Random Írások

Saját szövegek mindenről, többek között a mindennapjaimról, életemről.

[padgany]

Álom

Egy emberekkel teli, zsúfolt utcán sétáltunk. A Champs-Élysées sugárúton. El sem hittem, hogy éppen ott vagyok, csak bámultam ki a fejemből. Idegen hely volt, egyikünk sem járt még itt korábban. Szótlanul, kézen fogva haladtunk, bámultuk az épületeket a sugárút mellett, átadtuk magunkat a város lüktetésének.

Ahogy haladtunk, a távolban megpillantottunk egy kocsit, amiből valamit árultak. Egymásra néztünk, neki kikerekedtek a szemei, én pedig látványosan eltátottam a számat. Egész nap azt vártuk, hogy jöjjön szembe velünk egy hely, ahol kézműves fagyit lehet venni, de ez egészen addig a pillanatig nem történt meg. Végül így estére, az egész napos városnézés utolsó állomása felé a diadalívhez megvalósulni látszott. Szedtük a lábunkat, felgyorsultunk és már nem érdekeltek az épületek, csak a fagylalt. Legalábbis ezt hiszem, én fagyit akartam és ő is ezt mondta nekem korábban.

Valóra vált az álombéli álom, ahogy közeledtünk, kiderült, hogy valóban fagylaltot árulnak a kocsiból. Nagy volt a sor, de beálltunk, hol ő, hol én kikacsintgattunk, hogy lássuk a felhozatalt. Csak franciául voltak kiírva a fagylaltfajták, így nehezebb dolgunk volt, de nem érdekelt, nekem, nekünk fagylalt kellett. Finom fagylalt. Gondolkodtam, hogyan kérjem majd a két gombócom, angolul sem tudtam, ami ott francia szavakkal felcímezve tündöklött csodálatos mivoltában. Kurvára akartam azt a fagylaltot. Lelkesen nyomtam a telefonom, hogy érthetően és félreérthetetlenül kérhessek majd gombócokat, de amikor felnéztem a telefonomból, ő már nem volt ott mellettem. Eltűnt. Éppen sorra kerültünk volna, de ő nem volt mellettem, így mikor odaértem, magam elé engedtem a mögöttem állókat és egy pillanatra megnyugodtam, mert mellettem egy alacsonyabb termetű lányt érzékeltem. Kiugrott valahonnan, méghozzá egy fekete ponyvaszerű dolog mögül, ami a fagyiskocsi mellett függőlegesen kifeszítve állt. Nem ő volt az, csak termetre volt ugyan az, ráadásul ázsiai volt és sötéthajú. Pánikba estem. Ugyan nagyon akartam a fagylaltot, de aggasztott, hogy ő nincs meg. Ahogy figyelmesebben felmértem a terepet, a ponyva mögül a fagyiskocsi körül egy másik sor állt. Amiben eddig álltam az a ponyvához tartozó sor volt, a fagyishoz azonban a ponyva mögötti sor vezetett. Megnyugodtam, biztosan abban a sorban találom. Elkezdtem az emberek mellett haladni, azaz a másik sor mellett. Meglett. Egy mappát tartott a kezében. Bele volt merülve a papírokba amit a mappa tartalmazott. Megkérdeztem tőle, hogy mi történik, mire ő duruzsolva, a papírokba feletkezve sorolta, hogy tudunk majd fagylalthoz jutni. Feladatokhoz volt ez kötve. Ugrálni kellett, 100 eurót előre befizetni, stb. Stb.

Nagyon elkeseredtem. Én csak egy finom fagylaltot szerettem volna vele.

[padgany]

Megint kezd elhatalmasodni rajtam a faszkalap énem. Nem tudok jópofát vágni arra, ha valaki baszik figyelni rám. És itt most a munkával kapcsolatos dolgokra gondolok (ember betanítása). Tegnap elmondtam legalább négyszer több dolgot is, berekedtem, annyit beszéltem. Mára már fogalma sem volt az ürgének, hogy mit kellene csinálnia, vagy hogy mire kellene figyelnie. Mintha tegnap lenne, totális fogalmatlanság uralkodik. Most már értem miért küldtek mellé. A korábbi ,,tanára’’ kudarcot vallott, ezért jöttem én. Az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy egész jó vagyok emberek munkahelyekre történő betanítására. De most elengedtem. Őt muszáj volt.

Nem lennék jó tanár, eleve nem szeretem a gyerekeket, másrészt az ostoba embereket sem tudom kezelni. Az utóbbiakba, ha megszakadok sem tudom beleverni a ,,tudást’’, ami mellesleg közel sem egy agysebészet. És nem is akarom. Ha tanár lennék és valakit nem érdekelne az órám, megérteném őt és megkérném, hogy menjen ki a szabadba, vagy valahova el. // Asszem engem is elég hamar menesztenének, bár amennyi tanár jelenleg van, fasztudja… no mindegy // Legszívesebben ennek az ürgének is mondanám, hogy; ,,menj, légy szabad’’ - mint ahogy Jonah Hill mondta a Wall street farkasa című filmben, amikor Leonardo DiCaprioval arról diskurálnak, hogy mit tenne, ha az unokatesójától születne egy retardált gyereke (a filmért nem vagyok oda, de csak ezen a jeleneten rommá szakadtam magam (#humorérzékem)) -, de ezt sajnos nem mondhatom neki, mert ez egy munkahely és valahogy idekerült, még ha ostoba, akkor is, és én lennék a szardarab. Úgyhogy most inkább annyit mondtam neki, hogy dolgozzon szépen, jöjjön rá a dolgokra, fedezze fel a helyet, ahol dolgozik, nincs értelme már a számat jártatni, ez tegnap sem jött be. Erre persze vágta a fejeket és most én vagyok a gonoszember, de nem akarok még jobban berekedni, se agyvérzést kapni. Majd elboldogul valahogy. Engem anno be se tanítottak. Azt mondták; tessék itt van ez a kupac szar, sok sikert. Persze ez sem egy szép módszer és nem is értek vele egyet, de annak sincs értelme, hogy világtalan embereknek magyarázok feleslegesen. Szóval gonosz vagyok és annak is érzem magam kicsit, de unom a jóemberkedést.

Fideszesmajom nagyarcú munkatársam is vihogva kérdezte hajnalban, hogy mit tennék, ha besoroznának katonának. Többen voltak a helyiségben, ezzel szeretett volna zavarba hozni, mivel már korábban - a megismerkedésünkkor - gyorsan kiderült, hogy én nem az homofób, mégis fél napokon keresztül anális szexet folytató féfiak videóit bámuló, foci és kocsiőrült emberke vagyok, mint ő, és a - helyiségben lévő - ultramaszkulin’’ társai (mindegyiken +40 kiló felesleg alaphangon). Mondtam neki, hogy azonnal takarodnék ebből a szenny országból, az lenne a pont az i-re, de azt is hozzáfűztem, hogy a kiképzés azért lehet, hogy neki sem ártana. Nem tudom milyen választ vártak, de rájöhettek volna már, hogy engem tényleg kurvára nem érdekelnek. Imádom’’ azokat az embereket, akik valamiért azt hiszik magukról, hogy nekik meg kell felelni, mert ha nem teszed, akkor ki leszel nézve/rekesztve és nem tartozhatsz közéjük. Eleve ki akart közéjük tartozni? Vagy nem fura nekik, hogy ha a melegeken viccelődnek, akkor fapofával hazudom nekik, hogy én is az vagyok? Nem vagyok annyira ünneprontó számukra, hogy engem kihagyjanak az ilyen baromivicces’’ diskurzusokból? Vagy ez olyan lehet nekik, mint fériak között zajló anális szex videókat nézni? Én nem értem. Néha jó is velük trollkodni és nézni, hogy változik a hahotázó fejük/mimikájuk az elképedés és a gyűlölet egyvelegévé, de ma nagyon nincs kedvem ehhez (se).

Nem vagyok helikopter, de elég szar ilyen emberek között tölteni a napokat. De egyébként egyre jobban észrevehető ez az egész nagyban/városszinten is. Rengeteg az ostoba ember. Tele vagyunk jachtozó-kurvázó-kokózó-közpénzt dézsmáló- asszonytcsaló, mégis a keresztény nézeteire büszkén vergődő politikusokat éjjenezve/rikoltozva megtapsoló idiótákkal. Talán, ha én is ezen a szinten lennék, én is tudnék örülni büszke heteroként a férfiak között zajló anális szex videók nézésének, vagy az éjjel - aludni nem hagyó, utcában, üresben történő gázpedál lepadlózásától - számomra érthetetlen módon - kialakult merevedésemnek. Vagy még sorolhatnám és nem szeretném a politikai nézeteket az értelmi színvonallal keverni, de az biztos, hogy valami kurvára nincs rendben az emberek nagy részével. Vagy inkább azt mondanám, hogy ez a butulás mostanában, az előző években vált rettenetesen szembetűnővé és frusztrálóvá számomra.

[padgany]

Elég rég írtam már, gondoltam beköszönök. Igazából csak unatkozom. A melóban vagyok és szerencsére nincs sok dolgom, a gépek mennek és fáj a hasam. Egy ideje fáj már, előjött az időszakos IBS-em. Pár hónap és elmúlik, de a biztonság kedvéért bejelentkeztem azért egy dokihoz is. Meleg is van, a vállalat spórolhat, idén nyáron nem hűtik már a csarnokot. Vagy bosszú, amiért megadták azt a fizuemelést, amivel még mindig szarabb a reálbérem, mint két éve. A kérdésem csak az lenne feléjük, ha soknak tartották a fizuemelést, akkor miért adták meg? És ha végül megadták, akkor miért kell fenyegetőzni, hogy emiatt menesztik majd az emberek egyharmadát? No de ezeken már csak mosolygok, annyira nem is érdekel. Csak most megsülök. Ez a hasfájásomon és az elcsigázott hangulatom mellett a harmadik bajom.

Az előző hónapok nem teltek túl fényesen. Rosszul sem, de jól sem. Egy tragédia ért, huszonöt év együtt töltött idő után meghalt a teknősöm. Még sosem vesztettem el senki hozzám közelállót, így megtapasztaltam, hogy milyen érzés. Sajnos nem egy tipikus ,,elaludt és nem ébredt fel’’ eset volt. Zavarttá vált és kiderült, hogy 9 tojás van a testében, amiket magától nem tudott kitojni. A helyi hüllős doki több alkalommal is próbálta ,,tojatni’’ (kálcium és oxitocin injekciókat adott neki több alkalommal is, hogy beindítsa a szülést), de nem járt sikerrel. Sajnos műteni kellett, aminek a sikerarányát harminc százalékosra jósolta. A műtét során azonban nem vált be az altatási protokoll, nem aludt el, így el kellett napolni a műtétet. Mivel csak két hét múlva tudta volna csak megismételni, megkért, hogy addig keressek más dokit, aki megcsinálná, mert műtét nélkül bármikor elpusztulhatott volna az állat. Elvittem Pestre, ott egy helyen még három napik próbálták tojatni, végül, mivel ott sem jártak sikerrel, az Állatorvosi egyetemen került sor a műtétre. Itt már egy másik altatási módszerrel sikerült a műtét, de az azt követő éjszaka meghalt. Feladta, nem ébred fel többé. A testéért három napra rá mentem, hazahoztuk és eltemettük a nővérem és a párja segítségével. Csináltunk neki egy sírkövet és most egy kis folyó mellett nyugszik a nagybátyám kertje mellett. Mikor megkaptam a hírt, már nem éreztem sok mindent. Az egész procedúra két hetet tett ki. Minden este azt álmodtam, hogy kitojta a tojásokat, de egyszer sem ébredtem erre. Tehetetlenség, kétségbeesés, sokszor pánik uralkodott rajtam. Többször elbőgtem magam, ez idő alatt felkészültem a legrosszabbra és azon a pár napon, amikor a diagnózist követően otthon voltunk, mindig elmondtam neki, hogy mennyire szeretem és sajnálom, amiért ezt át kell élnie, többször megköszöntem hogy eddig volt, és jelenleg még van nekem/velem. Nem hiszem, hogy bármit felfogott volna belőle, talán még hülyének sem nézett, amiért ennyit beszéltem hozzá, de remélem érezte, hogy mit akarok ezzel az egésszel. Több nyugodt napja is volt ezidő alatt, sokat napozott, evett és nyugodtan aludt, így voltak azért szép pillanatai(nk) is az utolsó időkben. Talán nem voltak fájdalmai és ez meg tudott nyugtatni, valamint az, hogy mindent megtettem. Egyszóval ő már nincs többé, és mégha ,,csak egy teknős’’ is volt, ez azért még időnként hatással tud lenni rám. Általában ébredés után és lefekvéskor, valamint random időpontokban törnek rám körülírhatatlan érzések. Egyébként másfél hónapot tudott csak az új lakásomban élni, de szerintem itt is szeretett volna, mert szép, napos helye volt. Külön csináltattam is neki egy szekrényt. Mármint az akváriumának. De hát ez történt. De megvagyok, akkor és most sem zuhantam magamba, csak az a két hét volt borzalmas. Most már csak a hiányát érzem.

A magánéletemben sem történt változás. A társkeresésről is lemondtam/továbbra sem erőltetem. Kevés a normális lány, akik meg annak tűnnek, azokkal is mindig van valami. Sosem érnek rá, vagy kiderül, hogy hazudnak magukról, három gyermekük van amiről csak később szólnak, vagy megjátsszák, hogy érdeklem őket, aztán eltűnnek. De már ez sem tud meghatni annyira, mint régebben. Gondoltam a szerelemre is párszor. Már arra sem emlékszem, mikor mondták utoljára azt nekem, hogy szeretlek. Azt tudom, hogy utoljára én mikor voltam szerelmes, de azt, hogy mégis miért voltam, na arra sem emlékszem, mert ha az illetőre gondolok, totál közömbös maradok. De ennek is már lassan két éve és azóta róla is kiderült, hogy egy nő miatt hanyagolt, csak ezt nekem nem ecsetelte, inkább csak eltűnt (egyébként nő az illető). Szóval eltűnnek ezek a fránya dolgok. A csarnokhűtés, a teknős, a nők és lassan kicsit minden. De azért próbálok pozitív maradni és semmin sem csüggedni, példaképp elkezdtem újra angolozni. Igaz, csak ezzel a baglyos alkalmazással, de minden nap gyakorlok és talán fel tudom hozni magam a régi szintemre. Szeretnék folyékonyan beszélni, de ehhez nyilván nem lesz elég a duolingo, tervezek jelentkezni tanfolyamra is, de ebbe meg a hülye, új beosztásom köp bele. De majd lesz valami, mint ahogy mindig. Na ezt most így ezután a sok idő után ki is posztolom. Nem tudom, mikor fogok újra írni.

[padgany]

Részeg vagyok.

Hajnali kettő óra van. A kezemben a munkatársam öngyújtója. A munkatársamé aki gyűlöl. Hogy miért, azt csak ő tudja. Még az év végi bulin vette ki a kezéből egy másik munkatársam és vágta a sarokba egy szórakozóhely teraszán. Nem értettem a dolgot, de a szemtanúja voltam az esetnek. Túl részeg voltam - akkor is -. hogy felfogjam. Felvettem, a zsebembe tettem és magamnál tartottam. Azóta ezt használom.

És most a holdfényben a szülinapomon, részegen, ahogy meggyújtom a cigarettám a buszmegállóban, rá gondolok. Remélem minden rendben van vele! Begyújtom a cigim, nagyot szívok a méregből. A holdat nézem és remélem, hogy megbocsát. Nem tudom, hogy miért gyűlöl, nem tudom, hogy mit vétettem ellene, de nem is érdekel. Nem érdekel! De remélem jól van!

Legyen jól mindenki, aki ártott nekem, vagy akinek én ártottam! Mindenki!

[padgany]

Elvitték a hibás kanapét, most újra üres a nappali. Az árát visszautalták és már ki is fizettem belőle egy másik üzletben talált - kétszer olyan drága - kanapé előlegét, ami a járványhelyzetre hivatkozva május közepén érkezik majd meg Németországból.

// Le vagyok maradva és még mindig járványhelyzet van? Durva, no de mindegy. //

A megkarcolt parkettát szépen kijavította a bútorszállító cég ,,karbantartója’’. Az elszállításkor sikerült az egy hónapja festett falat is összekoszolniuk és egy ajtótoknak is nekibaszniuk a ,,régi’’ kanapét, amiből így egy centi hosszan levált egy picike rész. De üsse kő, megszoktam, minden percek alatt javítható, úgyhogy már nem idegeskedem ilyeneken.

Tegnapelőtt matcheltem a tinderen egy lánnyal. Az egyik fotómon a lakásom erkélyén állok és látszik a panoráma. Nagyon creepy volt, a csajszi azonnal leírta, hogy melyik lépcsőház hányadik emeletén és melyik ajtószám alatti címen vagyok a képen. Kiderült, hogy évekkel ezelőtt az apjával lakott a lakásomban. A sokk után beszélgettem vele a lakóközösségről, arról, mennyire nem praktikusak a konyhában a szekrények és az ízléstelenül felmatricázott előszobabútorról, amit azóta lecsiszoltattam és fehérre festettem. De aztán ennyi. Már azon is meglepődtem, hogy visszaírt. A továbbiakban egyszavas válaszokat és teljes érdektelenséget kaptam. Nem hinném, hogy megsértődött, a lakásról írt kritikáimmal egyetértett, úgyhogy egy ideig nem is értettem a passzivitását, de mára már teljesen el is engedtem. Gondolkodtam és rájöttem, hogy velem lehet a ,,probléma’’. Nem is probléma, inkább csak arról lehet szó, hogy megváltoztam. Ki tudok jelenteni két dolgot. Az egyik az, hogy a vágyam egy komolyabb kapcsolatra egyenlő a nullával, a másik viszont az, hogy ettől függetlenül rendkívül kanos vagyok. Talán a tavasz az oka, a mély állatias, ősi ösztönök okozzák ezt a vadászvágyat. De csak a vágyát, vadászni már nem tudok, jobban mondva tudnék, de a saját, belső erkölcsi - mondjuk úgy - iránytűm nem engedi, jobban mondva mégsem engedi azt a megjátszandó viselkedést, ami relatíve könnyen eljuttathatna a szexig. Pedig szeretném, hogy ez a viselkedés is könnyebben menjen, viszont harcolni ezzel sem szeretnék. Nem akarok harcolni magammal. Érdekes dolog ez, de ez az igazság. Semmire sincs szükségem a másik nemtől a szexen kívül. Magam is meglepődök ezen a dolgon, gondolkodom; hogyan juthattam idáig, hisz én mindig is egy érzelmesebb, érzékenyebb, empatikusabb emberke voltam, akire inkább a női lelkület volt jellemző (és ezt nem magamról mondom, ezeket a pszichológus(aim) állapították/mondták rólam akiknek sosem hazudtam semmiről)).

Költői kérdés: mennyire létezhet az, hogy valaki belefárad a régmúltban megélt kapcsolatainak a - sorozatos - megromlásába? Velem talán ez lehet és így talán egy örök agglegénnyé váltam, akinek már tele a cipője az elvárasokkal. Ha megvagyok egyedül, akkor miért kellene valaki más elvárásainak is megfelelnem? Sosem sikerült megteremtenem senkivel sem az amúgy mindig is vágyott egyenlőséget. Eleinte gyerekként én nyomtam el a barátnőimet, majd később ők engem. Sokáig hittem ebben a szerelem dologban, tapasztaltam is már többször de tényleg nem éri meg. A szerelem nem boldogságot, hanem fájdalmat eredményez. Egyszerű de igaz, legalábbis számomra. Talán már eljutottam odáig, hogy annyiszor ment tönkre már, hogy azt mondom tudat alatt: köszönöm szépen, de se fájdalomból, se elnyomásból, se elvárásokból nem kérek többet. Hallgattam egy podcastot amiben erről volt szó, mármint erről a velem is megesett/nálam is kialakult helyzetről. Azt mondták, ebben talán közrejátszik az anyám jelenléte, az egyetlen nő aki feltétel nélkül szeret, elfogad és talán nincs szükségem rajta kívül másra. Jól és valószínűleg jobban is főz, mint bárki, akivel összejöhetnék, stb. stb. Miért kellene más? Ezen úgy elgondolkodtam. Persze kritikusan, de elgondolkodtam. Meg - az anyámat nem belekeverve - azon is, hogy ha lehetek önmagam ura, akkor miért legyek másé is, vagy miért legyen az én úrnőm bárki is? Miért ez a felesleges cécó ami hosszútávon mindig csak problémákat szül. Van így is elég problémám, minek még több?

Aztán lehet, hogy ez csak egy ilyen időszak. Vagyis remélem. Zavar, hogy így érzek, zavar, hogy ez kialakult bennem, mindenesetre beállítottam a tinderen, hogy csak alkalmi kapcsolatot keresek, mert komolyat jelenleg biztosan nem. Nem lennék rá képes. Így nem is kell hazudnom, magammal sem kell harcolnom és nem kell megjátszanom magam, esetleg átvernem másokat.

Így talán belefuthatok olyanba, akinek az erkölcsi iránytűje hasonló - ,,torz’’ - módon inkább egy egyszerűbb, felelősség és kötelezettség mentes irányba mutat. Olyanba, akinek hasonlóan hozzám, nincs szüksége több fájdalomra.

[padgany]

A kanapé

Nagyjából egy hónapomba telt, hogy találjak egy megfelelő méretű sarokkanapét. Amikor végre rátaláltam, már az üzletben beleszerettem. Méretre, anyagra és színre is tökéletes volt. Boldog voltam, hogy végre rátaláltam, már majdnem feladtam a keresést, de úgy tűnt, minden csodálatos, úgy tűnt ő lesz az igazi. Aztán megérkezett, piszok jól nézett ki a nappaliban. Csak egy bibi volt vele, mindkét kihúzható háttámlája visszacsúszott már a legkisebb ellenállásra is. Elszomorodtam, mivel ezt is egy nagyon praktikus tulajdonságának találtam még az üzletben. Főleg úgy, hogy ismerek embereket akik szeretik, ha ülés közben meg van támasztva a hátuk (közöttük én is ezt preferálom) és olyanokat is, akik szeretnek törökülésben, vagy feltett lábakkal ülni és ez a kihúzhatóság minden igényt kielégített (volna). Jeleztem is a problémát, egy hét után kijött az asztalos megszemlélni és megállapította, hogy ez így valóban nem jó, ki kell cserélni ezt a részét. Hát ez a rész ma érkezett meg.

A pakolásban az új, egyébként kurvadrága parkettámat felsértették, az új kanapérész háttámlái pedig ugyan úgy, a legkisebb ellenállásra visszacsúsznak. Eleinte csak mérgelődtem, de aztán a düh minden érzést felülírt. Már majdnem megnyugodtam, hogy vége lesz végre a felújításnak/bútorszállítgatásnak és az ezekből adódó amortizációknak, mire hoznak egy ugyan olyan szar kanapét.

Visszamentem az üzletbe, de nagyon kellett ügyelnem. Tudatosan figyeltem, hogy még véletlenül se más embereken töltsem ki a dühöt és az elkeseredettséget. Ezt a bejegyzést is csak azért írom, hogy megpróbáljam kicsit oldani a dühöm és a végtelen szomorúságom. Végül elálltam a vásárlástól és kérvényeztem a kanapé elszállítását és a pénzem visszafizetését. Szép volt, kényelmes volt, praktikus volt, szerelem volt, de be kell látnom, hogy sajnos csak az üzletben kiállított darabról volt ez elmondható.

Most várhatok, hogy elszállítsák, várhatok a visszafizetésre, kereshetek egy másik fajta kanapét és várhatok heteket, vagy akár hónapokat, hogy az megérkezzen. Rég éreztem ennyire szomorúnak, tehetetlennek és dühösnek magam. És most figyelnem kell, hogy ne legyek faszkalap köcsög a körülöttem lévő emberekkel.

[padgany]

Gyűlölet

Keddi nap volt, Józsi a külvárosi, penészes és repedezett falú konyhában pucolta a vödörnyi krumplit. Az anyja kérte meg a feladatra, jobban mondva parancsolta neki, míg ő Józsi kishúgát vitte a körzeti orvoshoz. Sok gondolat kavargott a fejében, szerette négy testvérét, és a mai napon még ezek között az omladozó, sötét foltokkal tarkított falak között is jól érezte magát. Ma ő volt öccsei főnöke és vigyázója, és nem az iskolában kellett unatkoznia a véget nem érő tanórák alatt. Tudta, hogy ez újabb lemaradást és rossz jegyeket jelent majd, de ez már nem érdekelte. Ott mindenki ellenséges volt vele, míg itthon csak az anyja, és az - esténként hazaérkező munkanélküli - apja, aki általában részegen, vagy megmagyarázhatatlanul furcsa állapotban kiabált vele, mielőtt az beesett az ágyba vagy a tévé elé. 

Az iskola iránt érzett undora már az első osztály megkezdése óta tartott. Hiperaktív és vásott gyerek volt, nem tudott elülni a fenekén és még annyira sem volt képes figyelni az órákon, mint a legrosszabb osztálytársai. Ez évismétlést jelentett és különleges bánásmódot a tanárok részéről, ami sokszor indokolatlan kiabálást és kettes érdemjegyeket jelentett. Mielőtt felső tagozatba lépett, az egyik tanára odament hozzá és könnyes szemekkel elmondta neki, hogy az este pezsgőt fog bontani, amiért többé nem kell őt tanítania. Nem szerették. Eleinte nem értette, hogy miért ilyen ellenségesek vele, idővel aztán már nem is remélt szeretetet és azon kapta magát, hogy már ő is goromba vagy ellenséges az idegenekkel. Már azelőtt kialakult benne ez, mielőtt az apja részegen leültette és elmagyarázta neki, hogy sokkal nagyobb esélye van, ha először ő üt és nem a másik. Talán azért alakult ki benne ez a zsigeri ellenségesség, mert mindig kinevették és megalázták. Eleinte a régimódi játékai miatt, amiket a napközi idejére vihettek be a gyerekek, később a ruházata vagy a haja miatt, vagy éppen azért csúfolták, mert bűzlött. Mindezek oka a pénz hiánya és az volt, hogy hetente csak kétszer fürödhetett az öccsei és a kishúga után egy kádnyi elhasznált vízben. 

Egyszóval nem szerette a sulit, az osztálytársait, a hétről hétre ismétlődő órarendet és a szoros, tervszerű haladást, amivel sosem sikerült lépést tartania. Egyedül az irodalmat kedvelte, főleg a verseket, és ez volt az egyetlen tantárgy, amiben jeleskedett is. Hatodikban rájött, hogy a ritmikus és egymással rímelő sorok mögötti mondanivaló sokszor nagy hatással van rá. Az irodalom tanár volt az egyetlen, aki kedves volt vele, az ő szemében sosem látott megvetést, lenézést vagy gyűlöletet. Ő volt az egyetlen tanár, aki figyelt rá, és aki alkalomadtán, az órák után még az ő, és a családja hogylétéről is érdeklődött. Legutóbbi beszélgetésük során arra buzdította Józsit, hogy váltson könyvtári tagságot. Persze miután ezt elmondta az anyjának, az kinevette és elküldte a boltba, este pedig az apja kevert le neki egy nagy pofont, mondván nincsen pénzük ilyen ostobaságokra és, ha a szeme elé kerül az a tanár, azt is jól szájon vágja majd. 

Másnap a tanára az utolsó óra után újra leültette maga elé az elcsigázott ábrázatú Józsit.

 -  Mi történt a száddal Józsi? Verekedtél?

-  Á nem, csak bicóztam és eltanyáltam.

-  Beszéltél a szüleiddel? Mit szóltak a könyvtári tagsághoz? Ott aztán annyi verses kötetet tudnál olvasni, amennyit csak akarnál.

-  Jó lenne, tanár úr, de sajnos nincs pénzünk ilyenekre. Azt hiszem lemondok a dologról.

-  Sajnálom, Józsi. Viszont pont ma olvastam az újságban, hogy jövő hét kedden, a költészet napja alkalmából aki bemegy a könyvtárba és elszaval egy verset, az ingyenes tagságot kap egy évre. Szerintem el kellene menned, válassz egy verset, amit szeretsz, tanuld meg és így ingyen is tag lehetsz, nem kell fizetni a tagságért és a könyvekért. 

-  Ó, ez jól hangzik! Még átgondolom. Talán nem lesz délután feladatom és akkor elmegyek. 

 A krumplit már megpucolta, az öccseit rendre intette és leült melléjük a tévé elé. Egy rajzfilmet néztek, egy beszélő fehér kutya éppen a kövér, szemüveges gazdájával verekedett. Nem értette, hogy a testvérei min nevetnek, miközben a rajzfilmben elhangzott káromkodásokat ismételgetik. Nem figyelt, csak testben volt jelen, magában József Attila: Tiszta szívvel című versét szavalta. Remélte, hogy hamarosan megérkezik az anyja és a húga, és azt is, hogy nem kap több feladatot, hogy bemehessen a városba. Nem sokkal később hangos káromkodás kíséretében csörtetett be anyja, aki kézen fogva rángatta a rémült tekintetű húgát és olyan hangerővel csapta be a bejárati ajtót, hogy abba még a falak is beleremegtek.

-  Há’ ez az orvos is egy rasszista paraszt! Mit képzel ez magáról? Asziszi  koszos cigányok vagyunk? Aszongya, a penész miatt fullad a kis Kamilla, és hogy mielőbb meg kell csináltatnunk a falakat, vagy el kellene költöznünk. Há’ ezeket a gyógyszereket is csak álmomban tudnám kifizetni, - dobta az asztalra a kiváltatlan recepteket – jajj more! Hát te meg hogy pucoltad meg ezeket a krumplikat te istenverte? Na takaroggyá’ kifele vidd ki a szemetet, mert különben kapsz este az apádtó’. 

Az udvaron állt a szemetes zsákkal és haragot érzett. Haragot az anyja, az orvos és mindenki iránt. Nagy lendülettel vágta a kukába a zsákot, de ez sem segített, kivételesen azt érezte, bárcsak az iskolában lehetne. Az úton két bicikliző fiú kiáltott felé. Mindketten idősebbek voltak. Nem jártak iskolába és egyiknek sem volt jó híre az utcában. Az egyik rákiáltott.

-  Hé te! Józsi! Há’ gyere má’ ide. Nem jössz be velünk délután a városba? Elkapjuk azt a szemét kis kutyaképű nácicsicska Arnoldot. Hallom múltkor téged is leköpött a bandájával a buszmegállóba. - Mondta Márió, az idősebbik, cigivel a szájában. 

-  Más dolgom van, meg amúgy sincs kedvem hozzá. Rohaggyon meg az is ott, ahol van! Nem akarok törődni vele. 

-  Na gyere má’, megérdemelné a kis rohadék, nem? Előtte jól beiszunk, aztán mikor kijön az uszodából, a sarkon elkapjuk. 

-  Mondtam már, hogy nem megyek! 

-  Jóvan jóvan, azért ha meggondolod magad, háromkor mi a szökőkútnál leszünk. Na cső!

Visszament a házba, az anyja hangja már a konyhából szűrődött, ahogy valakivel hangosan telefonált. Megsimogatta Kamilla fejét, aki köhögőrohamok közepette figyelte a tévét. A kislány Józsira mosolygott, majd nézte tovább a rajzfilmet öccseivel. 

Józsi elhatározta magát. A Vármegyei könyvtár kapujában állt. Átgondolta, mi fog történni: elszavalja a verset, majd el is kezdi olvasgatni József Attila valamelyik verses kötetét. Nem vágyott másra csak egy kis csendre, nem akart se az iskolába lenni, se otthon, se Márióékkal. Itt akart lenni, olvasni akart. A tanára szerint ez hasznos lenne neki és ő is vágyott rá, mondhatott bárki bármit. 

Belépett a kapun és a pult felé haladt, ami mögött egy szemüveges hölgy és egy magas, vékonyarcú férfi diskurált az előttük heverő könyvek helyéről. A pulthoz lépett, köszönt, de mintha észre sem vették volna.

-  Jónapot! Hahó! - Köszönt Józsi már másodjára.

-  Mit akarsz itt? Ez nem a hajléktalan szálló, itt könyvek vannak, nem adunk semmit. - Válaszolta a férfi. 

-  Én nem ezért jöttem, szeretnék könyvtári tag lenni és azt hallottam…

-  Nem mondta neked senki, hogy ilyen szakadt öltözékben nem illik könyvtárba jönni? Ez a Vármegyei könyvtár, itt más emberek is vannak, akiket megzavarsz! Menj el, - folytotta Józsiba a szót a szemüveges hölgy - amúgy sem vagy ide való. Nincs szükségünk bajkeverőkre. 

-  Elszavalnám József Attila…

-  Megkérlek, hogy távozz, fiam! - Rivallt rá a férfi. - Hányszor kell még elmondanunk, hogy nem látjuk szívesen itt a magadfajtákat? 

Józsi csak állt és nézett maga elé. Ugyanazt érezte, mint kicsiként, amikor fintorogtak rá társai, vagy amikor kiabáltak vele a tanárok. Talán az apjának igaza volt; aki előbb üt, annak nagyobb az esélye. Hiba volt hallgatni a tanárára, már a nyugalom és a csend iránti vágya is hiba volt. Kilépett a kapun, még tíz perc volt háromig. Sietősre vette a lépteit, a szökőkút két saroknyira volt.

Egyszer már belekóstolt az apja műanyag palackos borába, amikor nem voltak otthon a szülei. - Duplán elhibázott döntés volt, - gondolta az ágyban fekve, miközben a könnyeit és az ajkáról, szívével szinkronban lüktető vért törölgette. - Finom sem volt, és észre is vették.

De most más hatást tapasztalt. Annyit húzott le Márió borából, míg szédülni nem kezdett, és míg a bátorság, a düh és minden benne feszülő érzés hatása alá nem került. A következő képkocka a magzatpózban fekvő Arnold volt, aki már kiüvöltötte magát és már csak nyögdécselni tudott, miközben a három srác tiszta erejéből rugdalta a fejét és a teste különböző pontjait. Józsi ránézett társaira, akik szemében ugyan az látszódott, ami az övéből is sugárzott volna, ha láthatta volna kívülről önmagát. Márió állította le végül, miután már többször is rászóltak, hogy hagyja végre abba. Ekkor egy ideje már meg sem rándult Arnold teste a rúgások után. Mindkét srác elfutott, Józsi azonban még egy percig a mozdulatlan Arnoldot bámulta, az élettelen test fölött fujtatva állt. Az anyjára, apjára, az orvosra, a tanárára, a Vármegyei könyvtárra és a versekre gondolt, majd elindult a buszmegálló felé.

Mire hazaért, már besötétedett. Benyitott a házba, szótlanul haladt el kiabáló anyja mellett.

-  Hát te meg hol a francba voltál? Azt hiszed csak úgy elmehetsz? Na meglátod, kapsz majd az apádtól, ha hazaér!

Bement a szobába, az öccsei már aludtak. Kamilla sípoló lélegzete törte meg a csendet, a sötétséget pedig a falakra vetülő kék és piros villogás.

[padgany]

Most láttam ilyet először. Hát ez igen menő!! Vajon finom is? Nem mertem venni belőle.

[padgany]

Első (kaotikus) posztom idén

Enyhe a tél, a teknősöm étvágya általában december elején szokott elmenni, viszont ez a jelenség most egészen idáig, január közepéig tolódott. Kezdem érezni is, hogy ez a globális felmelegedés dolog valóban egy tényleges probléma. Az előző nyarak már komolyan sejtették ezt, de az ember mindig bízik abban, hogy amíg a saját bőrén nem tapasztalja, addig mindez csak a tudósok rémálma és fals spekulációja. Én mindig is hittem a tudósoknak, de jönnek az idők amikor bizony meg is érezzük, amiről már nagyon rég óta magyaráznak. Már télen is meleg van. Legalábbis sokkal melegebb. Szuper.

Elég keményen bekezdtem ezt az új évet. A lakás felújítása már zajlik. Még csak a rombolás fázisában járok, a pénz mégis úgy folyik ki a kezemből, mint kézmosáskor a víz. Megvettem a parkettát, megvettem a csempét, kiválasztottam a falak színét. A falakban elvezetett elektromos kábeleket kicserélték a nappaliban, az ottani, régi parkettát felszedték, a fürdőszobában a csempéket leverték, a csövekek és minden vízzel kapcsolatos munkálatokat, csapkiállásokat stb. kicserélték. A járólapra még várnom kell, de a fürdő és a vécé burkolása, az ajtók mázolása, a parkettázás és a falak festése a következő hetekben kezdődik. Szép lesz, otthonos lesz, tetszeni fog. Március közepére-végére át is tudok cuccolni a saját kis kuckómba.

Az ünnepek előtt elkezdtem találkozgatni egy lánnyal is. Nem zárkóztam el, adtam a dolognak egy esélyt. Hát ez is csak eddig tartott. Az általam, általában bevett módon történő ismerkedés az ő esetében teljesen fordított módon zajlott. Talán a tavalyi év felgyülemlett stresszét, a majdnem egy éves szexmentes kiéhezettséget levezetendő, már a kezdeti randik is az ivásról és a dugásról szóltak. Ezt is megéltem harminc éves koromra, előbb szexeltem valakivel, minthogy elkérjem a telefonszámát. Szilveszterre is elhívtam, de ez sajnos hiba volt, egy kissé el is rontotta a bulit. Úgy elnyomott mindenkit, mint a sicc. Temperamentumban, értékrendben teljesen különböztünk, majd a későbbiekben is egyre erősebb lett bennem az érzés, hogy komolyabban ez nem működhetne. Kiderült, hogy nagyon nem passzolnánk. Legalábbis számomra ez derült ki. Szomorú, mert ő sokkal többet szeretett volna, megkedvelt, és - a kellemetlenek mellett - több tulajdonságát én is. Jólelkű, kedves, gondoskodó, odaadó volt. Mégsem működhetett volna. Nem éreztem amit ,,kellene’’. Úgyhogy most egy kicsit szomorú vagyok, megbántottam, ártottam, szomorúságot okoztam neki és tagadhatatlanul magamnak is. Bűntudatom van, pedig elvileg nem kellene. Nem kihasználásról volt szó és ezt nem is vágta a fejemhez. Neki is jobb lesz valaki olyannal, aki belé tud szeretni és nekem is majd egy olyan nővel, akibe én is beletudok. De ez a normális igaz? Mindenki legyen olyannal, aki mellett nem érzi magát feszéjezve, magát tudja adni és nincs elnyomva, aki őszintén szereti őt és akit ő is őszintén tud szerelemmel szeretni. Legalább az ,,eleje fele’’ fogalmazódjon meg ez a dolog, ha már úgy is elmúlik, vagy legalább kezdődjön így. Vagy ez tényleg csak az én kishercegnős buzis leányálmom és elbasztam? Megváltoztam/felnőttem/kiégtem és sosem fogom már senkinél sem érezni azt, ami ahhoz kell, hogy komolyan akarjak valakivel kapcsolatot? Remélem nem, annyira azért ismerem magam, hogy csak olyan nővel tudnék és akarok ösztönösen párkapcsolatba lépni, akinél érzem is azt a valamit. De vajon fogom még ezt érezni valaha? Régen mindig így volt, mindenkinél éreztem, akivel komolyabban össze is jöttem. Vele hiányzott az a valami. Sajnálom a dolgot, mert ő többet akart, én viszont nem. Magamat is, amiért nem jött össze és (újra) egyedül maradtam. Lényeg a lényeg, továbbra sem leltem rá a társamra. Azért nem adom fel a keresést, nem szabad kiábrándulnom az egészből. Mondjuk azt tegyük hozzá, hogy a szex jó volt, nagyon jól esett. Azt hiszem jót tett és továbbra is jót tenne, ha rendszeresen szexelhetnék. Talán most élem a második tinédzser kort? El tudnék képzelni egy csupán szexen alapuló kapcsolatot, amiben nincsenek mélyebb érzések és ha bármelyik fél úgy döntene, hogy kilép, senki sem sérülne. Azt hiszem jelenleg vagyok olyan lelki állapotban, hogy ez bizonyos nőkkel menne is. De ez tudom jól, hogy a gyakorlatban kb. lehetetlen. Valamelyik fél, akár én, a másikba szeretne és végül jönne a sérülés. Azért a gondolattal jó volt eljátszani… Annyit azért tudok, hogy örömlányokhoz továbbra sem járnék. Az már egy következő szint amit sosem szeretnék elérni. Eddig is, és továbbra is idegen számomra ez a gondolat.

A munka is beindult, de a gyártósorunk egy éven belül megszűnik. Ezt még a nagyfőni jelentette be a tavalyi karácsonyi vacsorán. Jó kis alkalom igaz? Mintha a szülinapodon közölné veled valaki, hogy a kövin fejbe fog lőni. Úgyhogy most új megmunkáló sort kell keresnem, lehetőleg olyat, ami még legalább 7-8 évig termelni fog, mert ami a mi sorunk helyén épül, az nettó zombi-robotmunkával fog járni, amit nem tudnék elviselni. #éljenek az elektromos autók!! Remélem tényleg hasznosak lesznek a klímaügyet illetően, ha már - nagy valószínűséggel - egy őket gyártó androidot csinálnak belőlem.

Ez a pornóbotos bekövetési áradat egyébként továbbra is kiakaszt. Elég keményen ki is ábrándultam már ebből a platformból. Számomra ez a napi 4 értesítés simán belerondít az egészbe annyira, hogy a kezdeti kiábrándulásom lassan a tetőfokára fog hágni és törlöm magam a fa*ba. Amikor először elkezdtem ide írogatni, még a nyugalom tengereként tekintettem rá. Egy olyan felület volt, ahol szépen kiírhattam magamból a gyerekes kis szarjaim és ami nem küldött napi több értesítést, egyedül csak akkor, ha valaki tetszikelte a bejegyzésem, vagy valaki általam kedvelt emberke posztolt. Jó volt. És tudom, hogy én vagyok a kriminális gyökér, de ezek a pornóbotok, vagy hogy nevezzem őket totálisan telibeszarták ezt a korábbi hangulatot.

És akkor itt egy kép. Szilveszter délután/koraeste készült az erkélyről. Már alig várom a naplementés, rózsaszínfelhős égbolt ,,alatti’’ merengéseket.

[starryeyed-side]

(Please god I had to block like 15 of them today)

[padgany]

Továbbra is csak jönnek és jönnek :(

[padgany]

Kellemes ünnepeket, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek!

Kívánom nektek, hogy teljen boldogságban az ünnep, egyetek és igyatok jókat! Ne idegeskedjetek, szeressétek egymást!

[padgany]

Tegnapelőtt megvolt a kulcsátadás, lakástulajdonos lettem.

Furi érzés volt végigcaplatni az üres helységeken, egyszerre volt felemelő és torokszorító érzés. Mikor hazaértem (még nem költöztem be) és a tesómmal beszélgettünk, miközben összehasonlítottunk dolgokat, ki kellett javítanom magam miután az ,,én lakásom’’ helyett véletlenül még az ,,ő lakásuk’’ csúszott ki a számon. Pedig már az enyém. Na meg a banké, de mint más is, én is magaménak tekinthetem.

Már megvan az új kád, mindenféle csapok, vécé és - hála apámnak - az összes csőszereléshez és fürdős-vécés-vizes dologhoz szükséges kellék. Két ünnep között jön a burkoló felmérni és árajánlatot adni. Csempét és kézmosós fürdőszoba szekrényt kell néznem, valamint valami szép parkettát a nappaliba, amit érdemes lenne ,,kicserélni’’ a vezetékekkel és a villanykiállásokkal együtt még a festés előtt. Úgyhogy még mindig nem tudom magaménak érezni. A bútorozás, háztartási gépek és minden más beszerzése majd csak ezután jön. Lehet március lesz, mire teljesen átcuccolok.

Kellene viszont valami kisebb asztal Szilveszterre. Székeket hagytak, poharakat hagytak, hűtő és gáz tűzhely lesz, wifi is (a közműveket is átírattam már), de egy asztal még kellene az ultra minimál ötszemélyes társasozós zenés berúgós Szilveszterhez.

[padgany]

Help!

Minden nap bekövet 2-3 ilyen onlyfans-os nagyon kamu profil. Eléggé zavar a dolog. Sok vizet nem kavarnak/zavarnak, de kezd bosszantani. Ráadásul ezek a lányok/profilfotók pont kurvára az a kategória, amitől fel áll a hátamon a szőr :( .

Van valami, amit tehetek az ügy érdekében, vagy valamit rosszul csináltam, hogy ennyire megindult ez a dolog? Egyiket sem követtem vissza. Ha esetleg valakinek van ötlete, hogy miez, miért van ez, vagy, hogy mit lehet ez ellen tenni úgy, hogy amúgy követhető és látható maradjak, azt megköszönöm. Bár félek, hogy rábasztam. Vagy láthatatlan leszek, vagy folytatódik a ,,támadás’’.

[padgany]

Témák közt csapongós, lakásos, karácsonyos bejegyzés

Jó ideje nem írtam nyilvánosan sem a napjaimról, se a gondolataimról. Az elmúlt hetekben ugyan született pár okfejtés erről-arról, de végül mindet csak privát módon osztottam meg. Talán így van rendjén, az embernek észre kellene vennie magát, ha valami olyanról ír, ami a kutyát sem érdekli és azt illik is magunkban tartani, így könnyen lehet, hogy ezután a poszt után még ritkábban fogok nyilvánosan ,,naplózni’’.

A lakásvásárlás project nagyon gyorsan halad, novemberben köttetett az adásvételi és mára minden önerőm kifizettem, a hitelfolyósítás maradt csak, amit péntekre ígért a bank. Az eladó még nem végzett az új lakásában a felújítással, de talán van némi esély arra, hogy Szilveszter napjára birtokba tudom venni és már ott csaphatok egy visszafogottabb bulit a barátokkal vagy a családdal. Igaz, asztalt és székeket szereznem kell, de ha összejönne, hogy addigra kulcsot kapok, izgalmas és jó érzés lenne mát ott megünnepelni az új évet, ami Januártól már a fürdőszoba és a vécé szétbombázásával/felújításával, festéssel, bebútorozással, majd az ,,odaszokással’’ kezdődhetne. Minden felsorolt tevékenység komoly ügy, de talán az lesz a legkomolyabb, amikor beköltözök és végleg kirepülök onnan, ahol azóta élek, mióta megszülettem. De jó lesz, új lesz, izgalmas lesz. Magányos lesz? Pozitívan és izgalommal állok a dologhoz, a többire meg ott a pszichológus.

Mostanság elég sok podcastot/podcastet (nem tudom hogy ragozzam) hallgatok, a minap a szeretetnyelvről és az ajándékozásról is szó esett. Elgondolkodtam, vajon nekem mi a szeretetnyelvem? Rájöttem, hogy talán a minőségi idő, a testi érintés és az elismerő szavak lehetnek azok a tevékenységek és gesztusok, amiket a legtöbbre tudok értékelni és amiket én is a legszívesebben adok. Most, hogy pár bútort a lakásban hagy az eladó, örülnöm kellene, hogy lett egy tök jó ruhásszekrényem, de valamiért nem tudok érte rajongani, mégha praktikus és nagyon jól néz ki, akkor sem. Sosem tudtam tárgyakért rajongani, sosem hozta azt a felemelő boldogságérzetet az, ha valami kézzelfogható ,,cuccot’’ kaptam.

Amikor ajándékozásról van szó és karácsonyról, akkor mindig az az eset jut eszembe, ami még 16-17 évesen, karácsonykor történt. Akkor már 2-3 éve együtt voltam az első barátnőmmel, nem meglepő, hogy vele kapcsolatos a számomra adható legeslegjobb ajándék:

December 26.-án találkoztunk. Az azt megelőző napokban a mi családunk és az ő családja is a szokásos rokonlátogatásokat és vendégfogadásokat tartotta, így már lassan egy hete nem láttuk egymást. Nagyon hiányzott, a szentestén és az azt követő napon is tűkön ültem, miközben vendégségben voltam is csak rá tudtam gondolni. Vele szerettem volna lenni, de nem lehettem, így mikor végre találkoztunk és megláttam, már abban a pillanatban is egész testben boldogságot éreztem. Én mentem át hozzá először, a szüleitől egy zöld pólót kaptam (amit aztán 22 éves koromig hordtam is), tőle pedig egy kézzel varrott békát -, nevezetesen Artimus Clyde békát a South Parkból (akkoriban nagyon szerettem) - kaptam. Miközben ő átöltözött, a szüleivel beszélgettem, majd megjelent és elállt a lélegzetem. Nem vagyok otthon a női ruhákban, így nem sorolom fel, hogy pontosan mi volt rajta, de szoknya és harisnya biztosan. Az egész szett új volt számomra és irtó szexisen elegáns volt az összkép. Gyönyörűen festett. Semmi smink (nem volt rá szükség), maximum csak a szeme volt igényesen kihúzva. Aztán átjöttünk hozzánk, ő megkapta a kis kézzel írott levelemet és még valamit (már nem emlékszem mit), anyuméktól is valamit, megittuk közösen családostul a pohárnyi borunkat, elcsevegtünk, majd bevonultunk a szobámba. Kettesben, ahogy szoktuk, tálcán megettük a vacsit, beszélgettünk még egy kis bor mellett, majd kiküldött a szobából. Pár perc múlva jelzett, hogy visszamehetek. Nem vettem észre először, csak azután miután egymásnak estünk és vetkőztünk. Korábban nem értettem, hogy miért hozott magával retikült/kis női táskát (nem tudom melyik, tényleg nem értek ezekhez), de aztán hamar kiderült, hogy egy - korábban többször szóba kerülő - nagyon szexi, nagyon szép, sötét színű combfixet cipelt, amit az estére nekem tartogatott. Az ezt követő események részletezésébe nem mennék bele, főleg úgy, hogy mindketten kiskorúak voltunk még, de azt hiszem elég egyértelmű, hogy mi következett. Lényeg a lényeg, mielőtt az derülne ki, hogy nekem a szex a szeretetnyelvem, hát nem. Az egész volt tökéletes, úgy, ahogy volt. Szerelmes voltam és nagyon hiányzott, majd mikor találkoztunk nem is kellett volna több, csak ő. Semmi sem érdekelt rajta kívül és csodálatos estét töltöttünk el. Hát számomra ez a legjobb ajándék. Az idő azzal/azokkal, akiket szeretek és valaki, akit szerelemmel szerethetek. Életem eddigi, talán legjobb karácsonya volt. Azóta is mindig ilyenre vágyom.

Szerettem volna még írni a napjaink női szex ideáljáról, ezzel kapcsolatban arról, hogy én mennyire egy elbaszott pasi lehetek, hogy nekem ez a túlsminkelt műnő típus miért kelt hányingert, de azt hiszem ezt már megtartom magamnak.

[padgany]

Youtube összesítés 2022:

Akárhogy is számlom, 19,5 napot hallgattam zenét idén.

Idén fedeztem fel az Elefánt zenekart és ezért hálás vagyok. Hangulatban és stílusban is magamra találtam a zenéikben és ez nálam rettenetesen ritka, tekintve az amúgy - sokak szerint - rendkívül elbaszott zenei ízlésem.

És ezeket a számokat hallgattam a legtöbbször. Szépen tükrözi az általános romantikus és álmodozó lelki világom, ami akár hosszú-hosszú hetekre magával tud ragadni és arra késztet, hogy 1-1 zeneszámot folyamatosan repeateljek.

Egy számot azért külön kiemelnék, mert több szempontból is zseniális alkotás. Kösz, hogy megismerhettem.

[padgany]

Megtámadott egy vírus, ledöntött a lábamról a betegség. Most már sejtem, hogy a hétvégi szarul létemet sem csak a másnaposság okozta, valószínűleg már akkor elkezdett kikukucskálni belőlem a ,,kór’’.

Tegnapelőtt kezdődött, mint az azt megelőző napokban, aznap is reggeltől kezdve éreztem a lábaimban és a derekamban azt a felfokozódott zsibbadást és fájdalmat, amit szombaton és vasárnap is. A kora esti órákban viszont elkezdett rázni a hideg és bumm; 38,8. Talán két éve voltam utoljára lázas és akkor is csak egy napig tartott. Az kovid volt, de ez most elvileg nem az, a gyorsteszt negatív lett, nem köhögök csúnyán és az orrom sem folyik. A láz még tegnap is tartott, egy álmatlan éjszakát is okozott.

Ma éjjel már aludtam és most csak hőemelkedésem van, viszont a sok fekvés miatt már nem csak a derekam érzem, hanem a nyakam és az egész törzsem. Remélem, hogy csak a fekvés miatt, szeretnék túllenni ezen és még a héten visszamenni dolgozni.

A táppénz nem fizet túl jól és eldöntöttem, hogy a lakásba való beköltözés előtt szeretném majd felújítatni a fürdőszobát és a vécét.

[padgany]

Tipik én:

Péntek:

Hajnalban hazaértem a munkából. Lefeküdtem fél nyolckor aludni, délután kettőkor pedig keltem. Kávé, cigi, fürdés, majd egy nagy (4cl) vilmoskörte elfogyasztása után indultam a buszra, hisz fél négyre hivatalos voltam a - tradicionálisan - mindig, év vége tájékán megrendezendő ,,team bulira’’. A vasútállomásra érve a munkatársaim és házi szilvapálinka várt, amiből gyors beküldtem kettőt. Az sem segített az alkoholfogyasztásom visszafogásában, hogy míg a hamburgeres bódé mellett álltam a többiekkel, majdnem száz százalékos biztossággal megállapítottam, hogy pár méterre tőlünk az a lány édelgett egy magas pasival, aki nyár végén úgy döntött, az lesz a legjobb számára, ha több hónapos napi rendszerességű beszélgetés után beghostol, eltűnik és többé tudomást sem vesz a létezésemről. Még két pálinka, egy - kicsit sem gyomorkímélő - hot-dog (addigra már muszáj volt valamit ennem), majd indultunk a helyre, ahol bowling pályát foglaltunk és egy nagy asztalt.

A team buli alapvetően jó volt, nagy fröccsöket és vodkákat ittam, rengeteg cigit szívtam, röhögtünk a többiekkel, bowlingoztam és sokat ettem a hidegtálból, ami olyan ételek egyvelege volt, amik jóformán csak olyan allergénekből álltak, amiket kicsit sem szabadna ennem. De nem volt gond, tizenegyre hazaértem majd lefeküdtem.

Szombat:

Reggel tíz körül keltem. A kedvem jó volt, kiderült, hogy az esti koncert mégsem hétkor kezdődik, hanem kilenckor, így elhatároztam, hogy mégis elmegyek rá. A családi éttermes vacsira hatra kellett menni, így minden csodálatos volt azon a reggelen. Legalább fél óráig… ami után konkrétan mindenem elkezdett fájni. A hasam a beleimmel, a derekam a lábtöveimmel. Hányinger, fejfájás, émelygés. A vacsiig pihentem, feküdtem, de nem lett jobb semmi. Az étterembe vezető út, a várakozás az ételre és maga a kaja elfogyasztása is kín szenvedés volt. Szomorú voltam, csalódott. Apám és anyám közös, szülinapi családi vacsoráját fal fehéren, hányingerrel és az izületi fájdalmaimmal küszködve szenvedtem végig. Akkor már tudtam, hogy lehetetlen, hogy elmenjek a koncertre. Egy utolsó szarnak éreztem magam, aki nagyon elszúrta. A derék és izületi dolgokról a pénteki bowling, a hányingerről, émelygésről, has és bélbajomról pedig a teménytelen mennyiségű alkohol, a kurva hot-dog és az a franciasaláta tehetett, amit a nagy ,,éljünk a mának’’ felfogásomban és mohóságomban tettem magamévá a team bulin. Szomorú voltam, csak jól szerettem volna érezni magam, de amit a legjobban vártam, azt addigra már baszhattam.

Vasárnap:

Ma már jobb minden, de még mindig gyengélkedem. Az izom és izületi fájdalom még mindig ugyan olyan mértékű, mint tegnap, de a másnaposság elmúlt és már enni is tudtam. Most azok a dolgok járnak a fejemben, amiket a pszichológusom mondott: tudatosság, tudatosság. Megbuktam, kurvára nem voltam tudatos. Egy öregembernek érzem magam aki nem ihat és bowlingozhat anélkül, hogy két napra ,,el ne rakja’’ magát.

//Eleve el vagyok keseredve: hogy a picsába fáj mindenem egy szumma 1 órás bowlingozás miatt 30 évesen? 3 éve még 15 kilómétereket futottam heti kétszer.//

Mindenhez lett volna kedvem, de pont azt éltem csak meg, amit a legkevésbé vártam. Nem tudom, hogy mikor növök fel ahhoz, hogy tudjam, mikor kell leállni. Azt érzem, hogy én egy javíthatatlan önsorsrontó ember vagyok, egy mohó valaki, aki sosem fogja tudni betartani azt a mértéket és tartani azokat a kritériumokat, amikkel biztosan mondhatja, hogy nem baszik ki magával a jövőben. Pedig én csak jól szerettem volna magam érezni.

És akkor egy feldolgozás annak az együttesnek a feldolgozásában, akiknek a koncertjét és ezzel egy jó estét kihagytam.: