Suttogó naplók

Mert itt senki nem talál rám❤️🥀

[lostparagraphs]

Ülök a sötét szobában, és újra Tumblit görgetem. Keresem azt a szöveget, ami leírja a lelkemben rejlő körülményeket. Én tényleg ezt akarom? Munka, otthon, munka, otthon és egy kilátástalan kapcsolat? Mert nem veszed észre, hogy köztünk egy szakadék robbant ki… Ha alszol, szoktalak figyelni, hogy szeretlek-e még és ezt akarom? A szívemben van egy hely neked, de a hely, ami nagy volt, egy apró kis lyukká nőtte össze magát. Minden bántás itt van bennem, mikor magamra hagytál a nehéz időszakban. Nem tudom akarom-e ezt még folytatni, sötét gondolatok jutnak eszembe, hogy jobb lenne, ha vége lenne…

Vége lenne? Nekem lenne végem… Mert könnyebb lenne magammal végezni, mint bárkit is megbántani… Egyre jobban azt érzem nem szeretlek, de mitől is félek jobban? Teszem fel a kérdést magamnak újra és újra, hogy egyedül maradok, vagy hogy téged megbántalak…

[lostparagraphs]

[lostparagraphs]

Hiányod napról napra jobban fáj,

Azt hittem, elfelejtettelek, de még mindig itt vagy bennem már…

Ha nem írsz, csak utánad sóvárgok,

Ha itt vagy velem, mosoly ül az államon…

Sokszor elképzeltem, ahogy fogom a két kezed,

De elengedni könnyebb volt, mint képzeltem…

Álmaimban néha újra felbukkansz,

Szorítod a kezem, és mindig felém rohansz…

Sokszor elképzelem az első percet,

Mikor találkozunk, és minden időd az enyém lehet…

Már más kezét fogod, és fáj a szívem,

Volt rá esély… de mint mindig, most is elsiettem.

[lostparagraphs]

„Ha visszamehetnék”

Volt egy fiú,

aki igazán szeretett.

Nem nagy szavakkal,

hanem azzal, ahogy rám nézett,

ahogy mindig várt,

még akkor is, mikor már régen nem írtam.

És én?

Én csak hallgattam.

Nem mertem viszonozni,

nem tudtam mit kezdeni azzal,

ha valaki őszintén akar.

Azt hittem, lesz még idő.

Azt hittem, mindig ott lesz.

Aztán eltűntem.

Nem haragból, nem szándékosan

csak úgy…

mint aki fél attól,

hogy valaki tényleg látja őt.

Most pedig itt ülök,

négy évvel később,

és minden csendes éjjel

azt képzelem, hogy újra ott vagy.

Hogy ezúttal válaszolok az üzeneteidre,

hogy most nem engedlek el olyan könnyen.

Mert ma már tudom,

hogy amit te adtál,

azt hívják szeretetnek.

És amit én tettem,

azt hívják félelemnek.

Ha visszamehetnék,

nem tűnnék el.

Megmaradnék.

Veled.

[lostparagraphs]

Levél, amit sosem küldök el

Napról napra jobban szeretlek,

pedig minden okom megvan rá,

hogy elforduljak, hogy elfeledjelek,

de a szívem nem engedelmes szolga már.

Távolságot kéne tartanom,

ezt súgja az ész, a józan szó,

de valahányszor nem látlak,

mintha kihunyna bennem a lét utolsó fénye is,

és maradna csak a csend — hideg, könyörtelen, való.

Nem tudod, mennyiszer próbáltam nem gondolni rád.

Hányszor győzött le az éjszaka,

mikor a nevedet suttogtam a párnámba,

mintha attól közelebb lennél egy pillanatra.

Tudom, nem lenne szabad így éreznem,

de minden tiltás, minden fal hiába.

Ha nem látlak, beleroppanok a hiányodba,

és minden nap kicsit jobban fáj a távolság ára.

Nem várok választ, nem is kérek semmit —

ez a levél csak egy vallomás,

amit elrejtek a sorok között,

hogy tudd: létezel valakiben,

akinek minden dobbanása a nevedet hordozza.

[lostparagraphs]

„Újra feltűnsz az életemben, mintha sosem tűntél volna el igazán. Ott állok, a szívemmel a kezemben, és nem tudom, hogy ez a történet újrakezdődik-e, vagy csak újra sebhelyet hagy rajtam. Nem tudom, mit érzek már: vágyat, félelmet vagy csak azt a furcsa hiányt, amit mindig magad után hagysz. Talán téged kereslek minden pillantásban, vagy csak azt az érzést, hogy egyszer tartozhattam valakihez, akihez újra és újra visszatér a lelkem.”

[lostparagraphs]

„Azt hittem, maradsz”

Azt hittem, most végre más lesz. Hogy nem leszek többé egyedül, mert te itt vagy, és maradsz. Elhittem a szavaidat, az ígéreteidet, azt a pillantást, amikor azt mondtad, mellettem állsz, bármi történjen is. És én bolond módon ragaszkodtam ehhez a gondolathoz, mintha kapaszkodhatnék beléd úgy, ahogy a fuldokló kapaszkodik a levegőbe.

De elmentél. Olyan hirtelen, hogy még levegőt sem kaptam. És most itt maradtam az ürességgel, ami hangosabb, mint a csend. Az emlékeid visszhangoznak bennem, a nevetésed, a hangod, a mozdulataid. Minden itt van, csak te nem.

Azt hittem, maradsz. Azt hittem, mi leszünk azok, akik nem engedik el egymást. De most már tudom: nem minden ígéret tart örökké. És néha az marad velünk legtovább, aki már nincs többé mellettünk.

[lostparagraphs]

Felemészt a múlt, mert újra itt vagy… és én még mindig nem vagyok elég erős ahhoz, hogy elfeledjelek.

Hiába telt el idő, hiába próbáltam tovább lépni, valahogy mindig visszatérsz – egy emlékben, egy mondatban, egy tekintetben.

És ahogy újra beszélünk, újra mosolyogsz rám, a falak, amiket annyi fájdalommal építettem, repedni kezdenek.

Nem tudom, hogy jó-e ez, vagy csak újabb vihar előtt a csend… de a szívem azt súgja: te vagy az, akit soha nem tudtam elengedni igazán.

[lostparagraphs]

Annyiszor próbáltam elengedni a gondolatod, mégis visszatérsz – mint egy emlék, ami túl hangos a csendben. De ha most újra elmész, nem ígérem, hogy lesz még bennem elég erő újra felépíteni azt, amit nélküled hagysz összeomlani.

[lostparagraphs]

Próbáltam eltemetni a kékeszöld szemed tükrét,mélyre ásni minden emléket, ahol már nem érsz el.Megtanultam úgy lélegezni, hogy ne fájjon minden sóhaj,és úgy álmodni, hogy ne keressen benned a lelkem.De akkor újra elém álltál…egy pillantás, egy rezzenés,és minden fal, amit köréd építettem,összedőlt bennem hangtalan.Hiába küzdöttem,a szemed színe újra megtalált,és most is belém mar –kék és zöld örvényként húz magába,mintha sosem engedett volna el igazán.

[lostparagraphs]

It’s almost 5 AM and I’m still awake. Not because I want to be, but because my mind refuses to let me rest. Thoughts keep circling like vultures, tearing apart every memory, every feeling. I want to sleep, but my heart is too loud and my soul feels too heavy. Nights like this make me wonder if I’ll ever feel peace again.

[lostparagraphs]

🌌 Az álmatlan éjszakák nem ölnek meg, csak csendben szétbontanak belül.

Sleepless nights don’t kill you, they just quietly take you apart inside.

[lostparagraphs]

💔 Because I’m never the final destination. There’s always someone prettier, better, easier to love than me. I’m just a temporary stop on someone’s journey, a shelter until they find the one they truly want to choose. And when that moment comes, I’m left in the background – the quiet, forgotten option.

[lostparagraphs]

Amikor a csend nem nyugtat, hanem fojtogat…

Sötét gondolatok járnak fejemben, Kéznyomokat érzek a lelkemben. Lesz-e ez valaha jobb? Vagy nem jut más, csak a pokol? Szürke felhők, újra az égre költöztetek, Nem látok fényt, csak a sötét, ködös reggeleket.

[lostparagraphs]

[lostparagraphs]

Perhaps every thought I never spoke aloud is still floating somewhere in the air, waiting for me to finally give it words.