Fagyott hullámok emelkednek ki
Fagyott hullámok emelkednek ki a parton. Estefelé lehet, nagyon messze el tudok nézni, nem is látom a végét a víznek. Tudom, mi hol van de még nem jártam itt, határozottan rásétálok a jégre. A több méteres hullámokat nézem, ahogy szinte kimerevítve állnak és nagyon ijesztőek, alájuk is be tudok nézni. A súlyos lezuhanás álló mozzanata alá állni és félő csontokkal bámulni. A háttér már teljesen sötét de az idomaikon műterem-szerű fény csillan. Még a fröccsenő vízscsepp is megfagyva ott áll mellette a levegőben. Tudom, hogy magamnak üzenek. Elszomorodom a nagy, sötét és hideg, mozdulatlan hullámoktól.
A víz táblája elkezd aprózódni ahogy rajta lépkedek, de nem süllyedek le. Hó lesz belőle, egyre süppedősebben sétálok, a ropogása megnyugtatóbb. Kezdem megszokni, hogy itt vagyok. A víz felverődései még mindig a levegőben állnak, de havasan már szebbek. Ahogy leveszem róluk a szemem, el fognak tűnni, tudom. Eddig mereven figyeltem, de most már le fogom róluk venni a szemem. Ahogy a parton álló nagy, romos házra nézek, már az emeletre is kerülök.
Lefelé futok a csigalépcsőjén de mindig ugyanoda lyukadok ki. Eszembe jut egy korábbi álmom, amikor Tvel egy nagy kolléguimból akartunk kiszabadulni de ellenem fordult. Pedig magától a földön kúszó szőnyegen ültünk és úgy érkeztünk. Az út szép volt de előre szorongtunk a megérkezéstől.
Most is futok lefelé de a lépcső kicselez, nem haladok. Mindig ugyanoda lyukadok ki, hányások, kupac szarok mindenütt a földön. Nagyon kell figyelnem ahhoz, hogy ne lépjek bele egyikbe sem. Közben arra gondolok, hogy milyen furcsa dolog ez, hogy menet közben azt kell nézni, mibe ne lépj bele és annyi más jóval lehetne törődni.
Benézek egy ajtón. Apámmal beszélgetek bent, az ölében ülve. Megyek tovább.
Az egész ház egy díszlethez hasonlít, zseblámpaszerű fények villognak, minden szimbólum. Én igyekszem haladni de nem jutok arréb, az az érzésem, hogy nem is én mozgok igazából, hanem sokkal inkább a ház. Pici darabka vagyok benne, hiábavaló a próbálkozásom de csak folytatom. Apámra gondolok vissza.
Lecsúszok a lépcső korlátján, a földszintre huppanok. Megáll a mozgás, érzrem ,hogy vége van. Ott ül és olvas az idős férfi a nappaliban és rá nézve tudom, hogy vége a drámának. A szoba meleg, kevés de barátságos fény bújik meg benne, egészen karácsony-közeli hangulatom lesz tőle. Nézem, ahogy olvas a férfi. Érzem, hogy elönt a béke attól, ahogy ránézek. Megnézem a szép arcát, beszélgetek vele de nem is hallom a szavakat csak a hanglejtést. Sem az ő sem az én szavaim nem kivehetőek, de annyira megnyugtató a jelenléte, hogy arra gondolok: kimegyek a házból és most rögtön felébredek, hogy megjegyezhessem magamnak ezt az arcot és emlékezzek rá akkor, mikor találkozom vele.
Csak a házból tudok kijutni, az utcán már látom, hogy valóságos jelenetbe tértem vissza. A házból ismert férfi beszélget velem megint, de most már hallom a szavakat is. Itt kint ő csak egy hajléktalan, az arcán mélyebbek és kétségbeejtőbbek most a ráncok. A szúrós nappali fényben szürkeséget áraszt az esti melegség helyett. Arról beszél, hogy még mindig nem kapott munkát sehol a betegsége miatt. Megkérdezem, mi a baja és elmeséli, hogy nem nagy dolog egyébként, annyi történik, hogy mindig csak egy kicsi vér kiszivárog valahonnan belőle, legtöbbször a kezeiből. Volt már mozijegy árus, azt nagyon szerette de mindig összevérezte a jegyeket, ezért kirúgták. Közben meg is mutat egy összekent mozijegyet a kabátja zsebéből.
izzy806
origamiaround
pixelskylines
amandla
snowghoul
prguitarman
yousharknotpass
