Hullámzó ártatlanság
Oszd meg te is ha van ilyen történeted, hogy lássuk, nem vagyunk egyedül.
Már több, mint két éve végetért életem első és egyelőre utolsó hosszútávú kapcsolatom. Habár mindig is tudtam, hogy nem teljesen zajlottak a normalitás talaján a dolgaink, de ezt betudtam az őrült szerelemnek és a rengeteg szenvedélynek. Hiszen azoktól mindenki elveszti a fejét, nem?
Aha, csak ebbe nem fér bele az abúzus. Ebbe nem fér bele a rettegés attól, hogy mikor "dühíted fel" valamivel a partnered, ebbe nem fér bele, hogy zsaroljanak, hogyha elmész valahova akkor nem szereted, hogyha lerakod a telefont (miközben dolgozol/órád van) akkor nem szereted és akkor többet nem hallasz róla. Hogy kihasználják a szerelmed, a tapasztalatlanságod arra, hogy manipuláljanak és olyan helyzetbe hozzanak, amit nem akarsz. Hogy eközben folyton cserbenhagyva érzed magad és bízni sem tudsz, mert az már régen elromlott. Hogy szidják a családtagjaid és a barátaid, és Téged, hogy elhitetik hogy az egész a te hibád, vagy legalábbis a jó része a dolgoknak. Hogy részegen kínos helyzetbe hoznak, hogy pszichopata viselkedéssel halálra ijesztenek, hogy folyamatosan öngyilkossággal fenyegetőznek. Hogy dobálják a cuccaid és folyon attól kell félned, hogy valami értékes lesz egyszer tönkretéve.
Hogy bizalmatlanságodban megnézed kétszer a telefonját és mindig találsz valamit. Hogy ezután az utcán fojtogatnak, hogy nekilöknek a falnak. Hogy egy lépcsőházban kell kergetőznöd, itt is rettegve hogy kárt tesz magában. Hogy teljes elveszettségben már félsz és menekülsz előle és arconcsap éjjel, az utcán. Hogy egy idegen férfi véd meg attól akit szeretsz. Hogy lekurváznak. Hogy leköpnek. Hogy belehajszolnak a kölcsönösségbe, hogy te is bántsd a másikat, hogy te is mondj bántó dolgokat mert csak így érzed, hogy kezelni tudod a másikat, de nem tudod sokáig csinálni, mert fáj. Hogy hazugságokkal keltenek benned rossz érzést és már nem tudod mi az igaz. A beteges féltékenykedés, amire neked több okod lenne. Hogy folyton attól kell félned, hogy rajtad vezeti le a dühét. Hogyha vétesz valami bagatell hibát, a rettegés hogy hogy fog reagálni. Hogy gyászolsz és sírsz az utcán, és arra is kiakad.
A kedves, szép szerelmes szavak. Az ajándékok. A szex. Ahogy a szemedbe néz. Ahogy a barátai előtt bánik veled. Ahogy a családja előtt bánik veled. Hogy nem tud elengedni. Hogy nem tud nélküled élni. Hogy sír érted. Hogy megölel. Hogy elmondja, hogy rá számíthattál a nehéz időkben. A nevetések. A beszélgetések. Dolgok közös szeretete. Hogy annyira szereted, hogy már fáj.
Nem tudtad akkor sem ott hagyni, amikor ő engedte. Hagytad visszavonhatatlanul elromlani a dolgokat. És még utána sokáig visszatérően jöttek a toxikus telefonbeszélgetések. A sírás, az öngyilkossággal fenyegetőzés. A féltékenykedés. A részletek a szexuális életéről, amit nem akartál hallani. Még egy utolsó szex, amit megbánsz. Konstans valami üzenet, ami már hidegen hagy. Fél év erőgyűjtés hogy letiltsd végre.
És baszdmeg, két évvel a szakítás után és egy valószínűleg egészségesebb valami hajnalán jössz rá, hogy bántottak, nagyon. Hogy ez nem normális, sosem szabad hogy az legyen, nincs rá mentség. És a gondolkodás és bűntudat, hogy lehet hogy te is tehetsz róla. Sőt, szinte biztos. Félelem, hogy valaki mással elrontod és ugyanabba kerülsz, mint előtte. Mert a szenvedélyre fogtad és te szenvedélyes vagy. És vannak hibáid. Vajon tudnád rendesen is csinálni?
