Korai hegymászóköltészetem
ikonikus darabja került elő. A verset, úgy emlékszem, azóta is legkedvesebb kötéltársam szülinapjára írtam, az alábbi igényes photoshop munka összművészeti részeként. Akkoriban még részben a "Komarnicki kalauzból" próbáltuk kisilabizálni az útvonalakat és mászás közben Románnak és Gyulának szólítottuk egymást, a múlt század elejének legendás hegymászóit alakítva a falon.
Szerencsére 35 évvel ezelőtt még nem volt tumblr, de most már nyugodtan posztolhatom. Az eredeti formában közölt versből az is látszik, hogy már akkor sem volt semmi fogalmam a magyar helyesírásról.
Emlékszel Román, mikor mondtad:
„Gyerünk, másszuk meg azt a hegyet!”
S Én feleltem: „Menjünk,
Jobb időnk ettől úgyse lesz!”
Emlékszel, arcunkba csaptak
Vad, szilaj szelek,
midőn lábunk a csúszós jégen,
biztos támaszt keresett.
Emlékszel, aztán a nap sütött,
S mi siettünk felfele.
Elménkbe víg emléket írt,
a hegyek végtelen tere.
Emlékszel a bérc tetőn,
az idő járása újra változott.
Oly vihar kélt a semmiből,
hogy bennünk a lélek megfagyott.
Emlékszel, mikor jöttünk lefele,
a minden volt lábaink alatt.
S bizonytalan kószáltak köztünk,
a megfáradt szavak.
Emlékszel, ültünk a nyirkos kövön,
szemünk a megjárt úton keresett,
S beszéltük hol voltunk bátrak,
hol pedig félszeg gyermekek.
Emlékszel, aztán hallgattunk megint?
Ujjaink közt morzsoltunk zuzmót és mohát.
A nap melegen sütötte hátunk,
így élveztük a hegyek illatát.
Emlékszel Román, mikor mondtad:
„Az egész részei vagyunk, mint e mohák idelent.”
S Én feleltem mindjárt:
„Hej testvér, be szép élet ez!”