Néha azt érzem minden rendben van aztán egyszer csak olyan mintha megvilágosodnék és elkezdenék tisztán látni. Olyankor más leszek, olyankor már nem én irányítom az érzelmeimet hanem ők engem. A düh rávesz, hogy olyan meggondolatlanul beszéljek, hogy már közben is bánjam, amiket mondok. A csalódottság elhiteti velem nemcsak, hogy sose értem semmit, de idióta voltam, amiért azt hittem igen. A reménytelenségtől képtelen vagyok többé bízni bármiben is, és abban sem vagyok biztos, hogy valaha sikerült 100%-osan. Mindig próbáltam óvni magam mindentől, csak magamnak hittem. Azt hittem, hogy ismerem magam, de egy idő után már saját magamat is átvertem. Most pedig úgy nézek vissza, hogy nem tudom eldönteni mi volt belőle igaz már ha feltételezzük, hogy volt. Olyan elveszett vagyok, mintha igazából soha se tudtam volna honnan jövök, hol vagyok vagy, hogy merre tartok. Szeretek minden mögé kitalálni egy okot, logikát találni, mert hiszem, hogy minden tett mögött van egy ok. Úgy próbálok fejtegetni mindent, ami velem történt, mintha vezetne bárhová is. Szépen lassan tönkreteszem magam. Mindent túl gondolok, folyamatosan kontrollálom magam, mert nem bízok senkiben. Nem akarok megmutatni egyes érzéseket, nem akarok elmondani egyes gondolatokat. Megőrzöm magamnak a fájdalmat, ami mindig is ott bujkált bennem. Csak nem tudom meddig tudom visszatartani a kitöréstől, ha már így is úgy szivárog belőlem, hogy tehetetlennek érzem magam vele szemben.
yousharknotpass
gummygunk
