hálás vagyok azokért az emberekért, akikkel akár egy féléves kihagyás után is egyből tudunk fontos és akár nehéz dolgokról beszélni. 

Alig várom, hogy áprilisban visszatérjek, hiányzik mindenki.

[kedvesfiok]

Kalandok tesóval Izlandon II. - Arany Körút és Reykjavík

Teljesen megfeledkeztem róla, hogy a Mártival közös izlandi kalandjainknak csak az első részéről írtam, a második, hosszabb kirándulásunk kimaradt. De íme, következzenek a részletek: hogyan hódították meg a Dávid lányok a fővárost.

Az nem volt kérdés, hogy el kell mennünk Reykjavíkba, már csak a hogyant kellett kitalálnunk, jogosítvány és rendes tömegközlekedés hiányában. Szerencsére a munkahelyi kapcsolatoknak köszönhetően sikerült ismét felkérezkedni egy kiránduló buszra, és így az Arany Körutat is végig tudtuk járni.

Ha emlékeztek az előző bejegyzésre, amikor Márti megérkezett, egészen tavaszias idő volt. Persze, fújt a szél, mint mindig, de hónak nyoma sem volt. Ehhez képest  a második kirándulásunk reggelére teljes tél lett. Az első órákban elő sem vettem a fényképezőgépet, havazott, fújt a szél,  Márti megtapasztalhatta az igazi izlandi időjárást. 

Mire a Thingvellir Nemzeti Parkba értünk, kitisztult, és naplementét is láttunk.

Reykjavíkban ugyanott szálltunk meg, mint legutóbb Noémivel is. Este filmeket néztünk és reggel sokáig aludtunk, a sötétben és hidegben nem volt kedvünk mászkálni.

Elmentünk a kedvenc kávézómba. Imádtam, hogy végre megoszthattam Mártival az itteni életemet, megismerhette a barátaimat és megmutathattam sok számomra kedves helyet neki.

Természetesen felmentünk a templomtoronyba is.

Egyébként szerintem ez a kedvencem az összes templom közül, ahol valaha jártam, annyira egyszerű, mégis fenséges.

Ezen a napon csodaszép időnk volt, és hihetetlen, egy kis napsütés mennyit tud számítani. Jobb lett a kedvünk, vidámabban járt a lábunk, a város is szebbnek tűnt.

Délután elmentünk a Perlanba, ami afféle természetrajzi múzeum interaktív kiállításokkal és igazi jégbarlanggal.

Élőben még nem láttam lundákat, de ez a sziklafal azért elég vagány volt.

Egyébként a kiállítás nagyon elszomorított. A globális felmelegedés miatt jövőre valószínűleg eltűnnek a sziget déli részéről a lundák, és 200 éven belül el fog olvadni az összes izlandi gleccser. Annyira szeretem ezt az országot, nagyon fáj, hogy az unokáim már valószínűleg nem fogják mostani formájában megismerni.

A Perlan tetején van egy vendéglő csodálatos kilátással, ott zártuk a napot. Fura hely ez a Reykjavík, nem élnék ott, de mindig szívesen megyek látogatóba, minden alkalommal egy élmény, most meg különösen örültem, hogy Mártival voltam. 

[kedvesfiok]

A Kék Lagúna

Izland, mint minden népszerű turista célpont, tele van klisékkel. Olyan helyekkel, ahová “illik” elmenni, ha már itt jár az ember, “illik” ugyanazt a fotót elkészíteni, ami ezerszer szembejött velünk az interneten. Egyesek méltán népszerűek, mint például a hatalmas vízesések, másoknak nagyobb a füstje, mint a lángja.

A Kék Lagúna szerintem az utóbbi kategóriába tartozik. Augusztusban úgy döntöttünk, elmegyünk mi is, lássuk, mire a nagy felhajtás. Örülök, hogy adtunk neki egy esélyt, de nem kívánkozok vissza.

Ha már felkerekedtünk, néhány helyen még megálltunk útban arrafele, többek között a Kleifarvatn tónál, ami azóta nagy kedvencem, hogy először ott jártam Enikőékkel. Természetesen az időjárás, mint szinte egész nyáron, nem volt túl kedves, úgyhogy csak néhány percre szálltunk ki az autóból.

Itt a többiek konkrétan az autóban vártak, míg én fotózkodtam... Puhányok...

A Kék Lagúnáról elöljáróban két dolgot érdemes tudni: a belépő nagyon drága, és előre meg kell venni, mert főleg nyáron hamar betelnek a helyek (egyszerre csak korlátozott számú ember lehet a medencében). Mi, ha jól emlékszem, az alapcsomagot vettük, amivel kaptunk egy italt és egy arcpakolást is.

Az ilyen, csak profibb képekre gondoltam.

A víz valóban nagyon szép kék, és állítólag jótékony hatású is, de azon túl az egész tényleg csak egy óriási medence. Még úgy is hamar meguntuk, hogy a szaunákat és gőzfürdőket is kipróbáltuk. Lehet, ha jobb lett volna az időjárás, élvezhetőbb lett volna, így elég sok időt töltöttünk a fenti kis barlangban a szél elől bújkálva.

Persze tudom, hogy az embereknek különböző igényeik vannak. A Kék Lagúna engem valahogy egy strand és egy luxusfürdő keverékére emlékeztet, ami önmagában nem rossz, és értem, miért vonzó sokak számára, de az igazi Izland számomra nem ez. Azért nem bánom, hogy elmentem, de ha áztatni szeretném magam, ezután is szívesebben választom majd az eldugott pici fürdőket.

[kedvesfiok]

Januári ajánló

Múlt hétről elmaradt az ajánló, de most pótolom. Ezúttal egy sorozatot, egy újabb podcastet/videót és egy filmet is hoztam nektek.

Ebben a bejegyzésben most kicsit több minden lesz, mert nagyon nehezen döntöttem el, hogy mit emeljek ki. Arra is rájöttem, hogy a szórakoztató nem a legjobb kategória, mert nagyon sok értékes műalkotás nem igazán illik bele, szóval lesz egy új “Ami azóta sem hagy nyugodni” kategória. Valószínűleg nem rendszeresen, de most nagyon szükségesnek éreztem.

A szórakoztató: Brooklyn Nine-Nine (2013 - )

Ezt a sorozatot akkor kezdtük el nézni, amikor Márti itt volt, csak úgy, hogy kipróbáljunk valalmi újat, és azóta sem tudtam leállni vele. ‘Egyedül hangosan felnevetősen’ vicces és, ami ennél is fontosabb, nagyon szerethetőek a karakterek. Több sorozatot hagytam már abba amiatt, mert egyszerűen nem érdekelt, hogy kinek mi lesz a sorsa, de itt még a mellékszereplőknek is szurkolok, annyira esetlenek és emberiek.

És igen, egy nyomozókról szóló sorozat, de az szinte teljesen mindegy, szakácsok is lehetnének, a problémáik, konfliktusaik, sikereik és örömeik univerzálisak.

A tanulságos: Ground Up 092 // Slow Fashion

Már nem is emlékszem, hogyan találtam rá Matt csatornájára, valószínűleg Youtube-Narnia effektus, eltévedtem egy nap a videók között, és itt kötöttem ki, de azóta rendszeresen visszatérek. A minimalizmusról szóló videói minden egyes alkalommal arra ösztönöznek, hogy teljesen megváltoztassam az életem, az interjúi pedig nagyon inspirálóak. Általában kreatív, tehetséges fiatalokkal beszélget, és mindegy, mi a téma, mindig tanulok valamit.

Azért ezt a részt emeltem ki, mert tavaly óta nagyon foglalkoztat, hogy hogyan és mennyit költök ruhákra (lesz majd erről egy külön bejegyzés is), és Dani nem csak arról beszél, miért fontos a fenntartható és etikus divat, de arról is, milyen kilépni a komfortzónádból és a saját talpadra állni.

Ami azóta sem hagy nyugodni: The Tale (2018)

Ezt a filmet is Mártival néztük meg, és azóta is szinte minden nap eszembe jut. Arról szól, mennyire szubjektív a memória, és hogy milyen történeteket találunk ki, hogy megvédjük magunkat. Nem egy vidám, könnyen emészthető két óra, de a forgatókönyv és a színészi játék egyaránt zseniális, a képi világ meg remekül alátámasztja azt, ami a főszereplőben lejátszódik. Egy érdekes hangulatot ad az egésznek, ahogyan kibontakozik a cselekmény, ahogyan múlt és jelen összefonódik, valószínűleg ez az, ami miatt még mindig beugranak néha random jelenetek.

[kedvesfiok]

Zöld mezők, fehér éjszakák

Sokan megkérdezték már tőlem, szerintem mikor érdemes Izlandra jönni, és őszintén, soha nem tudom, mit válaszoljak. Teljesen más télen, mint nyáron, és végeredményben attól függ, mit szeretne látni és megtapasztalni az ember. Az én személyes kedvencem viszont tagadhatatlanul a nyár.

A tavalyi hosszú évek óta az egyik legesősebb és leghidegebb nyár volt Izlandon, nyavalyogtunk is eleget miatta. Nem tudtunk annyit kirándulni, amennyit szerettünk volna, néha hetekre a házba kényszerültünk. De még így is, életem egyik legvagányabb élménye volt.

Az itt látható képek közül sok az éjszaka közepén készült, éjjel is teljesen világos van. A nyár közepén a nap egyáltalán nem megy le, van néhány óra “naplemente”, azzal aztán fel is jön.  A lakótársaim közül sokan panaszkodtak, hogy nem tudnak aludni, én viszont imádtam. Gyakran mentem ki éjszaka fotózni, mert lenyűgöztek a fények, a színek, a csend, ez a számomra teljesen új világ.

Amire nem számítottam, az a rengeteg virág. Én télen költöztem ide, mindent hó borított. Amikor elolvadt a hó, minden ijesztően sárga és barna volt, érdekes, de nem a legvonzóbb látvány. Nyárra aztán minden kizöldült és megtelt színfoltokkal. A kedvencem a csillagfürt lett, bármerre mentünk kirándulni, lila tengerré vált a táj.

Az egyetlen gondom ezzel az időszakkal az volt, hogy az éjszakák és nappalok teljesen összefolytak. Néha elfelejtettem aludni menni, és egyszer csak arra eszméltem, hogy éjjel kettő van. Emlékszem, amikor Lengyelországban leszálltam a repülőről, teljesen furcsa volt, hogy sötét van, és csillagok vannak az égen. Az ember meglepően könnyen alkalmazkodik a körülményeihez.

Ez a nyári nosztalgia az egyik oka annak, hogy bár pont ma jár le az egy évem itt, még nem megyek haza. Még egyszer meg szerettem volna tapasztalni azokat a fehér éjszakákat, amikor minden lehetségesnek tűnik. Azután készen állok majd, hogy az extrém végletek után visszatérjek az évszakok (számomra) természetes körforgásába, és otthon vadásszam tovább a színeket.

[kedvesfiok]

A másik Reykholt

Haladunk-haladunk, az is lehet, hogy még ebben az életben utolérem magam, de ezek még mindig csak júliusi képek. Így a térdig érő havas tél közepén végignézve ezeket a képeket rájöttem, hogy nagyon várom a nyarat.

Izlandon nincs túl sok település, éppen ezért meglepőnek és enyhén nevetségesnek találtam, hogy van még egy ugyanolyan nevű település, mint ahol mi lakunk: Reykholt. Gondolom, az első telepesek nem ellenőrizték le google maps-en, hogy mennyire eredeti az ötletük. Lényeg, ami lényeg, júliusban egy nap elhatároztuk, hogy megnézzük magunknak ezt a másik Reykholtot.

A nap persze esővel és széllel, nem éppen kiránduló idővel köszöntött ránk, de ez azért nem szegte kedvünk, amilyen nyarunk volt, nem volt rá sok remény, hogy egy hét múlva jobb lesz. Elsőként Akranes, egy 3000 lakosú kisváros felé vettük az irányt, Reykjavíktól északra, ahol megnéztünk két világítótornyot.

Erről tervezek egy külön bejegyzést, de az izlandi nyár valami zseniális. Minden zöld és tele van csillagfürttel, napokig tudnék csak menni és bámészkodni.

A következő úti célunk két vízesés volt Reykholt közelében: Hraunfossar (fent) és Barnafoss (lent).

A Delikates hátizsákom ezen a napon is elkísért, mint minden kirándulásomra.

Maga Reykholt óriási csalódás volt, fotóm sincs róla, annyira nem volt ott semmi. Csupán egy hotel és néhány ház, kb 5 percet töltöttünk ott. Szintén a közelében van viszont egy Krauma nevű spa, oda mentünk megmelegedni.

Szerintem az már kiderült a bejegyzéseimből, hogy ha forró vízben szeretné áztatni az ember magát, Izland a tökéletes hely, minden sarkon akad rá lehetőség. És bár én a természetes(ebb) fürdőhelyeket jobban szeretem, azért ez sem volt rossz.

Hazafele még megnéztünk egy tavat és két vízesést, óriási hegyek lábánál haladva az óceán partján. Teljesen “ilyen csak filmekben van” élmény volt.

Egyébként annyira fura visszenézni ezeket a képeket, annyi minden más azóta. Két lánnyal voltam akkor kirándulni, az egyikkel azóta is barátok vagyunk és sok mindent csinálunk együtt, a másikkal viszont nagyon furcsán alakult a kapcsolatunk (pasi volt a dologban, nem egy szép történet), azóta pedig haza is ment. A házunkban teljesen más emberek laktak és egész nap világos volt. Mintha tegnap lett volna, mégis egy másik életben.

[kedvesfiok]

Kalandok tesóval Izlandon (végre)

Január 8. régóta be volt karikázva a naptáramban, aznap ugyanis végre meglátogatott Márti, és tíz! egész napig élvezhettem a társaságát. Ezek a fotók egy ilyen napon készültek, amikor ráadásul még az idő is jó volt.

Izlandon kirándulni nem mindig könnyű. Főleg télen. Főleg, ha az ember lányának jogosítványa sincs. De ezen a napon minden összejött, az egyik lakótársam csatlakozott hozzánk (értsd: hajlandó volt hordozni minket) és még a nap is kisütött. Varázslatos volt, mondom én.

Egy egésznapos programot sikerült szervezni néhány kilométerre a házunktól. Elsőként a szomszéd falu mellett levő hegy tetejére másztunk fel, ahol egy kráter tó van. Hihetetlen látvány volt a napfelkeltében.

Mintha a Jurassic Park forgatási helyszínén lettünk volna, a színek, a csend, a kilátás mind-mind varázslatos volt. A helyiek szerint télen néha teljesen befagy a tó, és azok, akik bemerészkednek a közepére, beláthatnak a kráter belsejébe.

A hegyről lefele menet megálltam lovakat fotózni. Egyszerűen nem tudom megunni őket.

A környékünkön nem sok étterem van, de amit eddig próbáltunk, azt mind nagyon szerettük. Ez Izland egyetlen gombafarmja, ahol egész évben termesztenek sci-fi körülmények között (egy alkalommal bevittek megmutatni, és zseniális volt, a természet és a technológia csodálatos találkozása). Nem mellékesen tartozik hozzá egy étterem is, ahol bármilyen mennyiségben lehet gombalevest enni (mást is, de mi mindig leragadunk a levesnél).

Ebéd után átmentünk a Titkos Lagúnába emészteni. Az a hely továbbra is az egyik kedvencem (az első találkozásunkról itt olvashattok) és elégedetten néztem, ahogy a többiek is elengedik magukat a forró hullámok között. Mártinál külön pluszpontot szereztek a “puha” kavicsok a medence alján, és hogy nem volt sós a víz. A napot fagyival zártuk egy másik kedves helyen, egy közeli farmon.

Nem győzöm elégszer mondani, mennyire szeretem ezt az országot, és fantasztikus volt elvinni Mártit a kedvenc helyeimre. Már írtam arról, milyen új dimenziókat nyitott meg előttem az egyedül utazás (az egyedül világgá menésről nem is beszélve), de azért mégiscsak van valami a közös élményekben. Mártival még mindig hatalmasakat nevetünk a spanyolországi kirándulásunkon (jönnek a blogbejegyzések - ígérem).

[kedvesfiok]

Gdańsk útinapló III. - A tenger

Amikor nyaralási célpontot kerestem, egyértelmű volt, hogy olyan helyre szeretnék menni, ahol, ha fürdeni nem is lehet, legalább egy kis napfényt érezhetek az arcomon. Egy napra elhagytam hát a nagyvárost és átvonatoztam Sopotba, hogy homokba dugjam a lábam.

Sopot egy rövid vonatútnyira van Gdańsktól, de teljesen más a hangulata. Kicsit úgy éreztem magam, mintha a Fekete-tenger partján lennék egy az átlagnál rendezettebb és tisztább üdülővárosban.

Izland után vállpántos blúzokban járkálni, teraszokon limonádét inni és a nap elől az árnyékba bújni maga volt a csoda. Amikor a tengerparton lehúztam a cipőm és beleléptem a forró homokba, hihetetlenül boldog voltam.

Megkértem egy gyerekével napozó anyukát, hogy figyeljen a cuccaimra, míg bemegyek a vízbe, mire azt mondta, hogy ő nem ajánlja, mert nagyon piszkos, és beteg lehetek. Valószínűleg túlzott, de tény, hogy egy-két ember lézengett csupán a habok között, szóval jobb félni alapon inkább én sem merészkedtem be (vicces, mennyivel óvatosabb lesz az ember, ha tudja, hogy minden bacilust Izlandra kell visszahoznia, és nem tud majd minden aprósággal csak úgy orvoshoz menni).

Napozás után sétálni mentem, és találtam egy parkot és árnyékot! Az ember sír, hogy folyton esik, és melegre vágyik, aztán egy fél óra napon ülés után már elbújna - jellemző.

Sopot nagyon kellemes meglepetés volt, ahogy Lengyelország egészében is (már amennyit láttam belőle). A pozitív benyomáshoz hozzájárult az is, hogy az árak nagyon barátságosak, de a szolgáltatások minőségi mégis “nyugatias”, egyetlen rossz szavam sem lehet semmire. Az emberek kedvesek és segítőkészek, még ha nem is mindig találtuk meg a közös nyelvet.

Érdekes, mennyire más perspektívába tudja helyezni a dolgokat, ha az ember elszigetelve (szó szerint) él sok mindentől, felüdülés volt például, hogy bármikor elmehettem moziba, az izlandi jegyárak töredékéért, amit ki is használtam, és minden este beültem egy filmre.

Fura most ezeket a képeket visszanézni, időben és térben egyaránt nagyon távolinak tűnnek, miközben az izlandi télben ülök, és odakint süvölt a szél. De ezért is szeretem ezt a blogot, összegyűjthetem és visszanézhetem a kedves emlékeket, és egy pillanatra ismét a napsütéses tengerparton érezhetem magam.

[kedvesfiok]

Másfél lett, maradhat?

Tavaly ilyenkor izgatott voltam és féltem, nem tudtam, mire számíthatok Izlandon. Abban viszont biztos voltam, hogy olyan kaland lesz, amit nem hagyhatok ki. Egy év elteltével kimondhatatlanul hálás vagyok a lehetőségért.

Már az első bejegyzésben, amit innen írtam, azt mondtam, hogy az a fura, hogy egyáltalán nem fura itt lenni. Valahogy mintha hazajöttem volna, első pillanattól kezdve itthon éreztem magam. Soha azelőtt nem tapasztaltam ilyen nyugalmat és békességet, szinte úszni lehet benne, semmihez sem fogható.

Azt talán már tudjátok, hogy Noémin keresztül jöttem ide, és egy vendéglőben dolgozom. Főként pincérkedem, de csoportokat is fogadunk, így a munkám része az is, hogy a tevékenységünkről meséljek, ez ugyanis nem egy akármilyen vendéglő, egy üvegház belsejében van, ahol egész évben paradicsomot termesztünk. (Tudom, hogy megígértem, hogy arról lesz majd egy külön bejegyzés, és lesz is, hamarosan.)

Nagyon sok országból vannak kollégáim, meglepően kevés az izlandi. Többnyire fiatal, kalandvágyó emberek, akikkel bármiről lehet beszélgetni. Pont tegnap este gondolkoztam ezen, hogy bár nem volt túl jó napom, valamiért vacakolt a gyomrom, azért mégis szinte végig jó kedvem volt, annyit nevettünk a többiekkel. Azt hiszem, soha egyetlen közösségben sem éreztem ennyire jól magam.

A másik dolog, ami meglepett, hogy mennyi inspirációt és felöltődést találtam a természetben. Szinte egész életemben falun laktam, és évek óta tudom, hogy a jövőben is ezt szeretném, de Izlandon falun élni teljesen más élmény, mint Erdélyben. Az ablakomból hegyeket és egy folyót látok, a házunk melletti dombon meg nyáron lovak legelésznek. A fenti kép egy folyóparti sétán készült, valószínűleg magánterületen (átmásztam egy-két kerítésen), és a lovak meg sem rezzentek, hogy elmentem mellettük. Máskor viszont nagyon kíváncsiak és barátságosak, odajönnek köszönni. Annyira megszerettem őket, hónapok óta nem tudom kiverni a fejemből, hogy egyszer talán majd én is szeretnék lovakat tartani. Meg tyúkokat. Én! (Nem, nincsenek romantikus képzeteim az állattartásról, illetve de, de a realitást is ismerem, tudom, beválallnám.)

A legnehezebb napjaimon csak ki kell mennem a házból. Itt mindig olyan kicsinek érzem magam, a természetet nagynak és gyönyörűnek, a problémáim valahogy eltörpülnek a hófödte hegyeket látva. Meggyőződésem, hogy az izlandi levegőnek gyógyító ereje van.

Karácsony után telefonon beszéltem a keresztfiam anyukájával, és azt kérdezte, mikor megyek haza. Mondtam, ősszel. Nevetett, hogy én aztán furcsán számolom az egy évet. Mert ugye arról volt szó. Egy évet maradok, aztán megyek haza. Az egy év néhány hét múlva lejár. De még nem állok készen. Elmondhatatlanul várom, hogy hazamenjek, és ott kezdjem el a jövőmet építeni, de úgy érzem, dolgom van még itt. Annyit tanultam, fejlődtem, változtam az elmúlt egy évben itt a zavartalan nyugalomban, folytatni szeretném.

Még egy telet nem maradnék, vágyom arra, hogy őszi színekben lássam az otthoni erdőket, és hogy a családommal töltsem a téli ünnepeket. De azért összeszorul a szívem, ha a hazamenetelre gondolok. Nem azért, mert otthon nem jó. Én szerettem, szeretem otthon, nem gondolom, hogy Romániában nem lehet pénzt keresni vagy érvényesülni, nem azért vagyok itt. De Izlandtól annyi mindent kaptam, nagyon nehéz lesz elengedni. Nyáron valaki azt mondta nekem, ő nem érti, miért kell ahhoz világgá menni, hogy az ember “megtalálja önmagát”. Miért nem lehet azt otthon csinálni? Lehet, biztosan. De nekem nagyon sokat segített az, hogy kiszakadtam a megszokottból, a rutinból, a biztonságból. Itt mások a kötelességeim, így a prioritásaim is. Most a legfőbb prioritásom én magam vagyok.

Január végén költöztem ide, de csak szeptembern láttam északi fényeket. Egész télen türelmetlenül vártam, lestem, mindhiába. Amikor Spanyolországból jöttem vissza, a reptérről hazafele jövet megpillantottuk a kocsiból. Kicsi volt és halovány, de elmondhatatlanul boldoggá tett. Aztán októberben egy este megjelent teljes pompájában. Még nem tanultam meg, hogy kell beállítani a kamerát, hogy jó képeket tudjak készíteni róla, de igazából nem is bánom. Egyetlen fotó sem tudja átadni azt az érzést, amit az égen táncoló fények váltanak ki belőlem, mintha létezne varázslat, és minden lehetséges lenne.

Azt hiszem, az Aurora Borealis nagyon jó metafora sok mindenre az életben. A jó dolgokra várni kell, aztán meg teljesen váratlanul érhetnek. Nem akkor történnek, amikor szeretnénk, hanem amikor fel vagyunk készülve rájuk. Szóval most engedek még néhány hónapot magamnak erre. Hogy feldolgozzam a múltat és felkészüljek a jövőre.

[kedvesfiok]

Z.Ö.L.D.

Lassan éjfél van, rég aludnom kellene, és még a napi jóga is hátra van, de órák, sőt, napok óta olvasok, böngészek, rágódok, valami nem hagy nyugodni, írnom kell hát róla.

Talán azzal kellene kezdenem, hogy 2018 életem legfurcsább éve volt. Teljesen a semmiből jött, annyira más volt, mint bármi, amit azelőtt megtapasztaltam. Ezért is maradt el a szokásos összegző, évértékelő blogbejegyezés – egyszerűen nem tudtam volna, hol kezdjem. Sok dolog történt, ami még mindig dolgozik bennem, valószínűleg évek múlva is fog, és egy részéről nem tudok beszélni. Még nem, itt nem.

Ami biztos, hogy elindult egy folyamat bennem. Valahol ott kezdődött, hogy felelősségteljesebb életet akarok élni. Hogy ez pontosan mit jelent, az akkor még nem volt világos, még most sem teljesen az, bár már több körvonala rajzolódott ki. Az első az anyagiak volt, hogy azért mégsem kellene egyik hónapról a másikra élni, főleg egy izlandi fizetéssel nem (ez valószínűleg megér egy külön bejegyzést, hogy mit is jelent sokat és keveset keresni, és hogy mennyire nem tudunk a pénzzel gazdálkodni; főleg én). Aztán lassan kezdett átszivárogni az életem minden területére. Hogy mit eszek. Hogy mit veszek fel. Hogy mennyi műanyagot használok.

Elkezdtem dokumentumfilmeket nézni, könyveket és blogokat olvasni, interjúkat hallgatni, és valahogy párhuzamosan lettem egyre szomorúbb és egyre bizakodóbb. Szomorú amiatt, hogy mennyire nem tiszteljük a környezetünket, a bolygónkat, az állatokat, egymást és magunkat. Bizakodó amiatt, hogy ez egyre több embernek tűnik fel, egyre több a kezdeményezés, szervezet és vállalkozás, ami próbál ez ellen tenni. A zero waste, eco-friendly, sustainable, ethical, cruelty-free egyre népszerűbb szavak, több és több újságcikkbe, youtube videóba és háztartásba kezdenek beszivárogni, és szerintem ez a valaha volt legvagányabb trend. De komolyan, mi lehet annál izgalmasabb, szebb, menőbb, mint hogy vigyázunk a bolygóra, amin élünk, megmentjük a veszélyeztetett állatokat és teszünk azért, hogy mindenki emberséges körülmények között éljen?

Az utóbbi időben gyakran találtam magam vita kereszttüzében, ha feljött ez a téma. Különösen az egyik kollégámmal szoktunk ezen összeszólalkozni, mert azt, hogy én elkezdtem vászon szatyrokat használni a bevásárláshoz, valahogy a saját szokásai feletti kritikának vette, és egyből védekezni kezdett. Aztán meg azt kérdezte, hogy mi értelme van egyetlen szokásomon változtatni, ha attól még mindig használok műanyagot. Erre mindig csak azt tudom mondani, hogy sok kicsi sokra megy.

Igen, még mindig használok műanyagot. Nem, valószínűleg soha nem fogom tudni teljesen kizárni az életemből. Igen, előfordulhat, hogy fogok még olyan ruhákat vásárolni, amik nem etikusan készültek. Nem, nem leszek 100% vegán, mert nem tudnék lemondani a tojásról. De ezek a kérdések mind motoszkálnak bennem, és folyamatosan tenni fogok azért, hogy a lehető legkörnyezetbarátabb és legetikusabb életet éljem. Mert ezt találom felelősségteljesnek.

És mivel ez a blog évek óta része az életemnek és a mindennapjaimnak, szeretném ezt az utat itt is dokumentálni. Valószínűleg hosszú lesz és göröngyös, de csak akkor nem haladunk, ha nem indulunk el (hű, micsoda szép kliséhalmaz). Szóval innen jön ez az új rovat, nevezzük így, és innen a neve is: ZÖLD – Zéró Övezet Lelkes Dilletánsoknak. Remélem, hasznosnak és/vagy érdekesnek találjátok majd, de ha hülyeségeket írok, azt is nyugodtan megmondhatjátok, igyekszem mindenből tanulni.

Legyen egy önmagunkkal és a környezetünkkel kedves(ebb) 2019-ünk!

[kedvesfiok]

Decemberi ajánló

Az, hogy mit nézek/olvasok/hallgatok éppen, mindig fontos része volt ennek a blognak, szóval úgy döntöttem, visszahozom havi ajánlók formájában. Egy kalap alá veszem majd a könyveket, filmeket, sorozatokat, zenét, de igyekszem minden hónapban valami szórakoztatót és valami tanulságosat is kiemelni. 

Mivel már rég nem írtam ajánlót, nagyon hosszú volt a lista, amiből választanom kellett valamit, ami mások számára is érdekes és értékes lehet. Végül egy poscastet és egy dokumentumfilmet emelnék ki.

A szórakoztató: Armchair Expert with Dex Shepard

Évek óta szívesen hallgatok podcasteket, de október óta napi rendszerességgel. Minden van a “könyvtáramban”: hírek, spiritualitás, instagram tippek, vállalkozási tanácsok és spanyol nyelvleckék, a lista hosszú és színes.

Az Armchair Expert-et Júlia ajánlotta. A lényege, hogy Dex Shepard más színészekkel és hírességekkel beszélget, ami tudom, furán hangzik, és kérdezhetnéd, hogy miért érdekelne ez téged. (Kivéve, ha szereted követni a kedvenc színészeid magánéletét, amit szintén értek.) Mit tud mondani egy hollywoodi sztár, ami az én életemben is releváns lehet? Mint kiderült, meglepően sokat. Mert ezek az emberek, függetlenül attól, hogy mivel foglalkoznak vagy mennyit keresnek, elsősorban azok, emberek, akiknek családjuk, szeretteik, problémáik vannak, akik elesnek és felállnak. Ha tudnak.

Nagyon sok hangosan felnevetős pillanatom volt, de olyan is, amikor nagyon elgondolkodtam. Egy ideje már a teremben is ezt hallgatom, mert rájöttem, hogy jobban motivál, mint a zene.

A Kristen Bell-el folytatott első beszélgetés egyszerűen zseniális volt, azt mindenképpen újrahallgatom majd.

A tanulságos: The True Cost

Aki ismer engem, tudja, hogy imádok vásárolni, főleg ruhákat. Tele van a szekrényem, többek között rengeteg olyan darabbal, amit szinte soha nem hordok. Nem szoktam nagy összegeket költeni, ezzel igazolom magam előtt, hogy rendben van, nincs nagy baj. Szeretek túrkálókba járni és imádom a H&M-et. Imádtam, múlt időben.

Ha követtek instagramon, talán láttátok, hogy ősszel eldöntöttem, a kisebb vállalkozásokat szeretném támogatni, és jobban meg fogom nézni, hogy hol és hogyan készülnek a ruhák, amelyekre pénzt adok. Innen aztán elég egyértelműen vezetett az út a True Cost megnézéséig. Szomorú lettem és dühös.

Amiatt, hogy tönkretesszük a környezetünket. Hogy emberek életét sodorjuk veszélybe azért, hogy sokat vásárolhassunk olcsón. Hogy olyan dolgokat veszünk, amire nincs szükségünk, amelyek rossz minőségűek, vagy egy hónap után már nem divatosak, hozzájárulva ezzel egy globális probléma fenntartásához.

Persze a komfortzónánkból kilépni nehéz és kényelmetlen, és mindig jön a kérdés, hogy mit számít, ha egyetlen ember egyetlen szokásán változtat. Semmit és mindent. Nem állítom, hogy én akkor ezentúl mindent másképp csinálok, és soha semmit nem fogok megvásárolni, amit nagy eséllyel éhező gyerekek vagy elnyomott nők készítettek Indiában, de igyekszem majd odafigyelni, és tudatosabb döntéseket hozni.

Ha titeket is foglalkoztat a téma, mindenképpen nézzétek meg a dokumentumfilmet. Ha nem, akkor is, utána talán majd fog.

Ehhez hasonló ajánlókra minden hónap utolsó vasárnapján számíthattok. Ha kérdésetek vagy hozzászólásotok van az olvasottakkal kapcsolatban, vagy kíváncsiak vagytok a véleményemre valamiről, amit ti láttatok vagy olvastatok, nyugodtan írjatok.