T.
Tudod, sokáig gondolkodtam azon, leírjam-e neked mindazt, ami bennem van. De úgy érzem, nem hagyhatom kimondatlanul, mert hónapok óta hordozom magamban, és talán csak így tudom teljesen lezárni magamban a történetünket.
Te pontosan tudtad, mit érzek irántad. Tudtad, hogy tiszta szívből, minden apró hülyeségeddel és hibáddal együtt szerelmes vagyok beléd – nem csak kicsit, hanem teljes szívemből. Mégis, ahogy most visszanézek, sokszor azt érzem, hogy csak egy szerepet töltöttem be az életedben: hogy elfeledhess valakit, aki előtte lerombolt téged. Én lettem a menedéked, egy eszköz mivel felejteni tudtál, miközben nekem te voltál a minden.
Olyan dolgokat tettem meg érted, amiket soha senki másért nem. Sosem sírtam még senki karjaiban úgy, ahogy a tieidben, csak azért, hogy ne engedj el. És mégis… végül elengedted. Úgy éreztem, mintha könnyedén átléptél volna rajtam, mintha minden közös pillanat csak nekem jelentett volna valamit.
A legfájdalmasabb az, hogy te olyan hamar tovább tudtál lépni. Mintha minden, ami nekem az életem része volt, számodra csupán egy átmeneti időszak lett volna. Könnyedén találtál valaki mást, miközben én azóta is a hiányoddal élek. És ebben a hiányban minden nap ott van a fájdalom, hogy valami igaznak hitt dolgot vesztettem el. Tudod, van valami, ami mélyebben fáj mindennél. Mesélted, hogy bocsánatot kértél az exedtől, és még attól a lánytól is, akivel megcsaltad. De tőlem soha… Tőlem, aki talán mindenkinél jobban megsérült miattad. Furcsa érzés ez… mert pont tőled vártam volna a legőszintébb bocsánatkérést.
Ezt a levelet nem azért írom, hogy visszakapjalak. Nem azért, hogy sajnálj. Csak azért, hogy tudd: valóban szerettelek. És bár lehet, hogy te már régen túl vagy rajta, én még most is keresem a módját annak, hogy hogyan engedjelek el végleg.
Még ha fáj is, őszintén kívánom, hogy boldog légy – de remélem, egyszer majd te is érzed, mit jelentett számomra mindaz, amit adtam neked.
/egy soha el nem küldött levél Neked/