Így jártam a Tranzitban - élménybeszámoló az egyik kutatási helyszínről
Korábban soha nem hallottam a Tranzitról, úgyhogy meglehetősen furcsán hangzott a pályaudvarból lett kávézó, bisztró ötlete. Persze én imádom az élet anomáliáit, természetesen el akartam tölteni egy kis időt ezen a helyen. Az előző éjjel egyik barátomnál húztam meg magam, közel a Széll Kálmán térhez. Innen gyerekjáték lesz eljutni a Tranzithoz! Kis gyaloglás, villamos, aztán még egy kis gyaloglás - ez nem okozhat problémát sétamániás vidékinek. Felugrottam a 61-es villamosra, Feneketlen-tó, Kosztolányi-tér és egy kis keveredés után megtaláltam a célállomást.
Három bicikli lógott három rúd végén, és az egyetlen dolog, amivel beazonosíthattam a helyet egy kis poszter volt az épület sarkánál. Az indulásom óta nekilódult özönvízszerű esőzés miatt örültem, mikor beértem az árkádok alá. A szélben lebegő függőágyak még így, ebben a botrányos időben is csalogattak. Sajnos, most nem volt pofám kipróbálni őket, hiszen még eddig nem is rendeltem semmit. Elindultam az egykori váróterem felé. Máris megérkeztek az első vendégek: egy négyszemélyes család volt, két felnőtt, két gyerek. Utóbbiak elég kicsik, előbbiek elég nagyok voltak. Előttem léptek be, és leültek az ajtóhoz legközelebbi asztalhoz, én pedig sasszéztam tovább, a bár felé. Onnan a váró minden szegletét láttam. Szemeim rögtön megakadtak a kényelmes, alacsonyfekvésű foteleken, és az ajtó melletti játszóházon (ahova egyébként rövid időn belül a szülők be is nyomták a gyerekeiket).
Ez egy hatalmas, várnak álcázott műanyaggal körbekerített terület, tele parányi autókkal, labdákkal. Aztán megérkezett a pincér, és átadta a rendkívül vastag, téglalap alakú étel- és itallapot. Nem győztem egyensúlyozni a negyvenkét oldalas papírszörnyeteget. Amikor viszont kinyitottam, mesés igényesség tárult a szemem elé: minden második oldalon egy-egy lefotózott specialitást nézhettem meg. Ez megmagyarázta az étlap vastagságát! Hosszas méregetés után egy 460 forintos Espresso Machiato mellett tettem le a voksomat.
A választást követő pár pillanat után meg is kaptam a kávémat. Kortyolgatás közben egyre több vendég érkezett, először két, talán punkosabb szubkultúrához tartozó lány érkezett. Ők az egyik sarokba ültek, és egy komolyabb reggelit kértek rántottával, teával. "Kakaó punkok" - gondoltam magamban. Aztán jött egy idős házaspár, egy pár hónaposnak tűnő kiskutyával. Ha jól emlékszem, pitbull és labrador keverék volt a kicsi. A már korábban elzárt gyerekek azonnal ki akartak szabadulni, és a szüleik – nagy nyomásra – kiszedték őket a gyerek-kalitkából, és simogathatták az új vendéget. Ő pedig nagyon örült neki, hogy az apróságok foglalkoznak vele.
A kutatás alatt megtudtam, hogy itt mindig van valamiféle kiállítás, így túlzottan nem lepett meg az éppen falon csüngő, néhány festmény. Reménykedtem, hátha kedvemre valót találhatok a Tranzitban. Kár, hogy a babaházat izgalmasabbnak éreztem. Fél órát ültem, kortyolgattam, és vártam, hátha történik valami. Elmentek a punkok, a család éppen készülődött, csak az idősebb házaspár ült nyugodtan, várva a menüt. Jó lett volna, ha kutatható csoporttal futok össze, mondjuk biciklisekkel. Így sajnos csak egy nagyon finom kávét, és pár kellemes pillanatot kaptam a helytől.
