Igen.Nem.
Mégis.Mégsem.
Se veled, se nélküled.
Egy korty az alkoholistának, egy slukk a láncdohányosnak, egy lélegzetvételnyi crack a kokainfüggőnek.
A hegy dombbá süllyed, az árok szakadékká mélyül.
Próbáltam annyit inni, hogy feledjek, a semmiben lebegjek, másfél napja szüntelen a májamat büntetem.
Igazán rászólhatna a szívemre, hogy állítsa már le magát.
Fekve, a plafont lesve, józanodtam ki reggelre, s mire a fülhallgatót kivettem, talán már ritmusra remegtem.
A verejték gyöngyözik, a hideg ráz,mellkasom lüktet, a fejem fáj, de ez mind hagyján, amíg minden akkord sajátjának akarja a szívem egy kis darabját.
Annyit forgolódtam, hogy az ágyam is beleszédült,
a párnámat annyit fojtogattam, hogy elkékült.
A sírás szabadságát kergettem, de gyorsabb volt nálam, sarkamban a naplementét hamarabb megláttam.
Örlődünk a kétségek viharában
Toporgunk a tehetetlenség mocsarában
Egymás kínzásában szenvedni az élvezet két mazochistának.
Félelmeink fogságában vergődve fulladunk vágyainkba,
egymás hiányával bújunk ágyainkba,
hajnalban alszunk el két üzenet között, hogy a szabadságot megleljük szemhéjaink mögött.