Deveraux - A végzet tojása
Előszó
Deveraux története egy 6 fejezetes, 2 történetet elmesélő képregényben kezdődött még 2010-ben, ami sajnos azóta nem folyatódott. Egyesek talán sajnálták, hogy nem élhettek át újabb, furcsa kalandokat hőseinkkel – én legalábbis biztosan -, ezért úgy döntöttem – hogy idő hiányában -, novella formájában folytatom. Próbáltam úgy megírni, hogy azoknak is felkeltse az érdeklődését a sztori, valamint a karakterek iránt, hogy ne kelljen elolvasni hozzá a korábbi képregényeket. Ettől függetlenül ez a folytatása a korábban megkezdett történetnek, viszont nem kell izgulni, a novellák idővel felzárkóztatják majd az olvasót az előző fejezetekben történtekkel. Egy soft rebootként is lehet tekinteni rá. Szóval remélem így is tetszeni fog.
Kritikákat, véleményeket szívesen fogadom: [email protected]
A végzet tojása
Írta: Priem
Sturmerre, az angliai kisvárosra úgy telepedett rá az éjszaka sötétje, akár egy útonálló az áldozatára. Csendes volt és fojtogató. Az ablakokon át már csak egy-két helyen szűrődött ki a pislákoló lámpák fénye, míg a csendet csak egy korhadozó fáról figyelő bagoly huhogása törte meg. A felhők pedig a hold halovány derengését próbálták kitakarni, amikor egy fiatal nő lépett ki a főutcán lévő boltból. Kedvesen megköszönte a segítséget, majd ahogy behúzta maga mögött az ajtót, a bolt azonnal sötétségbe borult.
A lány megborzongott egy pillanatra, ahogy kis kosarát magához szorítva nekiiramodott az egyik közeli ház felé. A nem várt hideg vékony ruhája alá is bekúszott, de sietnie kellett, nem volt ideje melegebben öltözni. Elszomorodott, ahogy végignézett a kevés ételen – egy száraz kenyéren és pár fonnyadt gyümölcsön -, amikre még le tudott csapni. Úgy tűnt, ennyivel kellett beérniük, és ez is több, mint ami másoknak jutott.
Merengéséből egy furcsa, csoszogó hang, és halk nyöszörgés zökkentette ki, ami a háta mögül érkezett. Kezét ökölbe szorítva megpördült, és hatalmas meglepetésére a sötétségből egy alak körvonalai kezdtek kibontakozni, aki darabos mozgása ellenére szinte már ott állt előtte.
- Amelia – szólította meg az alak elhaló, rekedtes hangon -, hát ön meg mit keres az utcán ilyen későn? Kérem, mondja, hogy jött valami jó hír a környező városokból - ahogy a csípős esti szellő elkergette a felhőket, az árnyékok közül úgy merengett fel egy idős, beteg férfi képe.
- Á, Mr. Ferguson! – fújta ki megnyugodva a nő a fáradt levegőt. Amelia nem értette, hogy kerülhetett mögé ilyen észrevétlenül az öregember. Szemei mélyen ültek, arca beesett volt, teste pedig csont és bőr, akár egy élő halotté. Jól ismerte és kedvelte a férfit, aki legutóbbi találkozásuk óta, mintha átalakult volna. – Sajnálom, Calford Greenben sem tudnak segíteni, pedig kérem, higgye el, én mindent megtettem, amit csak tudtam. Ezt a kis maradékot is összekapartam, amit Mrs. Hamilton boltjában találtam, és elviszem Buttleréknek… - de a férfi már nem figyelt. Fejben mintha egészen máshol járt volna, homályos tekintete a távolba révedt. Remegő kezét lassan felemelte, és csontos ujjával a városon túlra mutatott.
- Ön is hallja, Amelia? – kérdezte monoton hangon. – Ugye… ugye ön is hallja!? – De Amelia semmit nem hallott. Hegyezte a fülét, ám a régebben élettel teli és vidám kis városnál ezen az estén még egy temető is zajosabb lehetett. Végigmérte a férfit, aki úgy állt az utca közepén, mintha megbabonázták volna.
- Minden rendben van, Mr. Ferguson? – kérdezte a lány, majd a férfi vállára tette a kezét, de az továbbra sem emelte rá a tekintetét, csak egyetlen szó nélkül, jobb lábát a poros földön húzva elindult a kihalt főutcán. Amelia aggódó pillantást vetett a távolodó férfi felé, és bár szeretett volna segíteni rajta, jelenleg fontosabb személyekkel kellett törődnie. A hidegtől átfagyva megszaporázta a lépteit, de fél füllel még elkapta a távolodó férfi szavait, akinek a sziluettjét akkor nyelte el a sötétség:
- Igen… most már minden rendben lesz.
***
Michael Deveraux merített egyet az iszapos patak jéghideg vízéből, majd lemosta a homlokát beszennyező vérfoltot. A sebe kicsit még mindig szivárgott, de a hűsítő érzés máris enyhítette a fájdalmát. Némán figyelte megfáradt arcát a lassú folyású patak tükrében, miközben a maradék vízcseppeket törölgette borostás álláról. Ekkor egy éles fájdalom hasított az állkapcsába. Kezével belenyúlt a szájába, kitapogatta a fájdalom okát, majd egyetlen határozott mozdulattal kitépte kitört fogát, ami alatt már jól láthatóan növekedésnek is indult egy új fog.
- Szarul nézel ki, Michael! – jött a reszelős hang a háta mögül.
- Te már csak tudod, Freddy – érkezett azonnal a válasz -, az az alapbeállításod - a férfi bepöckölte a véres csontdarabot a patakba egy döglött hal mellé, felkapaszkodott a sáros emelkedőn és rosszalló pillantást vetett társára, aki úgy festett akár egy béka és egy elhízott kölyök groteszk keveréke. A démon egy kiszáradt fa törzsének dőlve gubbasztott és minden figyelmét egy vastag, bőrkötéses enciklopédia lapjainak szentelte, mintha meg se hallotta volna a férfi beszólását.
Michael szorosabbra húzta magán a ballonkabátot, mert bár hivatalosan nyár volt, úgy tűnt az időjárásnak erről elfelejtettek szólni. Csupasz ágaikkal még a fák is mintha nyújtózkodni próbáltak volna pár eltévedt, melengető napsugár után. Talán Anglia ezen részén ez normálisnak számított, ám az egyhangú szürkeségbe burkolózó táj jelenleg cseppet sem segített a csapat amúgy is alacsony morálján.
- Amúgy, te is úgy néznél ki, mint akit a béka seggéből rángattak elő, ha a csata közben mindent beleadtál volna, mint…
- Te? Freddy, végig egy szikla mögött szűköltél reszketve és segítségért sikoltoztál.
- De azt teljes odaadással – egészítette ki.
- Inkább csak fogd be és tedd magad hasznossá, mint Leto – Michael a csapat harmadik és egyben utolsó tagjára mutatott. A magas, kék bőrű démon fehéren izzó szemével rezzenéstelenül pásztázta a környezetüket egy magas fa ágáról, lehetséges veszélyek után kutatva.
- Valóban, egy néma őrszem mindig aranyat ér… - dörmögte cinikusan Freddy. – Inkább frissítem újonnan szerzett tudásunkkal a Démon enciklopédiám.
- Jobb később, mint soha – hergelte tovább magát a férfi. – Tudod, egész hasznos lett volna tudni, hogy…
- Hogy a Lateo Casus testének kilencven százaléka a föld alatt rejtőzik és valójában nem is egy törpespicc méretű démon? – vágott a szavába. – Igen. Valóban jó lett volna tudni, hisz bajom is eshetett volna – siránkozott, miközben már vadul körmölt a könyvébe. - Azt hiszem ennek a pokolfajzatnak a veszélyességi besorolását fel is emelem két szinttel és ezzel együtt a veszélyességi pótlékom is – tette hozzá halkan.
- Legyen három – morogta Michael, majd megdörzsölte sajgó állát, miközben fájdalmas emlékek derengtek fel a szeme előtte. Végignézett társain, akiket szintén megviselt a pár órája lezajlott ütközet. Freddy, bár csak a háttérből, de rengeteget segített a varázslataival, amik minden erejét elszívták. Leto sose panaszkodna – főleg, mert évekkel ezelőtt némasági fogadalmat tett -, de megtépázott ábrázata, szakadt ruhája magáért beszélt. Ő pedig… ő pedig semmivel se jutott közelebb a céljához. Egy újabb hamis nyom, egy újabb felesleges harc, ami csak tovább rontotta az esélyeiket. Az ő esélyeit, hogy végre a démon nyomára akadjon, aki végzett a családjával és tökre tette megannyi ember életét. Braiden neve egykoron egyet jelentett a mérhetetlen pusztítással és a megállíthatatlan őserővel, aki gyermekeivel együtt rászabadult erre a világra. Természetfeletti ereje és eltökéltsége, hogy az emberiséget az uralma alá hajtsa, nem ismert határokat. Az embereket csak eltaposandó hangyáknak tekintette, vagy báboknak, akiket felhasználhat terve eléréséhez. Ám felsőbbrendűségébe vetett hite annyira elvakította, hogy elkövetett egy hibát és alábecsülte az emberek leleményességét. A hangyák győzedelmeskedtek, Braiden pedig eltűnt. Vagyis elmenekült. Bár a démonok bukása óta az árnyak rejtekéből mozgatta a szálakat, Michael és csapata eltökélte, hogy akár a pokol legmélyebb bugyraiba is leereszkednek, de bármi áron megakadályozzák, hogy ismét visszaszerezhesse a hatalmát.
A St. Chapelnél történt csatájuk után azt az információt kapták, hogy Haverhill felé kell venniük az irányt, ám egy barlang mélyén rejtőzködő démonon kívül semmit nem találtak. Lehetséges, hogy az álommanó - akinek felbukkanásukkal a vesztét okozták -, haláltusája közepette mégsem az igazságot osztotta meg velük? – tanakodott Michael magában, amikor újabb éles fájdalom hasított a fejébe. Ám mielőtt még térdre rogyhatott volna, Leto már ott is termett mellette és elkapta.
- Köszönöm – préselte ki magából, majd erőtlenül Letora emelte a tekintetét, aki szabad kezével mutogatni kezdett.
- Leto füstöt látott a távolban – fordította Freddy. – Úgy gondolja, egy város lehet arrafelé és ott talán pihenhetnénk egyet. Szerény véleményem szerint kettőt is.
- Körülbelül öt kilométerre északkelet felé? – kérdezte Michael Letora nézve, aki értetlenül bólintott.
- De honnan tudod? - kérdezte csodálkozva Freddy.
- Érzek valamit – mondta Michael, miközben ismét talpra állt -, valamit, ami abból az irányból hívogat.
A démonvadászok kicsivel több, mint egy óra alatt elérték a város határát. Messziről Sturmer egy kifejezetten csendes kis helynek tűnt, talán túl csendesnek is. És bár a távolból is jól látszott, hogy a város koránt sem nevezhető egy sűrűn lakott metropolisznak, jobb volt biztosra menni, ezért szólt a többieknek, hogy ideje felvenniük az álcájukat.
A démonok inváziója - ami végigsöpört az egész világon és évtizedekkel, ha nem századokkal vetette vissza az emberiséget -, már egy jó ideje véget ért, és bár a terheit ma is mindenhol viselik, Michael úgy érezte, elkezdődött egy öngyógyulási folyamat. Két démon váratlan megjelenése pedig olyan riadalmat válthat ki még egy békés városka lakóiból is, akár egy frissen feltépett seb. Amire sót szórnak. Majd ecetet öntenek rá.
Freddy egy vastagon szőtt fekete parókát és egy hosszúra hagyott, sűrű bajuszt viselt, amitől úgy nézett ki, akár egy alacsony növésű, elhízott pornó színész – zöld, ragyás bőrrel persze és tűhegyes fogakkal. Leto pedig szokásához híven, egyszerűen csak behúzta pulóvere kapucniját az arcába - ezzel elfedve kék, sápadt bőrét -, hogy csak beesett szeme látszódjon ki a vörös anyag mögül. A férfi végignézett puffogó társain, és mint minden alkalommal, most is hatalmas erőfeszítésébe került elfojtania az éppen kitörni készülő röhögését.
- Hé, ezt már megbeszéltük párszor. Mégsem rémíthetjük halálra egy település lakóit, nem igaz – gügyögte Michael a béka képébe, miközben összekócolta a parókáját.
- Rusnya a pofánk, mert démonból vagyunk. Értem – nyugtázta Freddy, miközben ingerülten megigazította a pepit a fején -, de neked mi a mentséged, ember? – Michael arcáról azonnal leolvadt a mosoly. Ökölbe szorult a keze, majd egy elnyújtott morgás kíséretében – amire a többiek megesküdtek volna, hogy csúnya szavakat tartalmazott – hátat fordított társainak, és intett, hogy indulhatnak.
A távolból nem láthatták, de a kihalt házak és üzletek közt járva egyre nyugtalanítóbbá és nyilvánvalóbbá vált a kis csapat számára, hogy egy lélek se tartózkodott a városban. Kísérteties hangulat uralkodott az utcákon, ahogy a szél rángatta zsalukon és az épületek tárva nyitva hagyott ajtóin kívül semmi se mozdult. A kikopott földről felverődő porfelhő pedig úgy telepedett a város főutcájára, akár egy titkokat rejtő takaró. Ha fellapoznánk egy szótárat, ezt a helyet találnánk a ”szellemváros” címszó alatt – gondolta magában Michael.
- A francnak ide álca! - vakargatta magát Freddy az olcsó paróka alatt - Nincs itt senki!
- Talán mindenki a templomban van – reménykedett a férfi –, rosszabb esetben a kocsmába.
- Vagy a föld alatt – egészítette ki a békadémon baljóslatúan.
- Valakinek lennie kell, ha Leto füstöt látott.
- Talán csak közös hullaégető partit tartanak, ami jó, mert én mindig vevő vagyok, egy jó kis sütögetésre – perverz mosoly jelent meg az arcán.
- Plusz egy démon jelenlétét is érzem – két társa megtorpant, miközben elkerekedett szemekkel próbálták felfogni a hanyagul odavetett információt. – De valami furcsa, megmagyarázhatatlan módon csak részleteiben. Nem látom tisztán, mintha egy fél démon lenne. Még sose éreztem ilyet. Van ennek egyáltalán bármi értelme? – a férfi zavarodottan megrázta a fejét – Mindegy, a lényeg, hogy tartsátok nyitva a szemetek. Lehet, hogy ez egy…
- Csapda? – Mindhárman majd kiugrottak a nadrágjukból, amikor egy kellemes, vidám hang rémítette őket halálra. – Ha ez csapda lenne, már rég halottak lennétek, fiúk. – Megfordultak és leesett állal figyelték, hogy egy gyönyörű, szőke nő áll az egyik ház verandáján. Szája mosolyra húzódott, de égszínkék szemével megállás nélkül figyelte őket.
- Én már bele is estem ebbe a csapdába – Freddy előre lépett, megnyalta a tenyerét majd kéjesen hátra simította a ”haját”.
- Nyugi, tigris. Ő az a démon, akiről beszéltem – egy pillanatra őszinte meglepetés vette át a helyet a nő arcán, de egy szót sem szólt. – Mit műveltél az emberekkel szörnyeteg? Hol van mindenki? – szegezte neki Michael egyből a kérdést.
- Értem. Szóval semmi udvariaskodás – hümmögött halkan a lány. - Pedig már úgy megörültem, hogy láthatok pár új, kedves arcot – ám a démonvadászok rezzenéstelen képpel várták továbbra is a választ. – De a kérdésedre válaszolva: én is nagyon szeretném tudni, hogy hova lettek - búskomor mosolyra húzódott a szája. – Egyik napról a másikra egyszerűen csak… eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket.
- Próbálok olvasni a sorok között. Úgy érted, felzabáltad az egész várost és egy jelöletlen tömegsírba hajítottad a maradványaikat? – gúnyolódott Freddy.
- Ne magadból indulj ki, békapofa! – csattant fel ingerülten a nő. A korábbi jókedve egy másodpercre teljesen szertefoszlott, és harag vette át a helyét, miközben körmeit mélyen belevájta a vastag fakorlátba. Ám saját maga is megrémült a kirohanásától, mikor látta, hogy a kék bőrű démon azonnal védekező állasba vetette magát a barátai elé, mintha csak támadástól tartanának. Szégyenkezve hajtotta le a fejét, majd egy mély lélegzetet követően ismét nyugodt hangon folytatta. – Nem én tüntettem el Sturmer lakóit, de én is nagyon szeretném tudni, hogy mi történt velük.
- Miért higgyünk neked, démon? – kérdezte továbbra is kétkedően Michael. – Előbb hinnék egy politikusnak, mint neked, hiszen a megtévesztés a középső nevetek.
- A nevem Amelia. Nem pedig démon – javította ki ismét hevesen. – És pont te papolsz, aki démonokkal utazik? – Freddy és Leto feszengve néztek egymásra és kezdték igazgatni az álcájukat. – Igen fiúk, mindenki számára nyilvánvaló. Csak a vakok és gyengén látóknak nem tűnik fel a ”megtévesztésetek” – vetette oda mondandóját a kis csapatnak. – És visszatérve a kérdésedre; még életben vagytok, nem? Ha akartam volna, már rég halottak lennétek.
- Nyomós érv – nyugtázta Freddy, miközben Leto elkezdett jelelni.
- Kulturált barátom figyelmeztet, hogy egy tompa körömreszelővel fogja lefűrészelni a fejed a helyéről, ha bármivel is próbálkozol – fordította a férfi.
- Bájos – csóválta meg a fejét Amelia egy félmosoly kíséretében -, de rosszabb állapotban vagytok, mint három bűzölgő csatornapatkány, amiket laposra vert pár alulfejlett üregi troll.
- Ismét nem téved – ismerte el újra Freddy, miközben végignézett magán és megszagolta a hónalját. – Michael, ez egy tüzes, talpraesett menyecskének tűnik, akinek remekül forog az esze és a nyelve is – foglalta össze a békadémon, majd elviselhetetlen undor kíséretében hozzátette: - a tiéd lehet…
- Na, akkor mi lesz, fiúk? Egymásnak esünk vagy – és itt rövid szünetet tartott, miközben Michael tekintetét fürkészte – lefőzzek egy adagot a híres gyógyteámból? – A három démonvadász egymásra nézett, majd rövid hezitálás után egyetértően bólintottak.
- Csak ha ezt a teát úgy betűzik, hogy w-h-i-s-k-e-y.
***
Amelia kopogás nélkül benyitott a ház ajtaján, bemenekült a hideg elől, majd letette kosarát a konyhapultra.
- Már meg is jöttem, Rosie – mondta két lihegés között, majd hátrapillantott a kanapén fekvő nőre, aki egy vastag paplan alatt próbált pihenni. Ő sem nézett ki sokkal egészségesebben, mint Mr. Ferguson, akivel az utcán találkozott össze, ám a férfival ellentétben a nő jól láthatóan próbált derűt és mosolyt erőltetni az arcára, mintha minden rendben lenne. És ez a hozzáállás fogja kirángatni őket a mélyből, ahol most mindannyian rekedtek – reménykedett magában Amelia.
- Szerencsénk van. Mrs. Hamilton boltjában találtam eldugva még egy kis kenyeret és pár gyümölcsöt. Szépen elosztjuk, hogy mindenkinek jusson és remélhetőleg ez a kis vitamin bomba hip-hop helyretesz titeket – mondta a lány, és bár mindketten tudták, hogy pár fonnyadt alma nem képes csodát tenni, már a tettetés is pozitív energiával töltötte fel őket.
- Köszönöm Amelia! Nem tudom, mihez kezdenénk nélküled – hálálkodott a nő, majd köhögőrohamban tört ki, amit a kanapé mellé tett forró teával próbált enyhíteni. A lány tekintetét elkapva hátat fordított az egyre rosszabb állapotban lévő asszonyról. Rádobott még egy hasáb fát a kandalló lobogó tűzre. Amelia arcáról eltűntnek a színlelt jókedv utolsó morzsái, ahogy gondolatai belevesztek a lángok forgatagában.
- Te is hallod ezt? – törte meg a csendet Mrs. Butler.
- Mit, Rosie?
- Mintha valaki… valaki szólítana engem – Amelia gyomra görcsbe rándult. Most már Rosie-ra is egyre gyakrabban törtek rá ezek a téveszmék, és ő továbbra is tehetetlennek érezte magát.
A lány nem válaszolt semmit, de maga is meglepődött, hogy elmorzsolt egy könnycseppet. Egy emberért. Sosem hitte volna, hogy ilyen előfordulhat, amikor még a közeli erdőben rejtőzködött előlük, az emberek elől és próbált túlélni.
- Remélem, nem megint magadat hibáztatod Amelia! Mint láthatod, már nincs erőm újrakezdeni ezt a vitát – úgy látszott Mrs. Butler téveszméje gyorsan tovaszállt és ismét tiszta tekintettel nézett Ameliára a takaró alól. – Te mindent megtettél értünk, sőt, egész Sturmerért. Ami csak módodban állt.
- Úgy látszik az is kevés volt.
- Senki se képes mindent megoldani. Ezt el kell fogadni.
- De mi van, ha mindez mégis az én hibám? – a lány hangja elcsuklott, de továbbra sem fordult meg. Képtelen volt a nő szemébe nézni. – Pontosan jól tudod, hogy mi vagyok. És ha én hoztam rátok ezt az egészet?
- Még ha így is lenne… most már semmit nem tehetünk.
- Talán ha most azonnal elmegyek még…
- NEM! Ígéretet tettél! – olyan erővel emelte fel az asszony a hangját, amit Amelia már ki se nézett volna belőle – Ígéretet tettél. – a lány lesütött szemmel, helyeslően bólogatott, majd leguggolt a fekvő asszony mellé és kedvesen megsimogatta az arcát.
- Tudom Rosie, ne aggódj. Tartani fogom magam hozzá. Tudod jól, azok után, hogy befogadtatok, bármire hajlandó lennék értetek – mélyen a beteg nő szemébe nézett. - Bármire!
***
A kinti szürkeség és hideg után, felüdülésként érte a csapatot, hogy egy kényelmes és meleg szobában pihenhették ki magukat. Leto elbújt az egyik sarokban, ahol épp egy párnázott fotel ölelésében foltozta be elszakadt ruháját, míg Freddy a kandallónál melengette megfáradt, rücskös talpait. Michael és Amelia pedig egy asztalnál ülve beszélgettek, miközben a nő gyógykenőccsel kezelte a férfi sebeit, majd bekötözte azokat.
- Szép házad van – mondta Michael, majd gyanakvóan végig járatta tekintetét a fellógatott díszeken, festményeken és a tűzhelyre kitett apró szobrocskákon, melyek árnyai vidám táncot jártak a falakon. Valódi családias hangulatot árasztott. – Hogy tett szert egy magadfajta dé…
- Na, asszem az a tegnapi menyét tetem mégsem volt annyira friss, mint aminek tűnt – vágott közbe hangosan Freddy, majd a bendőjét simogatva lecsúszott a fotelről. – Most megyek és karimáig vágom a révást – mondta, mire mindenki felhúzott szemöldökkel és értetlen tekintettel nézett vissza rá. – Higgyétek el, mindenki jobban jár, ha ezt most inkább nem részletezem – majd további magyarázkodás nélkül befordult az ajtón és eltűnt a sötét folyosón.
- Érdekes kis kompániával utazol Deveraux – kuncogott Amelia halkan. Michael ezt aranyosnak találta, de figyelme egy percre sem lankadt mióta beléptek a házba.
Hosszú évek teltek el mióta fiatalon elhatározta, hogy a bosszú útjára tér és végez a legveszedelmesebb démonnal, ami ezen a földön járt. Ez idő alatt pedig tökéletesen kiismerte ezeknek a szörnyeknek a motivációját, viselkedését, ezért egy gyönyörű és vonzó külsővel nem lehetett csak úgy megtéveszteni. És bár Amelia segítőkésznek és kedvesnek tűnt, pontosan tisztában volt vele, hogy egyikben sem lehet teljesen megbízni, mert bármire képesek, hogy elérjék a céljukat. Mégis. Úgy ítélte meg, hogy egy kis felületes beszélgetésből nagy baj nem származhat.
- Valóban furcsa csapat vagyunk – ismerte el. – Néha úgy érzem a sors hozott össze bennünket. Leto megmentette az életem, amikor még gyerek voltam – jókedvűen a sarokban gubbasztó kék démonra nézett. - Azóta olyan nekem, mint egy idősebb fivér, aki mindig vigyáz rám. Ha már a sajátom nem tette. Freddy meg… - nagyot hümmögött -, Freddy meg olyan akár az adoptál, gyengeelméjű öcsénk – Amelia ismét aranyosan kuncogott. – Olyanok vagyunk, mint egy elmeroggyant, diszfunkcionális család.
- Csodás lehet – ismerte el Amelia a szarkazmus legkisebb jele nélkül. Ekkor hangos sípolással jelezte a tűzhelyen hagyott kanna, hogy kész a tea. A nő térült fordult és már vissza is jött a konyhából egy csésze gőzölgő gyógyitallal. – Már készen is van – jelentette be, majd lerakta Michael elé az asztalra, aki kétkedő tekintettel méregette, szagolgatta a zöldes folyadékot.
- Nyugodtan megihatod, Deveraux.
- Előre szólok, hogy a testem kiszűri a mérgek nagy részét. Fölösleges próbálkoznod.
- Akkor mázli, hogy nem pocsékoltam el a drága patkánymérgemet – teátrálisan megtörölte a homlokát. – Jót fog tenni. Megbízhatsz bennem. Nem minden démon viselkedik… szörnyen…
- Ne vedd magadra Amelia, de az utolsó démon, akiben megbíztam, megpróbált megenni álmomban… - mondta, majd óvatosan belekortyolt a forró italba.
- Hé, vannak alvajárók és vannak alvaevők! – jelent meg sértődötten Freddy az ajtóban. – És mondtam már, hogy véletlen volt.
- Az első alkalommal még elhittem, Freddy… – a békadémon idétlen vigyorra húzta a száját. – Inkább menjetek Letoval és nézzetek körül a városban, hátha találtok valami nyomot, ami megmagyarázhatja a helyiek eltűnését – Freddy ironikusan szalutált, majd kilépett az ajtón. Röviddel ezután Leto is követte, aki bár nem ellenkezett, tekintetében mégis aggodalom tükröződött, de Michael egy bólintással jelezte felé, hogy nem kell féltenie.
- Jó hogy ismét van itt egy kis élet – mondta keserédesen a nő, ahogy a távozó démonokat figyelte. – Már hiányzott. Túl nagy a csend a városban mióta, tudod…
- Nem úgy viselkedsz, mint a démonok, amikkel eddig találkoztam – állapította meg Michael.
- Mert nem próbáltam még leharapni a fejed? Tudod, ami késik… – kuncogott Amelia az orra alá. – Különben meg, te sem olyan vagy, mint általában az emberek.
- Miért? Milyenek az emberek?
- Gonoszak, előítéletesek, kirekesztőek – vágta rá azonnal, majd kinézett az ablakon. – De nem itt. Itt mások voltak az emberek.
- A fajtátok mégiscsak megpróbálta elpusztítani a világunkat – tette hozzá Michael. – Szóval talán az előítéleteknek van némi alapja. De az álcád - mutatott végig a nő külsőjén – igen meggyőző. Tudták egyáltalán, hogy mi vagy?
- Nem kell a kioktatás, Deveraux – csattant fel Amelia. – Te is pontosan tudod, hogy egymással is ugyanígy viselkedtek, nem csak a démonokkal. Pont ezért volt hihetetlen, hogy voltak, akik ismerték a titkom, mégis megbíztak bennem. Még számomra is nehéz elhinni, hogy mennyire – Amelia szomorúan elfordította a fejét. – A közeli erdőkből már régóta figyeltem Sturmer lakóit. Bár még nem is ismertem, mégis megkedveltem őket, ezért úgy döntöttem teszek egy próbát. Biztos voltam benne, hogy a valódi külsőm megrémítene mindenkit, ezért felvettem ezt az alakot és elvegyültem köztük.
- Akár egy báránybőrbe bújt farkas – jegyezte meg Michael cinikusan.
- Egy farkas, aki maga is báránnyá vált – helyesbített a nő, mire a férfi ciccegett egyet –, aki öt éve élt együtt ezekkel a remek emberekkel, és akikért bármit megtett volna. Igazad van abban, hogy sokan nem tudták ki vagy mi vagyok valójában de… várjunk csak. Tényleg, te hogyan láttál át az álcámon? Honnan tudtad, hogy démon vagyok? – Michael a nő tekintetét fürkészte. Erősen hezitált, de hosszas mérlegelés után óvatosan széthúzta a kabátját, ezzel felfedve a mellkasát elcsúfító, hatalmas sebhelyet.
- Egy parazita démon él mennem, amit még fiatalon zártak a testembe, hogy megmentsék az életemet. Hála neki képes vagyok megérezni a közelemben lévő szörnyek jelenlétét – Michael véletlenül majdnem elkotyogott még valamit, de utolsó pillanatban sikerült befognia a száját. Nem kellett minden fontos részletet azonnal megosztania egy vadidegen démonnal.
- Neki szüksége van egy gazdatestre az életben maradáshoz, én pedig cserébe kihasználom a társulásunk adta előnyöket…
- Michael Deveraux, aki megveti, és a pokolba kívánja a démonokat, mégis képes társulni velük. Kicsit hipokrita hozzáállás, nem gondolod? – a kérdés Michael arcát elnézve jól láthatóan betalált. – Vagy úgy gondolod, mindent a cél érdekében? Hisz mindenki tudja, hogy hatalmas ára van, ha valaki lekaptál egy démonnal – fura módon úgy látszott, mintha Amelia tapasztalatból beszélne, de Michaelnek el kellett ismernie, tényleg betalált.
- Valóban így van. Tudod minden egyes alkalommal, amikor igénybe veszem a démon erejét, akaratán kívül halálos mérgeteket enged a testembe, amik regenerációs képességei ellenére is… lassan végeznek velem. Szóval igen, azt hiszem, a cél szentesíti az eszközt – dermedt csend telepedett a szobára, amit csak a kandallóban lobogó tűz ropogása tört meg. Amelia arcára őszinte meglepettség ült ki.
- Na, ennyit a felületes beszélgetésről, te idióta – gondolta magában Michael, miközben a nő óvatosan visszafejtette a férfi karján lévő egyik kötést, hogy ellenőrizze az állítását. Elképedve látta, hogy a Michael karján lévő seb már elkezdett behegedni.
- Tényleg használt a tea – vonta meg viccelődve a vállát a férfi. – Mi volt benne?
- Whiskey – vágta rá a nő, majd egy pillanatra ismét nevetés és jókedv vette át a kínos csend helyét, ám ez az állapot nem tartott sokáig.
- Szóval… Amelia – hangsúlyozta ki a nevet Michael -, segíts nekem, mi történt a város lakóival?
- Pár hónappal ezelőtt kezdődött minden – fogott bele történetébe Amelia, miközben a teából felszálló füstöt figyelte. - Először csak apró változásokat vettünk észre, amiknek nem tulajdonítottunk túl nagy jelentőséget, ám ezek napról napra egyre súlyosabbá váltak. A várost körbe ölelő, korábban termékeny földből már nem nőttek új növények, majd idővel minden más is elsorvadt. A kis kertek, a búzamezők, de még a környező erdők is kihaltak. Mintha valami elszívta volna az életet belőle – Michael tanakodva összevonta a szemöldökét. – Ez pedig kihatással volt mindenre. Az állatok elmenekültek vagy megdöglöttek. A tetemeik megmérgezték az ivóvizet, amitől a lakosok legyengültek és megbetegedtek. Egyik pillanatról a másikra Sturmer élettel teli városa egy elszigetelt kórházzá változott, ahol egyedül én maradtam talpon – elhallgatott és komoran megcsóválta a fejét.
- Ezután mi történt?
- Tettem, amit csak tudtam. Elkezdtem járni a közeli, majd a távoli városokat segítségért. Orvosra volt szükségünk, gyógyszerekre, ételre és persze vízre. Adtak amennyit tudtak, de sajnos az is nagyon kevés volt. Viszont az orvosok semmit nem tudtak tenni. Még sose láttak ilyesmit. Az egész város egyszerre esett ágynak. Napról napra gyengültek, félrebeszéltek és semmilyen orvosság nem használt, így egy idő után fel is hagytak a próbálkozással.
- Magukra hagyták ezt a várost?
- Nem tudtak mit tenni és féltek, hogy átviszik az ismeretlen kórt egy másik városba, amit valahol meg tudok érteni…
- Mit csináltál ezután?
- Bűntudatom volt, mert végig az járt a fejemben, hogy valamiképp közöm volt ehhez a dologhoz. Hogy én hoztam rájuk ezt a rontást. Az egész város megfertőződött, kivéve én. Véletlen lenne? – Michael elgondolkodva hallgatta. – Ezért próbáltam más, radikálisabb megoldások után kutatni. Sámánokat, varázslókat és még kuruzslókat is felkerestem. Próbáltam terjeszteni a hírt, de semmi – Amelia itt egy rövid szünetet tartott, majd remegő kézzel folytatta. - Aztán egy reggel felkeltem és mindenki eltűnt. Mintha a föld nyelte volna el őket. Csak én maradtam a városban… egyedül. És azóta minden nap várom, hogy visszatérjenek.
- Akkor téged hallottalak a fejemben? Te hívtál ide, hogy segítsünk?
- Hívtalak? Ezt nem értem… - hebegte a lány, amikor váratlanul Freddy és Leto rontott be a házba.
- Michael! Gyere gyors. Ezt azonnal látnod kell!
A kis csapat, Ameliával kiegészülve, kifelé tartott a városból, miközben a lemenő nap halovány fénye vörösre festette a fejük fölött tornyosuló felhőket.
Leto vezette a sort, akit Amelia próbált szórakoztatni és szóra bírni – nulla eredménnyel -, a sereghajtó pedig Michael és Freddy voltak, akik igyekeztek kellő távolságot tartani a csivitelő pártól, hogy ne lehessen hallani a beszélgetésüket.
- Ahogy kérted mindenhova benéztünk Letoval, nyomok után kutatva. A bankba, a kocsmába, lakóházakba. Mindenhova. Vérnek vagy halottaknak semmi nyoma. Néhol egy két szék fel volt borulva, de ennyi. Tényleg mindenki felszívódott. Kihűlt, szegényes vacsorák még mindig az asztalokon, ruhák a szekrényekben, pénzek a párnák… vagyis na… - krákogott egyet, majd széttárta a karjait -, az összes pénz szőrén-szálán eltűnt. Érdekes. Azt nyilván magukkal vitték. Bárhova is tűntek – Freddy szerencséjére Michael nem kommentálta a dolgot, csak lesütött szemmel rázta a fejét.
- Plusz, amíg ti teadélutánost játszottatok, addig én körbe szimatoltam a házban. A fenti szobákban gyerekjátékok voltak és bekeretezett családi képek… egy másik családról. És Amelia nyilvánvalóan nem volt a képeken. Szóval nem hinném, hogy ez az ő háza – Michael egy bólintással jelezte, hogy megértette, bár ezt korábban is sejtette.
- De az igazán szaftos rész csak most jön. Elvégeztem pár rutin rituálét és képzeld, nemrégiben egy rendkívül ritka és erős varázslatot hajtottak ott végre.
- Mégis micsodát?
- Mit szeretnél tudni, Michael? Hogy hányas szinttől lehet használni, és hogy hány mana pontba kerül? Jesszusom, ez nem így működik! Nem tudom pontosan beazonosítani a varázslatot, de azt tudom, hogy a hatása még mindig körbe lengi a várost. A várost, ahol mindenki eltűnt, kivéve egyetlen démont. Nem gyanús?
- Ha túlságosan gyanús, akkor nagy eséllyel nem ő a hunyó – próbált ellenkezni a férfi, bár maga sem tudta pontosan, hogy miért.
- Ez nem egy film, Michael. Ez a kibaszott való világ, ahol Ockham borotvája elnyiszálja a torkod, ha nem figyelsz oda. Megtanulhattad volna már.
- Én sem bízom benne, de…
- Hé, ne feledd, ez csak egy démon. Nem bízhatsz meg benne.
- Te is egy démon vagy Freddy.
- Pontosan! Látom értjük egymást – Michael nem tudta, hogy a békadémon idegesítő okoskodásától vagy mitől, de mióta elhagyták a várost, szét akart robbanni a feje a fájdalomtól. – Valamit titkol előlünk.
- Jó. Tartsátok rajta a szemetek… és ha bármivel próbálkozik… – de befejezni már nem tudta a mondatot, mert időközben megérkeztek.
Amelia még emlékezett a Sturmert körbe ölelő sűrű erdőre, ahol sokáig ő maga is bujkált, ám ami mostanra már csak egy kietlen pusztaság volt. A fák elkorhadtak, kiszáradt törzseik pedig úgy meredeztek kifelé a poros földből, akár tűk a tűpárnából. Minél távolabb kerültek a várostól, és értek közelebb a céljukhoz, úgy vált a táj egyre kihaltabbá. Michael általában szerette a csendet és a nyugalmat, ám ez a mostani - az állat és bogárhangok teljes hiánya -, hideg borzongással töltötte el. A földön tekergő, körkörös spirál vonalai pedig pontosan rámutattak, hogy ami ennek az egésznek a középpontjában áll, nem más, mint…
- Egy tojás? Egy tojás áll az egész rejtély hátterében? – kérdezte Michael kételkedve társait. – Tudom, nem tesz jót a koleszterinnek, de azért…
- Oké, itt hagyd abba – állította meg Freddy. - Nehéz lesz felérni szellemi magasságomhoz, de próbáljátok követni az okfejtésem. Szóval szemmel láthatóan a tojás az origója - mutatott körbe a kiszipolyozott területen – a várost érintő fertőzésnek. Ezen a helyen csúcsosodik ki és innen terjed tovább a romlás, a jelenleg is növekvő spirál útvonala mentén. A városon több helyen is áthalad, így találtunk rá Letoval, majd egyszerűen visszakövettük a nyomokat. Megvizsgálni még nem volt időm, de úgy hiszem ez lesz minden baj forrása.
- Nem értetek ti semmit – korholta le őket Michael monoton hangon, miközben szemét egy pillanatra se vette le a tojásról, majd leguggolt mellé a földre. – Nem akar ez nekünk ártani. A városon kívül még nem, de most már tisztán értem, mit akar mondani. Hát nem halljátok? – a többiek értetlenül néztek össze, egyedül Ameliának volt nagyon ismerős ez a szöveg. – Nem halljátok, hogy hív engem? Mindannyiunkat. Itt biztonságban leszünk – Letonak nem maradt ideje, hogy elkapja a megbabonázott démonvadász kezét. Michael semmi másra nem vágyott, mint hogy megérinthesse a tojást, ám az utolsó pillanatban egy láthatatlan erő megállította és hátra lökte, amitől a férfi úgy terült el a poros földön, akár egy részeg troll egy áttivornyázott éjszaka után. Mindenki lélegzet visszafojtva figyelte a mozdulatlanul fekvő démonvadászt. .
- Köszi – hálálkodott Michael a benne élő démonnak a segítségéért, majd megrázta a fejét, hogy teljesen kitisztuljon a révületből. – Bár gondolom leginkább magadat mentetted. Mindenesetre ez közel volt. Túl közel. – ismerte el mikor Leto odalépett és felsegítette a férfit. - Mióta megközelítettük a várost éreztem valamit. Egy hívást. Folyamatosan próbált a gondolataimba férkőzni és suttogni hozzám. Egész eddig sikerült kizárnom, ám a tojás közelségében egyre erősödött a hangja. A befolyása. Az előbb egy pillanatra teljesen elvesztettem a kontrollt. Azt hiszem itt az ideje egy alaposabb vizsgálatnak mielőtt újabb, hasonló dolgok történnek – A démonvadász ránézett Freddyre, aki összedörzsölte tenyerét, majd levette hátizsákját és mélyen turkálni kezdett benne. Röpködtek ott gumikacsák, medve és rovarcsapdák, valamint vágásra és fűrészelésre alkalmas tárgyak, amíg a békadémon rá nem lelt a megfelelő eszközökre. Óvatosan megütögette a tojás felszínét egy reflexkalapáccsal, meghallgatta egy fonendoszkóppal, egy nagyot rávágott a reflexkalapáccsal, majd álldörzsölések és hümmögések kíséretében megvizsgálata egy szemüveggel, amin megállás nélkül váltogatta a különböző méretű lencséket.
- Ahogy mindvégig gondoltam – szűrte le az egyértelmű következtetéseket a démon. – Ez egy zsebuniverzum.
- Én is végig gondoltam – pusmogta Michael az orra alá. – Csak nem sejtettem.
- Ez mégis mit jelent? – kérdezett közbe Amelia, aki jól láthatóan egyre jobban izgult.
- Ez a tojás egy inkubátorként funkciónál, aminek a mélyén bármi biztonságosan megbújhat és fejlődhet. A héj pedig egy katalizátor, ami elszívja az energiát a környezetből, ezáltal felgyorsítja és lehetővé teszi a benne zajló növekedést. Egyszerűsítve, ez az elátkozott tárgy szipolyozott itt ki mindent, hogy aztán idővel egyesüljön a világunkkal és ránk hányja a tartalmát – erre az információra mindenkinek elkerekedett a szeme.
- És ezt mind egy fonendoszkóppal állapítottad meg? – kérdezte hitetlenkedve Amelia.
- Drága, én nem csak egy csini pofi vagyok… - kacsintott a nőre Freddy, majd Letora figyelt, aki jelelni kezdett a kezével. - Nos, erről fogalmam sincs. Percek, napok… talán évek. De nem szeretnék itt lenni, amikor megtörténik.
- És akkor most el akarjátok pusztítani? Mit fogunk tenni?
- Ugyanazt, amit minden tojással szoktunk. Meg fogjuk sütni. Méghozzá a pokol tüzén – Freddy előhúzott egy rozsdás serpenyőt a táskájából.
- Tehát összegezzük. A pokol tüzén akarsz megsütni egy zsebuniverzumba zárt növekvő valamit, egy olyan serpenyőn, amin pár órája még döglött menyéthúst készítettél. Ennek semmi értelme – csóválta a fejét Michael.
- Aranyos, hogy még mindig értelmet keresel az evilági dolgok és a sötét mágia kapcsolata közt.
- Nem ezt mondom. De lehet, hogy van gyorsabb és egyszerűbb módja is, hogy elpusztítsuk – a férfi intett a fejével Letonak, aki kérdés nélkül előrelépett, gyökerestül kitépett egy roskatag fatörzset a helyéről és minden erejével lesújtott a tojásra. Ám ahogy a porfelhő eloszlott, mindannyian – kivéve Freddy - meghökkenve látták, hogy azon egy karcolás sem esett, pedig Leto fizikai ereje majdnem megközelíti egy újszülött Demenstro erejét.
- Együgyű, többet erővel, mint ésszel barátaim – címezte társainak mondandóját a békadémon –, azt hittem számotokra is nyilvánvaló, hogy egy ilyen veszélyes akármicsodát nem fognak csak úgy védtelenül itt hagyni. Az inkubátort egy magas szintű bűbáj védi, amit egy ismeretlen erő táplál. És mielőtt jönnétek a hülye kérdéssel, hogy Freddy, de mi a forrása ennek a védelmi rendszernek? Nem tudom. Talán magából a földből nyerni az erejét, vagy valami egészen másból. Ki tudja. A legegyszerűbb az lenne, ha felkutatnánk és elpusztítanánk, de idő hiányában, muszáj spéci módszerekhez nyúlni – lóbálta vigyorgó arca előtt a serpenyőt.
- Szóval, akkor ezek a démonok… - hebegte Amelia Michael háta mögül.
- Én egy szóval sem állítottam, hogy ezek démonok – helyesbített Freddy. - Legalábbis… még nem…
- Akkor mik?
- Biztosat nem tudok mondani. De feltehetőleg sokan vannak és szenvednek odabent. Az átalakulás sosem kellemes és onnan nem lesz visszaút. Senkit nem akarok elkeseríteni, de mind sejtjük, hogy ezek a… - Freddy maga is meglepődött, hogy elharapta a mondat végét a remegő Amelia láttán, de folytatta az okfejtését. – A városlakók. Mivel mi démonok semmilyen hívást nem hallottunk, úgy tűnik csak az emberekre hat. Először megfertőzi a testüket, megtöri az elméjüket, majd mikor már elég gyengék hogy ellenálljanak, magához hívja és bekebelezi őket. Ne képzeljetek semmi különlegeset Michaelről, őt is csak a benne élő démon mentette meg attól, hogy a tojás magába szippantsa.
- Szenvednek? – kattogott még mindig az előző mondaton Amelia, miközben merev tekintettel nézte a lába előtt heverő tojást. – De hát…
- De hát, mi? – Tette fel Michael gyanakvóan a kérdést.
- Nem erről volt szó… nem ezt ígérte! – a női alakba bújt démon éppen hisztériás rohamban készült kitörni, ám Leto ott termett mellette és azonnal elkapta a torkánál fogva. Egy kézzel felemelte a földről - és miközben Amelia levegő után kapkodva próbálta kiszabadítani magát -, másik kezével jelelni kezdett.
- Tényleg nem lett volna szabad benne megbízni – helyeselt Michael, amikor váratlanul megmozdult alattuk a föld. Mindannyian próbáltak talpon maradni, ám a rengések olyan erősek voltak, mintha egy óriás játszana ugróiskolát a fejük felett. Ahogy tekintetüket Ameliáról a tojásra emelték, egy több méteres alak körvonalai kezdtek kirajzolódni. A ködszerű anyag tornádó módjára forgott, majd elkezdett formát ölteni, míg végül egy óriási, tyúkszerű démon magasodott a kis csapat fölé.
- Ez meg mi a jó tyúkszaros istenverése? – csattant fel hangosan Freddy, miközben a démon üres tekintettel bámult le a lába előtt értetlenkedő hangyákra. A szörny szeméből sugárzó őrület, valamint a csőrében elhelyezkedő tűhegyes fogak százai arra engedték Michaelt következtetni, hogy fölösleges diplomatikus tárgyalásokkal próbálkoznia. Egy pár pillanatig feszült csendben néztek egymással farkasszemet, majd a démon támadást indított. Először az Ameliát fogva tartó Letora sújtott le. A csőre olyan erővel csapódott a földbe, akár egy meteor. Leto ellökte magától a lányt, majd ő is félreugrott a halálos csapás elől. Innen már nem volt visszaút.
Michaelnek utasításokat se kellett adnia a társainak. Az évek alatt átélt harcok hatására, olyan összhang alakult ki a kis csapat tagjai közt – stratégiailag legalábbis -, hogy efféle helyzetekben már úgy működtek, akár egy olajozott gépezet. Mindenki tisztában volt a másik és a saját képességeivel, hogy pontosan tudják, mi a teendőjük.
- Basszameg, ez gyorsan eszkalálódott, - Freddy őrült módjára kutatni kezdett a táskája mélyén egy kréta után, hogy elkezdhesse felrajzolni a rúnákat a pokoltűz megidézéséhez, ám a váratlanul fölé magasodó démon árnyékában ez igencsak stresszes folyamatnak bizonyult. A tyúk agyon akarta taposni a kis remegő, zöld pontot, de egy piros pont még időben ott termett, hogy ezt megakadályozhassa. A szörnyeteg ingerülten felhúzta a lábát, majd újra lecsapott. És újra. És újra. Úgy őrjöngött, akár egy toporzékoló kisgyerek. Leto minden erejével próbált időt nyerni Freddynek, ám kétséges volt, hogy a rá nehezedő nyomás alatt meddig fogja bírni.
Michael hátrált pár lépést, és bár még az előző harcból sem sikerült teljesen regenerálódnia, a benne élő démon erejéhez nyúlt. A vére felpezsgett, izmai megfeszültek, majd egy hatalmas adrenalin fröccs száguldott végig a testén, amitől olyan fókuszt kapott, mintha intravénásan töltenék a szívébe a legerősebb kávét. Jobb kezét a mellkasába égetett rúnára helyezte, másikat pedig a földre, majd erősen koncentrált.
Amelia mögött, aki még mindig meghökkenten feküdt a földön, apró repedések keletkeztek a levegőben, mintha egy láthatatlan erő széttépte volna az elválasztó mezsgyét e világ és egy másik közt. A lány sikoltozva ugrott fel, de esélye se volt a menekülésre. A szakadáson keresztül egy óriási, nem emberi kéz nyúlt át, aminek karmokban végződő ujjai úgy fonták körbe Amelia testét, akár egy halálos börtön rácsai.
- Deveraux mit művelsz? Ehhez semmi közöm! Hinned kell nekem! – hallatszott a nő magyarázkodása a háttérből. – Segíteni akarok nektek! Kérlek, hadd segítsek a város lakóin!
- Látod, valamiben egyezünk démon. Ha nem is hazudtunk a másiknak, mindketten eltitkoltunk dolgokat. Mégis hogy bízhatnék meg benned ezeket után? – zárta le a beszélgetést Michael, majd kilépett a hatalmas tyúk árnyékából, ami még mindig a társait próbálta föld alá temetni. A férfi úgy érezte, jól tette, hogy nem avatta be Ameliát mindenbe, hisz a képességei nem álltak meg a démonok érzékelésénél. Deveraux képes volt átnyúlni a démonvilágba és bizonyos lényeket az irányítása alá hajtani. Jobb napján felért egy egyszemélyes hadsereggel, ám mindenki szerencsétlenségére, ez most nem az a nap volt. De ettől eltekintve mindent megtud tenni, hogy elterelésként tökéletes célpontot biztosítson.
- Hé, csak ennyit tudsz Te hústorony? Mit akarsz tőlük, ha még velem se tudsz elbánni? – Michael kiállt a tyúkkal szembe és próbálta magára vonni a figyelmét. A kiáltozásra a démon elkapta a tekintetét a talpa alatt szenvedő Letoékról, majd meglepetten mustrálta a semmi közepén álló nagyhangú férfit. – Nem csinálunk belőled három fogásos vacsorát, ha most azonnal eltakarodsz. Ne mondd, hogy nem figyelmeztettelek – a lény értetlenül nézett az erőlködő kis hangyára, és úgy tűnt tojik rá, ám amikor észre vette a csapdába esett Ameliát, fülsüketítő rikoltást hallatott. A hangrobbanás ereje majdnem Michaelt is hátra lökte. A démon otthagyta Letot és Freddyt a tojással, dübörgő léptekkel rohamra indult, majd csőrével lesújtott a védtelen férfira.
Ám Michaelnek végig ez volt a terve. Maradék erejét becsatornázta egy utolsó démon megidézésbe. A föld egy ponton megnyílt alatta és a hasadékból egy félkör alakú, a szélén tüskékkel tűzdelt, pajzsszerű lény bukkant elő, ami csontos külsejével könnyedén visszaverte a halálos csapást. A szörnyeteg ingerülten nézett végig a közte és áldozata közt megjelent akadályon, majd őrjöngő támadásrohamot indított, hogy elpusztítsa azt.
- Köszönöm a segítséget, Selix – mondta Michael a pajzs takarásában. Bátorítóan végig simította a felületét, ami erre váratlanul kinyitotta a szemeit és kedvesen rákacsintott a férfira. – Nyernünk kell egy kis időt a többieknek, különben mind itt veszünk. Próbálj kitartani, amíg csak bírsz – az utolsó pár szó már alig hallatszott a mennydörgő csapások zajától, ám a nagyra nőtt baromfi okosabbnak bizonyult, mint fóliázott, mirelit társai. Michael rejtekének ostromlását egy pillanatra sem hagyta abba, ám a tollak alatt a tarkóján egy újabb szem jelent meg.
Bár a harc kicsit áthelyeződött, Leto továbbra is harcra készen őrizte és sürgette a még mindig a táskájában matató Freddyt.
- Jó, látod, hogy igyekszem, de lejárt tartós tej? Backstreet boys kazi? Azt hiszem tényleg ki kéne vágnom pár kacatot - ám mielőtt megtalálhatta volna a rituáléhoz szükséges összes eszközt, a föld váratlanul megmozdul alattuk. – Oké, most vagy szédülök, mert leesett a vércukrom, vagy… - de befejezni már nem tudta, mert a talaj ismét megremegett. A kiszáradt, homokszerű föld szemcséi fellazultak és örvénylő tölcsérek módjára próbálták a két démont elnyelni. Leto azonnal reagált, elkapta társa kezét és próbálta kihúzni, de a futóhomokká alakult sártenger nem eresztette. Egyre mélyebbre és mélyebbre kerültek. Tisztán látszott, hogy itt fizikai erővel nem mennek semmire, ám a Freddy varázstárgyait tartalmazó táskát elsőként nyelte el az örvénylő csapda, így minden jel arra mutatott, hogy pillanatokon belül a démonok is követni fogják a táska példáját. Leto még egy ilyen kilátástalan helyzetben sem szegte meg a némasági fogadalmát, ám a békadémon jól hallhatóan nem tett ilyen fogadalmat és fennhangon üvöltözött segítségért az összes létező istenhez, démonhoz - valamint állítása szerint túl szép volt egy ilyen csúf halálhoz. Sajnálatos módon ebből a vulgáris fohászból Michaelhöz egy szó sem jutott el. A férfi minden erejével arra koncentrált, hogy fenntartsa megidézett démonaival a kapcsoltot, de már ő sem bírta sokáig.
Amelia elkeseredve figyelte a távolból a fejleményeket. Hosszú évek óta élt ebben az emberi testben, így hatalmas erőfeszítésébe került, hogy csak egy kis részét is vissza tudja csatornázni démoni erejének, ám élő börtöne erősebbnek bizonyult és továbbra sem engedte el. Belül mardosta az érzés, hogy erről az egészről ő tehet, és most ismét olyan emberek – és démonok – szenvednek, akik csak segíteni akartak. Freddyt és Letot hamarosan elnyeli a föld és bár Amelia titkon örült neki, hogy a békadémon végre örökre elhallgat, nem éppen így képzelte. Deveraux-n pedig jól látszottak a kimerültség jelei. A korábbi csatát sem sikerült teljesen kipihennie, mégis minden erejével próbálta feltartani a fölé tornyosuló szörnyeteget, ami megállíthatatlanul zúdította rá az erősebbnél erősebb támadásokat. Nem hiába.
A Deveraux-t védőt démon fájdalmas sikoltásába Amelia is beleborzongott, amikor a páncélját képező, csontszerű anyag megadta magát. Hosszan végig repedt a felületén, és hatalmas daraboknak hullottak a földre. A nő látta Deveraux arcán a beletörődést. Amelia torka szakadtából üvöltött és próbálta minden erejével szétfeszíteni a gigászi ujjakat, amelyek fogságban tartották, miközben a férfi együtt érző mosollyal az arcán visszaküldte az őt védelmező démont a saját világába. Deveraux ekkor szembesült csak társai szorult helyzetével, akiknek lassan már csak a feje búbja lógott ki a föld alól.
Fáradtan sóhajtott egyet, mint aki érzi, hogy egy hosszú út után végre megpihenhet, majd utoljára védekezésre emelte a kezét. A tyúk démon halálos csapást indított kimerült prédája ellen.
***
Amelia próbált halkan leosonni a nyikorgó lépcsőkön, nehogy felébressze a már alvó családot. Mrs. Butlert vagyis Rosiet felsegítette az emeleti szobájába, majd betakargatta a lányát is, aki szintén nagyon rossz állapotban volt. Legyengült, magas láz gyötörte és folyamatosan félrebeszélt. Túlságosan a szívéhez nőttek, és bár az utóbbi hetekben, hónapokban mindent megtett, ami a tudásából és erejéből telt, félt, hogy mégis elveszíti őket. Csüggedten leült a konyhapult mellé, majd arcát a tenyérbe temette. Megígérte Rosienak, hogy bármi is fog történni vele, ő vigyázni fog a lányra és nem akarta megszegni a szavát, de folyton az járt a fejében, hogy ő a felelős a Sturmert súlytó csapásokért.
- Talán mégis el kéne mennem – motyogta tenyerébe Amelia. – Mindenkinek jobb lenne.
- Ne menjen sehova kedves, ha már napokig koptattam a lábam – szólalt meg váratlanul egy reszelős hang a háta mögül. Amelia ijedten megpördült a székén és meglepetésére egy férfi ült a sarokban lévő fotelben. A nő régen eltemetett démoni ösztönei remekül működtek. Olyan gyorsasággal pattant fel a helyéről, akár egy gepárd, és azonnal felkapta az első keze ügyébe kerülő éles tárgyat, ami szerencséjére – mivel épp a konyhapultnál ült -, egy konyhakés volt.
- Ki maga és mit keres itt? – a remegő gyertya lángja megvilágította az árnyékból kilépő férfi arcát, amit olyan mélyen barázdáltak ráncok, akár a Grand Canyon vonulatai. Kopasz fejcsúcsát kétoldalt hosszú, ám annál ritkásabb haj keretezte. Apró szemei mélyen ültek, de mintha Amelia belsőjébe láttak volna. Ez egy cseppet se tetszett a lánynak. – Figyelmeztetem, Buttlerék a védelmem alatt állnak. Ha bántani akarja őket…
- Épp ellenkezőleg, kedvesem – vágott a szavába szabadkozva. – Nemrég értesültem a város helyzetéről és azért jöttem, hogy segítsek. Elnézést kérek, ha megijesztettem, de már csak itt láttam fényeket, az ajtó pedig nyitva volt – az idős férfi kedvesen széttárta a karjait. Testbeszédétől és behízelgő mosolyától az Ameliában tomboló feszültség kicsit alább hagyott.
- Maga doktor?
- Doktor? Én? Nem. Nem mondhatnám.
- Akkor mégis hogy akar segíteni? – Amelia hangjában még érezni lehetett az ingerültség morzsáit.
- Nyugalom kedvesem. Hevességéből és elszántságából szemmel látható, hogy ön nagyon kedveli a város lakóit. És ez remek hír – a nő továbbra sem engedte le a kést. Az idős férfi külseje gyengeségről árulkodott, de Amelia úgy érezte nem lankadhat a figyelme. – Hosszú életem során, sok helyen megfordultam már és sok mindent láttam, hogy tudjam, ezt a helyzetet nem lehet evilági gyógyszerekkel helyrehozni. Ide más fajta módszerek kellenek, de azt hiszem ezzel már ön is tisztában van – penge száját vékony mosolyra húzta.
- És mégis mit akar cserébe? Már szinte semmit nem tudunk felajánlani.
- Badarság. Nincs szükség fizetségre. Én csak egy dolog miatt vagyok itt – közelebb lépett Ameliához és vállára tette remegő kezét -, hogy segítsek egy rejtőzködő társamon és visszaadjam neki a családját – mondta, majd szeme vörösen felizzott, amitől azonnal lehullott a lány szemét takaró fátyol. Külsejében még mindig egy öregember volt, de Amelia már tisztán látta az ősi démont, ami előtte állt. Bizsergett a bőre, lüktetett a feje és beleremegett az egész teste, ahogy a lény hatalma szétáradt a szobában. Egyszerre érzett félelmet, gyengeséget és valami mást is. Megkönnyebbülést. Nem ismerte a démont, nem is bízott benne, ám elkeseredettsége már olyan határokat öltött, hogy egy lehetséges megoldás puszta létezése, apró darabokra zúzta a józanész érveit. A démonból pedig áradt a hatalom érzése.
- Mire van szüksége? – motyogta megtörve maga elé.
- Csakis önre és a családja közti kapcsolatra. Szeretetre. Annál erősebb mágia nincsen. Olyan köteléket hoz létre, amit még varázslattal is nehéz megszakítani – Amelia értetlenül, könnyes szemmel nézett fel a férfira.
- Mindössze ennyi? – kérdezte reménykedve.
- Igen. Meg persze a lelkének egy darabja is kelleni fog. Valaminek csak táplálnia kell a gyógyulásukat – Ameliának a hírtől földbe gyökerezett a lába, de ebből a rémületből semmi nem ült ki az arcára, továbbra is mereven, rezzenéstelenül figyelt. Nem érdekelték már a következmények. A férfi válla fölött elnézett a kanapéra, ahol nemrég még Rosie feküdt. Amikor azt mondta neki, hogy bármit megtenne értük, komolyan gondolta és most itt volt a lehetőség, hogy bizonyítson. Lehorgasztott fejjel bólintott, miközben a férfi kivette a nő kezéből az éles kést.
- Egy cseppet se féljen, Amelia. A rituálé teljesen fájdalommentes. És biztosíthatom, hogy mire magához tér, a gyógyulási folyamat már kezdetét is vette. Bízzon bennem és várjon türelmesen. Vissza fognak térni önhöz! Egy jobb és erősebb család, amire mindig is vágyott. Akik többet sose betegszenek meg. És sose hagyják el magát. – Ameliában csak akkor realizálódott, hogy az ismeretlen férfi a nevén szólította, amikor a fehéren izzó kést már belemártotta a mellkasába. Mielőtt a lány elveszítette az eszméletét és alámerült volna a sötétségbe, az utolsó gondolata az volt, hogy vajon jól tette-e, hogy megbízott a démonban, ha egyszer már hazudott neki. Mert a rituálé fájdalmas volt. Iszonyúan fájdalmas.
***
Michael a földön fekve tért magához. A harc végére minden ereje elfogyott és már felkészült a legrosszabbra, amikor az utolsó pillanatban valami megmentette. Félrelökte, mielőtt a démon összezúzhatta volna. A férfi a porfelhőn keresztül is jól látta a tyúk kísérteties sziluettjét, ám vad támadások helyett most rezzenéstelenül állt egy helyben. A dermedt csöndben nem tudta elképzelni, vajon miért nem végezte tyúk eledelként. Fogalma sem volt mi történhetett. Talán Freddyéknek sikerült megszüntetni a tojás védelmét? Esetleg ennyi mágia volt a démonban?
Ám ahogy a szél feltámadt és kitisztult a levegő, a lény ismét ott tornyosult előtte teljes valójában, de többé nem mozdult. Apró porszemekké bomlott, amiket a kora esti szellő gyorsan el is tüntetett.
Michael feltápászkodott és miközben leporolta magát, megkönnyebbülve, de mégis értetlenkedve figyelte, ahogy barátai épp próbálják kiásni magukat a megszilárdult fotóhomokból. Úgy tűnt, most már minden rendben van és elmúlt a veszély. Ám ekkor furcsa zihálás ütötte meg a fülét. Amelia volt az. Ott feküdt nem messze tőle a földön. Vagyis csak a felső teste. A férfi felnézett a megidézett démon kezére, amivel fogva tartotta a lányt, ám annak ujjait mintha szétfeszítették volna. Minden maradék erejét be kellett vetnie, hogy kiszabadulhasson, és a szörny elé vethesse magát.
Michaelt sokkolta a látvány. Kavarogtak benne az érzések, de ahogy felmérte a helyzetet, pontosan tudta, hogy ezen már képtelenség segíteni. A lány még életben volt, de a belső szervei és az egyre növekvő vértenger látványa nem sok időt jósolt neki.
- Miért mentettél meg? Én…
- Rosszul ejted a köszönömöt, Deveraux – Amelia két köhögés között mosolyt erőltetett az arcára. – Amúgy meg, minden jóérzésű ember ezt tette volna, nem? – Michael összezavarodva bólogatott a lány teste fölött. Végignézett a haldokló démonon, aki emberibben viselkedett, mint ő maga, és aki feláldozta magát érte. Elszégyelte magát.
- Tehetek érted valamit?
- Egy gyógytea jól esne – kuncogott egyet Amelia az orra alá, miközben a fájdalomtól szinte már a fejét is képtelen volt tartani -, de félek már elfogyott…
- Az a tollas szörnyeteg végig téved próbált óvni. A te lelked táplálta a tojás védelmi rendszerét, és én ezért nem érzékeltelek teljes valódban. Ám ha jól sejtem, neked fogalmad sem volt erről a kapocsról.
- Nem… nem tudtam – erőtlenül ökölbe szorította a kezét. - Az az öregember bőrbe bújt mocsadék tehet az egészről. Kihasznált. Azt ígérte a lelkemért cserébe mindenkit meggyógyít, majd eltűnt az egész város. Én pedig csak vártam. És vártam. De mindenkit. Elvett. Tőlem… – Michael szeme elkerekedett. Lehetséges lenne? Lehetséges, hogy az említett öregember Braiden volt? Tényleg erre járt és ezt az egészet ő tervelte ki? Az emberek kihasználása és megtévesztése rá vallana. De mégis mi lehetett a terve? Mi ez a tojás? Még sose találkozott ilyennel. Egy csapda a számukra? Egy fegyver prototípusa? Ezzel akar magának egy újabb démon sereget toborozni? Egyik fenyegetőbb volt a másiknál, így bármelyiket el tudta képzelni. A kérdések csak úgy cikáztak a férfi fejében, de ekkor egy éles fény zökkentette ki merengéséből.
Hátranézett és meglepetésére légies, túlvilági fénybe burkolva állt előttük a város összes lakója. Mrs. Butler és lánya álltak az első sorban, de ott volt Mr. Ferguson, Mrs. Hamilton és mindenki más is, akik most mind hálás mosollyal az arcukon figyelték Ameliát, akinek könnycseppek jelentek meg a szemében.
- Nem tudtalak megmenteni titeket Rosie – kiáltotta az érzéseivel küszködve a lány.
- Pedig pontosan azt tetted, drága Amelia – válaszolta kedvesen a nő, majd áttetsztő tenyerét a lány könnyáztatta arcára tette. - Betartottad az ígéreted. Valami sokkal rosszabbtól mentettél meg minket, mint a halál, és ezért örökké hálásak leszünk neked. – Amelia lebiggyedő szájjal bólintott és kinyújtotta remegő kezét barátja felé, aki visszalépett a lánya mellé. – Remélem, még találkozunk Amelia – mondta búcsúzóul, majd a város lakói mosolyogva egymásra néztek. Készen álltak továbblépni. Testük felizzott, éteri fénybe borítva a tisztást, majd fénygömbök formájában elrepültek a kora esti ég felé. Csatlakoztak az égen világító csillagok közé. Michael és a többiek ámuldozva figyelték az égi előadást. Mikor fényük már teljesen elhalványodott, a férfi megkönnyebbülve hümmögött egyet, majd lepillantott a mellette fekvő Ameliára, aki időközben szintén eltávozott. Arcát könnycseppek pettyezték, de szája mosolyra húzódott.
Úgy tűnt a végére sikerült megbékélnie. Michael lehajolt hozzá és tenyerével óvatosan lecsukta a lány szemét. Bár válaszokat már nem fog kapni a kérdéseire, ez a démon mégis olyat adott neki, amire sose gondolt volna.
- Tudjátok furcsa belegondolni, hogy valaki, akit csak most ismertél meg, képes lehet ilyen hatással lenni. Megannyi emberben rejlik szörnyeteg – megérintette a mellkasán húzódó sebhelyet - és megannyi szörnyeteg tudja, miként színlelje magát embernek. De ő nem. Amelia más volt. Ameliában több emberség volt, mint… Ó BAZD MEG FREDDY! – ripakodott rá hangosan a békadémonra, aki mellette pár méterre épp Amelia combcsontjáról szopogatta le a maradék húst. – Hogy akadna a torkodon, te kis…
- Hé, ha kihűl, megint megfájdul a pocakom – méltatlankodott Freddy, majd harapott egy nagyot.
- Elrontani egy ilyen megható pillanatot – dünnyögött maga elé a férfi, miközben elítélően csóválta a fejét. Ekkor Leto lépett oda hozzá, felmutatta a tojás egy darabját, majd óvatosan Michael tenyerébe tette.
- Te törted össze? – Leto a fejét rázta és jelelni kezdett. – Freddy. Véletlenül ráült. Értem. Hát rosszabb is lehetett volna. Most egy egész városnyi démonnal is nézhetnénk szembe a jó ízű falatozás helyett – Leto helyeslően bólogatott, majd újra átvette a ”szót”. – Igen, én is erre a következtetésre jutottam – értett egyet Michael. – Az álommanó tényleg jó irányba terelt bennünket. Erre pedig az a leglogikusabb megoldás, hogy Braiden ilyen elátkozott tárgyakkal akar magának újabb sereget toborozni. Még sose láttam ilyet, így csak remélni tudom, hogy ez egy kísérlet volt – ami megbukott. Mert ha nem, és több ilyen is létezik, akkor nagyobb bajban vagyunk, mint gondoltuk. Ezt pedig nem hagyhatjuk. Muszáj lesz végre megállítanunk – mondta, majd undorodva a szájához emelte a nyálkás tojáshéjat, és apránként elropogtatta, akár egy burgonyaszirmot. Társai némán figyelték, ahogy az erek megfeszültek Michael nyakán. Úgy tűnt jobban erőlködik, hogy magában tartsa a gyomra tartalmát, mintha Freddyt tömték volna meg vega kajával. Pár pillanattal később izmai elengedtek, megkönnyebbülés futott végig a testén, majd egy pimasz mosoly kíséretében fehér porfelhőt fújt ki a száján.
- És most már azt is tudom, hogy pontosan merre találjuk!