A lelket nem köti az idő.
Telnek, múlnak a hónapok, lassan év lesz belőle. Te már sehol se vagy. Lábnyomaid is kezdenek eltűnni az emlékeimben.
Mintha nem is léteztél volna.
De a szívem még mindig nem felejtett el. A benne tomboló télben te vagy még neki a gyengén sugárzó napsugár, ami megcsillogtatja a fehér havat. Egy jobb tavasz reménye a zord, hideg időben.
És én a csillogó hóban megdermedve kérdezném gyengén, kimerülten tőled:
Neked is hideg a tél kedvesem?














