Személyes hit és intézményes hit
Az Istent és az ember Istennel való kapcsolatát misztérium fedi. Ez a misztérium az ember lelkét mindenestül magába fogadni kész titok, ami mindenkinek annyira nyilatkozik meg, amennyire hagyja magán átengedni azt. A keresztény misztika, és a miszticizmus általában az EGYbe való visszatérés vágyaként tekint a hitre, emiatt szándékozik összebékíteni az ember értelmét az intuícióin, érzelmein, vágyain, szellemén keresztül a szívével és a lelkével, ezáltal adva az egyénnek hitbiztonságot. A tömeget azonban hitbizonytalanságban hagyja, amennyiben a tömeg fél, hogy nem tud arcot ölteni az egyének különböző minőségű és tartalmú istenkapcsolatából. A tömeg ezért demiszticizálja a hitet, vagyis dogmákba foglalja, így kreálva saját arcot, és szerezve hitbiztonságot magának. Az egyén viszont így hitbizonytalanságba kerül, amennyiben nem találja meg magát ebben az arcban.
Lehet-e az egyiket a másik rovására előnyben részesíteni? Össze lehet-e békíteni a kettőt? Van-e kettő, vagy az csak az elme hasító játéka, és valójában mindig is csak egy van?