Sajnálatos szeptemberi események
Ma van tíz éve, hogy kiszabadultam. Az első Sajnálatos szeptemberi események című poszt óta eltelt időt töltöttem a szabadságomtól megfosztva fogdában, majd fegyházban.
A szabadulást követő és közel másfél évig elhúzódó nyomasztó nyomozás során kiderült, hogy hazug gecik voltak a zsaruk és egy szó sem volt igaz a vallomásukból amit rám tettek. Nem tudom, hogy rendőr létükre mi vitte rá őket, hogy tollba mondjanak színtiszta hazugságot, de nem is érdekel igazán, ezt a kört majd fussák le ők, ha lesz hozzá arcuk valaha az életben.
Még a legelején, a bévés befogadáson egyszál kisgatyában, kezemben az összehajtott ruháimmal álltam valamelyik fasszopó bévés doki előtt, amikor az aktámat olvasva megkérdezte: - Dávid maga szociológus? A választ meg se várva ilyet dobott, hogy akkor maga pontosan tudja, mit jelent a szabadság elvesztése! Igennel válaszoltam és tudtam is pontosan, hogy mit jelent. Azt mondta, nagyon sok hasznos tanulságom lesz majd ebből az ügyből, meg az egész börtöntapasztalatból. Csak annyit tudtam neki rá válaszolni rekedtes hangon, hogy doktor úr én ezt nem kértem. Ezt gondolom ma is.
Amikor Schermann Márta Oxitocin című darabjában először belegyalogoltam a húgymeleg gyógyvízbe, még nem sejtettem, hogy pár napon belül megértek valami nagyon fontosat magammal és az életemmel kapcsolatban. Konkrétan arra eszméltem rá, hogy a születés nem egy pillanat, nem egy kórházban eltöltött másfél nap, hanem folyamatos és állandó munka. Folyamatosan születünk. Onnantól, hogy a születésem pillanatában elöntötte muterom agyát az oxitocin és én ennek parancsára a szülőcsatornában megkezdtem a mászást anyámból kifelé, én onnantól kezdve folyamatosan születek. Egész életemen át a halálomig. Persze lehet úgy élni, hogy nem születsz, csak akkor nem jutsz el sehonnan sehová.
Ráeszméltem, hogy a születés egy alkotó folyamat, egy építő áramlás, amihez nekem kell erőt, inspirációt és motivációt találnom, és ha én nem teszem ezt meg, akkor nem teszi meg helyettem senki más. Ültem ott az öltözőben, a vizes zsaruruhában és néztem, ahogyan kifolyik belőle a sárgás víz a kopott kőpadlóra. Jó volt ott ülni. Még élénken táncoltak a fejemben a pár perccel korábban a medencetérbe rohanó gyerekek, akik hangosan csörgő óráikkal a kezükben, torkuk szakadtából azt üvöltötték: ÉB-RESZ-TŐ, ÉB-RESZ-TŐ! Aztán, ahogyan ott ültem, egyszercsak elmosolyodtam ettől a felismeréstől, hirtelen a semmiből elöntötte a mellkasom valami szeretetszerű meleg áramlás, és én egyik pillanatról a másikra visszatértem az életbe. Megtörölköztem, átöltöztem és többé nem féltem semmitől.
kianamaiart
vaporwave
dailybridgerton
janainaart
tangentwithtanner