Énidő
Mostanában a túl késő és a túl korán határán ébredek. A macska is hozzászokott ehhez, így szombatonként is 3-4 körül követeli a reggelit. Számára az éhség nem órakérdés: az alutasakos kaja felbontásának hangja az egyetlen létező koordináta a világában. Miután megmentem az éhhaláltól, a kávéfőzés zörejei jelzik, hogy én is megérkeztem ebbe a senkiföldje-idősávba.
Amíg A. még – normálisan bő két órával később – ébred, elkövetkezik az úgynevezett énidő.
Jó ilyenkor kiülni a ház elé, és látni a péntek esti buli után éppen lefeküdni készülő emberek fáradt lépteit, ahogyan felfelé kaptatnak Lisszabon legmeredekebb dombján, a Sant'Ana-n. A párhuzamos valóságok pillanata ez. Én már a szombatot kezdem, ők még a pénteket fejezik be.
Figyelem őket: cipősarkak kopognak a csúszós köveken, és érezni rajtuk, hogy az esti bulihoz felvett póló már nem elég ahhoz, hogy megvédje őket a csípős hajnali levegőtől. Van, aki egyedül, konokul leszegett fejjel gyűri le a meredek emelkedőt, és van, aki még a lépcsők alján is nevetségesen lassú táncot jár valakivel, akinek a nevét talán elfelejti keddre. A Sant’Ana nem kegyelmez a fáradt lábaknak. Minden lépésükben benne van a megélt éjszaka súlya, az a félig nyúzott, félig boldog fáradtság, amit csak egy lisszaboni éjszaka hagy maga után.
Ez az idő most csak az enyém – a városé, a macskáé, a kávéé, és a csöndé.
Mielőtt minden más is elkezdődne.
