Napok óta azon gondolkozom, hogyan juthattam el ide. Ide, ilyen mélyre. Először akkor tűnt fel, hogy valami nincsen rendben amikor rajtakaptam magamat, hogy magammal beszélgetek. Magamnak mesélek magamról.
Mindig is nehezen ment a beilleszkedés, mert más voltam, mint a többiek. Valahogy egyszerre érettebb és mégis gyerekebb. Más érdekelt, mást csináltam szabadidőben és főleg más volt az értékrendem, mint a többieknek.
Ha önmagam voltam egyedül maradtam, vagy még rosszabb: kinevettek, így hát eljátszottam, hogy olyan vagyok. mint mások, és ezzel örök magányra kárhoztattam magamat. Mások között voltam, és mégis egyre jobban egyedül éreztem magam.
A gimnázium végén végleg kiábrándultam az emberekből. Ösztönlények vettek körül. Olyan emberek, akik addig a barátaid ameddig érdekükben áll. Kedvesek, ha kell a kidolgozott tételed, a barátaid, de ha esélyük van bekerülni a "menők" közé akkor rögtön félredobnak és még hangosan is nevetnek rajtad. Egy idő után már nem reménykedsz, hogy tanán ő más lesz, mint a többi.
Szép lassan elszigeteltem magam minden embertől és végre boldog voltam. Olyan jól éreztem magam, mint még soha.
Papíron egyetemre jártam (és még járok is), de egy idő után már nem jártam be (az egyetem ma már nem oktat, hanem kiképez), e helyett minden időben reggeltől estig, pontosabban estétől reggelig tanultam. Nem azt amit kell, hanem azt, ami engem érdekelt. Rákaptam az olvasásra. Információ függő lettem. Megtapasztaltam milyen érzés szabadnak lenni, azzal foglalkozhattam, amivel szerettem volna és engem minden érdekelt.
Azóta három év telt el. Ahogy egyre többet tudtam meg a világról egyre jobban szigetelődtem el tőle. Kívülálló lettem és kívülről olyan dolgokat láthattam, amiket nem sokan (de erről már írtam korábban).
A posztmodern kor nem embernek való. Aki ezt a saját szemével tapasztalja meg sosem látja többé a világot úgy ahogy előtte.
A végtelen céltalanság, a kristály tiszta értelmetlenség, a jéghideg magány és a nyomasztó ambíció eredménye pedig erős szorongás és mély depresszió lett.
A történet iróniája, hogy 4 hónapja járok pszichiáterhez, és mégis csak most eszméltem, hogy valami nem oké.
Sosem osztottam meg magamról semmilyen információt, nem hogy az interneten, de személyesen sem. Nem ismert senki, senki nem tudta, hogy ki vagyok, és ez jó is volt így. Most viszont hosszas gondolkodás után úgy határoztam ahelyett, hogy magammal beszélgetnék megosztom a gondolataimat, hátha van az interneten valaki, aki megérti azt amiről beszélek. Aki legalább csak hasonlóbban látja a világot mint én.
Úgyhogy kedves olvasó (ha létezel) üdvözöllek az agyamban. Garantálom, hogy ez nem egy megszokott hely.
