Pilinszky János: Miféle földalatti harc
Napokra elfeledtelek, döbbentem rá egy este, üres zsebemben álmosan cigarettát keresve. Talán mohó idegzetem falánk bozótja nyelt el? Lehet hogy megfojtottalak a puszta két kezemmel.
Különben olyan egyre megy, a gyilkos nem latolgat, akárhogy is történhetett, te mindenképp halott vagy, heversz, akár a föld alatt, elárvult szürke hajjal, kihamvadt sejtjeim között az alvadó iszapban.
Így hittem akkor, ostobán tűnődve, míg ma éjjel gyanútlan melléd nem sodort egy hirtelen jött kényszer, az oldaladra fektetett, eggyévetett az álom, mint összebújt szegényeket a szűkös szalmazsákon.
Mint légtornász, az űr fölött ha megzavarja párja, együtt merültem el veled alá az alvilágba, vesztemre is követtelek, remegve önfeledten, mit elrabolt az öntudat most újra visszavettem!
Mint végső éjjelén a rab magához rántja társát, siratva benne önmaga hasonló sorsú mását, zokogva átöleltelek és szomjazón, ahogycsak szeretni merészelhetünk egy élőt és halottat!
Véletlen volt, vagy csapda tán, hogy egymást újra láttuk? Azóta nem találhatom helyem se itt, se másutt! Megkérdem százszor is magam, halottan is tovább élsz? Kihunytál vagy csak bujdokolsz, mint fojtott pincetűzvész?
Miféle földalatti harc, s vajon miféle vér ez, mitől szememnek szöglete ma hajnal óta véres? A zűrzavar csak egyre nő. A szenvedély kegyetlen. Hittem, hogy eltemettelek, s talán te ölsz meg engem?
Én félek, nem tudom, mi lesz, ha álmom újra fölvet? Kívánlak, mégis kapkodón hányom föléd a földet. A számban érzem mocskait egy leskedő pokolnak: mit rejt előlem, istenem, mit őriz még a holnap?