Keddi nap volt, Józsi a külvárosi, penészes és repedezett falú konyhában pucolta a vödörnyi krumplit. Az anyja kérte meg a feladatra, jobban mondva parancsolta neki, míg ő Józsi kishúgát vitte a körzeti orvoshoz. Sok gondolat kavargott a fejében, szerette négy testvérét, és a mai napon még ezek között az omladozó, sötét foltokkal tarkított falak között is jól érezte magát. Ma ő volt öccsei főnöke és vigyázója, és nem az iskolában kellett unatkoznia a véget nem érő tanórák alatt. Tudta, hogy ez újabb lemaradást és rossz jegyeket jelent majd, de ez már nem érdekelte. Ott mindenki ellenséges volt vele, míg itthon csak az anyja, és az - esténként hazaérkező munkanélküli - apja, aki általában részegen, vagy megmagyarázhatatlanul furcsa állapotban kiabált vele, mielőtt az beesett az ágyba vagy a tévé elé.
Az iskola iránt érzett undora már az első osztály megkezdése óta tartott. Hiperaktív és vásott gyerek volt, nem tudott elülni a fenekén és még annyira sem volt képes figyelni az órákon, mint a legrosszabb osztálytársai. Ez évismétlést jelentett és különleges bánásmódot a tanárok részéről, ami sokszor indokolatlan kiabálást és kettes érdemjegyeket jelentett. Mielőtt felső tagozatba lépett, az egyik tanára odament hozzá és könnyes szemekkel elmondta neki, hogy az este pezsgőt fog bontani, amiért többé nem kell őt tanítania. Nem szerették. Eleinte nem értette, hogy miért ilyen ellenségesek vele, idővel aztán már nem is remélt szeretetet és azon kapta magát, hogy már ő is goromba vagy ellenséges az idegenekkel. Már azelőtt kialakult benne ez, mielőtt az apja részegen leültette és elmagyarázta neki, hogy sokkal nagyobb esélye van, ha először ő üt és nem a másik. Talán azért alakult ki benne ez a zsigeri ellenségesség, mert mindig kinevették és megalázták. Eleinte a régimódi játékai miatt, amiket a napközi idejére vihettek be a gyerekek, később a ruházata vagy a haja miatt, vagy éppen azért csúfolták, mert bűzlött. Mindezek oka a pénz hiánya és az volt, hogy hetente csak kétszer fürödhetett az öccsei és a kishúga után egy kádnyi elhasznált vízben.
Egyszóval nem szerette a sulit, az osztálytársait, a hétről hétre ismétlődő órarendet és a szoros, tervszerű haladást, amivel sosem sikerült lépést tartania. Egyedül az irodalmat kedvelte, főleg a verseket, és ez volt az egyetlen tantárgy, amiben jeleskedett is. Hatodikban rájött, hogy a ritmikus és egymással rímelő sorok mögötti mondanivaló sokszor nagy hatással van rá. Az irodalom tanár volt az egyetlen, aki kedves volt vele, az ő szemében sosem látott megvetést, lenézést vagy gyűlöletet. Ő volt az egyetlen tanár, aki figyelt rá, és aki alkalomadtán, az órák után még az ő, és a családja hogylétéről is érdeklődött. Legutóbbi beszélgetésük során arra buzdította Józsit, hogy váltson könyvtári tagságot. Persze miután ezt elmondta az anyjának, az kinevette és elküldte a boltba, este pedig az apja kevert le neki egy nagy pofont, mondván nincsen pénzük ilyen ostobaságokra és, ha a szeme elé kerül az a tanár, azt is jól szájon vágja majd.
Másnap a tanára az utolsó óra után újra leültette maga elé az elcsigázott ábrázatú Józsit.
- Mi történt a száddal Józsi? Verekedtél?
- Á nem, csak bicóztam és eltanyáltam.
- Beszéltél a szüleiddel? Mit szóltak a könyvtári tagsághoz? Ott aztán annyi verses kötetet tudnál olvasni, amennyit csak akarnál.
- Jó lenne, tanár úr, de sajnos nincs pénzünk ilyenekre. Azt hiszem lemondok a dologról.
- Sajnálom, Józsi. Viszont pont ma olvastam az újságban, hogy jövő hét kedden, a költészet napja alkalmából aki bemegy a könyvtárba és elszaval egy verset, az ingyenes tagságot kap egy évre. Szerintem el kellene menned, válassz egy verset, amit szeretsz, tanuld meg és így ingyen is tag lehetsz, nem kell fizetni a tagságért és a könyvekért.
- Ó, ez jól hangzik! Még átgondolom. Talán nem lesz délután feladatom és akkor elmegyek.
A krumplit már megpucolta, az öccseit rendre intette és leült melléjük a tévé elé. Egy rajzfilmet néztek, egy beszélő fehér kutya éppen a kövér, szemüveges gazdájával verekedett. Nem értette, hogy a testvérei min nevetnek, miközben a rajzfilmben elhangzott káromkodásokat ismételgetik. Nem figyelt, csak testben volt jelen, magában József Attila: Tiszta szívvel című versét szavalta. Remélte, hogy hamarosan megérkezik az anyja és a húga, és azt is, hogy nem kap több feladatot, hogy bemehessen a városba. Nem sokkal később hangos káromkodás kíséretében csörtetett be anyja, aki kézen fogva rángatta a rémült tekintetű húgát és olyan hangerővel csapta be a bejárati ajtót, hogy abba még a falak is beleremegtek.
- Há’ ez az orvos is egy rasszista paraszt! Mit képzel ez magáról? Asziszi koszos cigányok vagyunk? Aszongya, a penész miatt fullad a kis Kamilla, és hogy mielőbb meg kell csináltatnunk a falakat, vagy el kellene költöznünk. Há’ ezeket a gyógyszereket is csak álmomban tudnám kifizetni, - dobta az asztalra a kiváltatlan recepteket – jajj more! Hát te meg hogy pucoltad meg ezeket a krumplikat te istenverte? Na takaroggyá’ kifele vidd ki a szemetet, mert különben kapsz este az apádtó’.
Az udvaron állt a szemetes zsákkal és haragot érzett. Haragot az anyja, az orvos és mindenki iránt. Nagy lendülettel vágta a kukába a zsákot, de ez sem segített, kivételesen azt érezte, bárcsak az iskolában lehetne. Az úton két bicikliző fiú kiáltott felé. Mindketten idősebbek voltak. Nem jártak iskolába és egyiknek sem volt jó híre az utcában. Az egyik rákiáltott.
- Hé te! Józsi! Há’ gyere má’ ide. Nem jössz be velünk délután a városba? Elkapjuk azt a szemét kis kutyaképű nácicsicska Arnoldot. Hallom múltkor téged is leköpött a bandájával a buszmegállóba. - Mondta Márió, az idősebbik, cigivel a szájában.
- Más dolgom van, meg amúgy sincs kedvem hozzá. Rohaggyon meg az is ott, ahol van! Nem akarok törődni vele.
- Na gyere má’, megérdemelné a kis rohadék, nem? Előtte jól beiszunk, aztán mikor kijön az uszodából, a sarkon elkapjuk.
- Mondtam már, hogy nem megyek!
- Jóvan jóvan, azért ha meggondolod magad, háromkor mi a szökőkútnál leszünk. Na cső!
Visszament a házba, az anyja hangja már a konyhából szűrődött, ahogy valakivel hangosan telefonált. Megsimogatta Kamilla fejét, aki köhögőrohamok közepette figyelte a tévét. A kislány Józsira mosolygott, majd nézte tovább a rajzfilmet öccseivel.
Józsi elhatározta magát. A Vármegyei könyvtár kapujában állt. Átgondolta, mi fog történni: elszavalja a verset, majd el is kezdi olvasgatni József Attila valamelyik verses kötetét. Nem vágyott másra csak egy kis csendre, nem akart se az iskolába lenni, se otthon, se Márióékkal. Itt akart lenni, olvasni akart. A tanára szerint ez hasznos lenne neki és ő is vágyott rá, mondhatott bárki bármit.
Belépett a kapun és a pult felé haladt, ami mögött egy szemüveges hölgy és egy magas, vékonyarcú férfi diskurált az előttük heverő könyvek helyéről. A pulthoz lépett, köszönt, de mintha észre sem vették volna.
- Jónapot! Hahó! - Köszönt Józsi már másodjára.
- Mit akarsz itt? Ez nem a hajléktalan szálló, itt könyvek vannak, nem adunk semmit. - Válaszolta a férfi.
- Én nem ezért jöttem, szeretnék könyvtári tag lenni és azt hallottam…
- Nem mondta neked senki, hogy ilyen szakadt öltözékben nem illik könyvtárba jönni? Ez a Vármegyei könyvtár, itt más emberek is vannak, akiket megzavarsz! Menj el, - folytotta Józsiba a szót a szemüveges hölgy - amúgy sem vagy ide való. Nincs szükségünk bajkeverőkre.
- Elszavalnám József Attila…
- Megkérlek, hogy távozz, fiam! - Rivallt rá a férfi. - Hányszor kell még elmondanunk, hogy nem látjuk szívesen itt a magadfajtákat?
Józsi csak állt és nézett maga elé. Ugyanazt érezte, mint kicsiként, amikor fintorogtak rá társai, vagy amikor kiabáltak vele a tanárok. Talán az apjának igaza volt; aki előbb üt, annak nagyobb az esélye. Hiba volt hallgatni a tanárára, már a nyugalom és a csend iránti vágya is hiba volt. Kilépett a kapun, még tíz perc volt háromig. Sietősre vette a lépteit, a szökőkút két saroknyira volt.
Egyszer már belekóstolt az apja műanyag palackos borába, amikor nem voltak otthon a szülei. - Duplán elhibázott döntés volt, - gondolta az ágyban fekve, miközben a könnyeit és az ajkáról, szívével szinkronban lüktető vért törölgette. - Finom sem volt, és észre is vették.
De most más hatást tapasztalt. Annyit húzott le Márió borából, míg szédülni nem kezdett, és míg a bátorság, a düh és minden benne feszülő érzés hatása alá nem került. A következő képkocka a magzatpózban fekvő Arnold volt, aki már kiüvöltötte magát és már csak nyögdécselni tudott, miközben a három srác tiszta erejéből rugdalta a fejét és a teste különböző pontjait. Józsi ránézett társaira, akik szemében ugyan az látszódott, ami az övéből is sugárzott volna, ha láthatta volna kívülről önmagát. Márió állította le végül, miután már többször is rászóltak, hogy hagyja végre abba. Ekkor egy ideje már meg sem rándult Arnold teste a rúgások után. Mindkét srác elfutott, Józsi azonban még egy percig a mozdulatlan Arnoldot bámulta, az élettelen test fölött fujtatva állt. Az anyjára, apjára, az orvosra, a tanárára, a Vármegyei könyvtárra és a versekre gondolt, majd elindult a buszmegálló felé.
Mire hazaért, már besötétedett. Benyitott a házba, szótlanul haladt el kiabáló anyja mellett.
- Hát te meg hol a francba voltál? Azt hiszed csak úgy elmehetsz? Na meglátod, kapsz majd az apádtól, ha hazaér!
Bement a szobába, az öccsei már aludtak. Kamilla sípoló lélegzete törte meg a csendet, a sötétséget pedig a falakra vetülő kék és piros villogás.