“Miképp emlékezem Kassákról? Hálával. S ingerültséggel. Hódolattal. S ma is lázadással, keserűvel.
Nem ismertem nála különb hadgyűjtőt, szívósabb seregtoborzót. Táborhelyén koronként megújítva, mindig a legcsábítóbb jeligéket lengették a verbunkzászlók: aktivizmus, futurizmus, kubizmus, konstruktivizmus.
Vezéregyéniség volt. Olyanfokú egyéniség, hogy nemcsak alvezért nem tűrt a közelében, de kapitányt, hadnagyot, már-már közvitézt sem. Seregvezetésre, mozgalom irányítására nem ismertem nála természeténél fogva alkalmatlanabb embert. Kezében tartotta, újra és újra markába fogta az egész magyar avantgárdot, és újra s újra összeroppantotta. Igen, az ő érdeme, hogy egyáltalán beszélhetünk magyar avantgárdról. S őt terheli, hogy csupán beszélhetünk róla; számba venni valóról, értékelni érdemesről – az ő munkásságán kívül – vajmi kevésről emlékezhetünk. Holott micsoda küzdőtársak jelentkeztek az általa levert gyülekezőhelyekre: Barta, Déry, Vas, Zelk, sőt – nagyot ugorva a listán – József Attila (és szerénységem). Micsoda egyéniségek. Mind elszakadtak tőle. Ez csak a kisebb baj volt. Elszakadtak – örök sebbel a szívükben – a mozgalomtól is. De nála jelentkezett első írásaival még – Révai József is. És nem lehetett nem elszakadniok, ha levegőt akartak, a saját tüdejüknek.
A magyar olvasók elvárják, hogy kedvelt költőiket legenda övezze. Kassák legendája Adyéval vetekedett, annak nyomába lépett. Az utolsó ősmagyar, a Góg és Magóg rejtelmes fia után ő volt az új idők embere; a fizikai munkás; mesterségének címere, hogy – kazánkovács.
Kazán is, kovács is, ez maga az őserő. A kazán behemót alkotmány, azt kalapáccsal alakítani, ahhoz küklopszi óriások kellenek. Termetre Kassák nem volt robusztus. Bár hírneve ezt idézgette. Semmi nem volt benne a nevezetes plakátrajzból, a Vörös kalapácsos ember-ből. Vézna, alacsony ember volt. S működött egyáltalán, mint kazánkovács? Mesterségül ezt tanulta ki, de hát – önéletleírásából tudjuk – húszesztendős korán túl már a művészetek iskoláit járta, mégpedig el egész Párisig.
Alacsony volt, de arányos, szép termetű. Mozgásában, fejtartásában a magukra adó kistermetűek méltóságával. Ülve szeretett beszélni, kör közepén, meghordozva a hallgatóságon okos tekintetét, szabályos szép arcát. A művészvilág tán legszebb koponyáját mondhatta a magáénak. Tekintete azt sugározta, hogy mindenről tud, a közeli s távoli dolgokról egyaránt. Ahol ő ült és beszélt, ott mindig Európa közepe volt. Hogy mi életbe vágó – vagyis művészi vonatkozású – történik Madridban, Amszterdamban vagy Moszkvában, arról azonnali, rejtelmes értesülést kapott.
Azért rejtelmeset, mert hisz idegen nyelvet nem tudott elsajátítani. Évekig élt Bécsben, s németül sem volt képes megszólalni. Íróasztalára özönével jöttek – cserepéldányként – a világ minden részéből az ultramodern folyóiratok és kiadványok. Puszta átlapozásukkal – a képek megtekintésével – átvette a tartalmukat, s kialakította a maga társadalmi és művészeti világképét.”
Illyés Gyula
