Nem szabad vélemény
Sok kép, festmény, fotó, szobor, film és mi tartozik még a vizuális alkotások közé, szóval sok tetszik, sok meg nem, amelyik nem tetszik az NEM MŰVÉSZET! – sajna nem ez a definíciója annak, hogy mi művészet, bár igazán nincs definíciója, inkább csak hosszú, szubjektíven okoskodó magyarázatai :D :D Nem is ez a része foglalkoztatott, én leszarom, hogy ki mit fest – ha tetszik belájkolom, reblogolom, ha nem, továbblépek – hanem annak az érdekessége, hogy amit múzeumban látunk azt eleve művészi alkotásnak gondoljuk, művészi értéket kötünk hozzá. Pedig, lehet, hogy csak jobb vakolat tartotta a falon, mint a nála sokkal jobbat, ami nem maradt fenn. Illetve rengeteg mű fennmaradt, ami egy adott kor ismert festője készített, de mint festő nem valami jó. De az adott kor ismert festője. Bemész a múzeumba, és azt gondolod, hogy hűűűű, pedig nem hű egy kicsit sem. Kordokumentum, nem jóféle művészet. Meg azon gondolkodtam, hogy most kik jutnak állami megrendeléshez? Akik benyalták magukat. Ők maradnak majd fent, az ő alkotásaik élnek túl mindent is, aztán ők vagy jó művészek vagy nem. Kicsit olyan ez, mint a tévhit, hogy ami nyomtatásban megjelenik, az igaz. Ott van például Csontváry, akit mi nagy művésznek tartunk (én szeretem néhány festményét), de volt egyszer egy érdekes cikk róla, hogy felajánlották valami cserekiállításra, és a másik országbeli kurátor csak nézett, hogy ez egy tök érdektelen festő, mit akarunk vele, szerinte semmi különös. Néztem egy videót, Picassó fest egy női arc-hasú békegalambot. Heh, már akkor is készültek ilyen festős videók? A videó egyetlen értéke, hogy rajta van Picasso, aki elég jó csávó. A galamb meg galamb. Velőtrázóan közhelyes, és halmozza a közhely ingereket. Vagyis nem művészet, hanem giccs. Lenne, ha nem Picasso békegalambjának millió sokszorosítás tette volna mostanra közhelyessé.
De ezzel nem mondtam semmi okosat, csak ideöntöttem a gondolataimat. Néha persze felbasz egy agyonsztárolt kétes értékű valami, de volt egy érdekes élményem. Egy ismerősöm idős korában elkezdett festegetni. Járt valami iskolába is, ahol másolgattak képeket, próbálgattak technikákat. Picit irritáló amikor összeszalad 150 ismerős, hogy Icukadegyönyörűez, te meg látod, hogy nem gyönyörű, még csak nem is ügyes, max mint egy ötödikes. De belájkolod, mert kedveled az illetőt és egy simogatást megér, hogy talált valami örömteli elfoglaltságot. Ő meg festegetett rendületlenül, csinálta a feladatokat, baszkódott a technikákkal, és így két-három év alatt... szóval, mostanra tényleg jókat csinál. Már nem másol, lett érzéke a témaválasztáshoz, a kompozícióhoz, ügyesen kezeli az eszközeit. Már nem azon bosszankodom, hogy érdemtelenül dicsérik, hanem azon, hogy sokkal többeknek kéne tudnia, hogy ilyen ez. Melózni kell, rengeteget, és kialakul, megtanulható, elleshető. Hogy a gondolatokból, a személyiségből, egy hangulatból mennyi megy át egy alkotásba, talán az, ami tehetség kérdése, de nála például látom a lelkét a munkáiban. És az jó. Jó érzést okoz. A lényeg, hogy tényleg hagyni kell az embereket az örömeikkel, de akár a nyomorult manírjaikkal is. Néha persze nem könnyű, mert az ember belelátja valami saját küzdelmét vagy kudarcát és mocsok irigyek tudunk lenni, ha valakinek sikerül, ami nekünk nem. Ilyen kis szánalmas az ember. Akinek hiánya van az elismerésben, az kevésbé tudja szeretni más sikerét vagy örömét. Ami engem leginkább lenyűgöz, amikor valaki valami teljesen hétköznapi témát fest meg. Egy lebbenő függönyt, egy előszobaajtót, egy szalmakalap mintáit valaki arcán, egy félbehagyott reggelit egy teraszon. Ülök és bámulok, hogy miért és hogyan és hogy volt képes megteremteni, hogy ott vagyok, és látom amit ő látott? Hogyan csinálja? Hogy csinálja, hogy érzem az egész házat, a forróságot vagy a szelet, égeti a bőrömet a nap, elszorítja a szívemet valaki hiánya. Szóval nekem ez az élmény, amit sóvárogva keresek. Amikor a képen túl is van valami. de, ha vicces, a legbénább mém is kap egy lájkot :)
