Ritka jó videó a narcizmusról
Pedig én már ezret láttam. :)

seen from United States
seen from United States
seen from China
seen from United States

seen from Italy

seen from United States
seen from China

seen from United States

seen from China
seen from United States

seen from United States

seen from United States

seen from Germany

seen from United States

seen from Malaysia

seen from Germany
seen from United States

seen from Russia

seen from Australia

seen from Philippines
Ritka jó videó a narcizmusról
Pedig én már ezret láttam. :)
♱ Azt hittem, Isten leszek…♱
„Miért…? Miért így kell véget érnie?”
A vérem dobol a fülemben. Minden lépéssel nehezebb a testem. A fájdalom… már nem is érdekel.
Azt hittem, Isten leszek.
Meg akartam tisztítani a világot.
És mégis… itt vagyok, egy elhagyott épületben, mint egy patkány, akit a saját csapdájába zártak.
♱𝑳…. ♟️† ˚₊‧⁺
Még most is látom az arcodat.
Az a nyugodt, bosszantó pillantás…
Te voltál az egyetlen, aki megértett.
Az egyetlen, aki valóban ellenfél volt.
Megöltelek. Hidegen. Hideg fejjel.
De most mégis…
Mégis te vagy az utolsó, akire emlékszem.
Nem anyám, nem apám. Nem Misa. 🎀 Csak te.
A világ…
A világ, amit meg akartam váltani, nélkülem is forog tovább.
Ryuk ott áll. Tudom, mit fog tenni. Ezt mondta az elején. Nem értettem akkor. Most már igen.
„Az, aki használja, nem jut sem a mennybe, sem a pokolba…”𓂃🖊 🍎 𝕽𝖚𝖑𝖊𝖘 🍎
Szóval csak… eltűnök.
Nem marad belőlem semmi.
Se hang. Se emlék. Se fény.
Pedig az vagyok, nem? Fény. Light.
Vajon emlékezni fognak rám?
Vajon lesz, aki hisz még bennem, mint istenben?
Talán… egy ideig. Aztán felejtenek.
Ahogy mindenkit elfelejtenek.
Szánalmas vagyok?
…Vagy csak ember?
Már nem érzem a lábaimat. A testem elnehezült. A látásom elmosódik.
A vége. 𓆩🖤𓆪
Egyedül vagyok.
És most… a csend.
Mu.
🥀
Narciszlexikon
Részben találtam, részben saját élmények és mivel késztetésem volt, hogy leírjam, itt a helye. A végére meg leírtam ami pár hónapja megint foglalkoztat, mennyire káros, hogy a rosszul működő kapcsolatainkban narcisztikusnak tituláljuk a másikat. Ez nem vezet jobb megoldásokhoz. Néha meg valaki tényleg az, és fel sem ismerjük. Olyankor nem a mi problémánk.
Őszinteség és énközpontúság
Drágajóanyám egy őszinte embernek gondola magát. Közben folyton hazudott. Akárkivel kommunikált, úgy alakította a mondandóját, hogy az megfeleljen az adott helyzetnek. Nemcsak arról volt szó, hogy nem szólt be, nem ellenkezett, nem konfrontálódott, hanem a sztorikban is azt domborította ki vagy színezte ki, ami erősítette azt a mondandót, ami valami módon sikeresnek gondolt a másik fél manipulálásában. Valójában folyamatosan hazudott – szerintem –, de saját magáról az a megélés volt, hogy ő nagyon, de tényleg nagyon őszinte ember. Mindenre volt valami magyarázat, hogy az miért jó úgy, ahogy ő zsonglőrködött a szavakkal. Ez az érdekes a dologban, hogy ő őszintének gondolta magát. Kívülről látni ezt, az zavarba ejtő. Mert nem káros másokra nézve, hiszen senkit nem vert át pénzzel, nem vette rá őket vásárlásra, befektetésre, nem élősködött senkin szerelmet vagy elismerést hazudva, sőt, lehet mondani, hogy mindenkinek örömöt szerzett. Megértő volt, támogató, lelkesítő, csupa pozitívum – és valójában ez az ő énideálja magáról, ez valóban ő volt, és annyira de annyira szerette volna, ha szeretik. És szerették is! Csakhogy, én ott álltam közel. A színfalak mögött. És elvesztettem minden bizalmamat. Hiszen ugyanazt a történetet 4-5 különböző formában is hallhattam, ahogy éppen az adott szitunak megfelelt. És tudtam mennyire fárasztja ez az egész. És tudtam mennyire lenéz mindenkit. Mennyire kritikus. Tudatosnak gondolta magát, de ösztönös és sértődékeny és bosszúálló volt. – mint minden narcisztikus. Mert az volt. És közben kreatív és idealista és erős és varázsló volt.
Egy másik felnőtt nyilván tudta őt szeretni, sőt, szerelmesnek lenni belé. Még az is lehet, hogy társnak egyáltalán nem volt rossz egy megfelelő embernek. Előrevivő, lendületes, célokat adó és megcsinálós ember mellett a másik is halad és él, és élményeket szerez. Mostanra, hogy megfordultak a szerepek és én vagyok az ő anyukája, most látom őt tisztán. Elvesztette a társát és nem tudott másikat szerezni, nem is akart, mert neki az az egy megértő, odaadó jó ember kellett, a rugalmas morállal, a vidámsággal, a kellemes aláredelődéssel. Esélye nem volt másik olyat találni, mint a nevelőapám. És neki nem egy másik ember kellett, hanem egy megfelelő legodarab, aki illeszkedik az életébe.
Sosem voltak kétségei saját magáról. Csak azt érezte, hogy másokkal van baj. Soha nem kért bocsánatot, és soha nem tépelődött azon, hogy valamit esetleg nem jól csinált. Pontosabban, ha tépelődött rajta, akkor azon rágódott, hogy hogyan nyerhetett volna, nem azon, hogy miért nem jó amit tett. Rég óta tartó kezeletlen személyiségzavar, a demencia mellett – volt a diagnózis, amikor először bekerült a pszichiátriára.
Az egész történetet azért mesélem el, mert két dologban határozza meg az én életemet. Háromban. :) 1. Van bennem egyfajta morális rugalmasság. Ami hiba. Az emberek közötti hazugságokra, elhallgatásokra, manipulációra a hisztériáig érzékeny vagyok, de amúgy a szabálykövetésem nagyon gyenge. Én vagyok az, akinek figyelmeztetnie kell magát, hogy akkor is megálljak a stoptáblánál, amikor nyilvánvalóan nem jön semmi. (mer nincs kivétel). 2. Sajnos bármire hisztérikusan reagálok, ami kicsit is hasonlít anyám dolgaira. Ha bármit észreveszek abból, ahogyan ő működött, akkor az egész múltamat a nyakába varrom az illetőnek. Hogy igazam van-e ilyenkor, azt nem lehet tudni. 3. A különlegesen sok ellentmondás, amiben évtizedekig őrlődtem, egy állandó és elég fárasztó önvizsgálatra kényszerít. Mert állandóan és rémisztően észreveszek magamon jeleket, lenyomatokat. Hiába fogadtam már el anyámat, ugyanazokat a dolgokat magamban nem tudom, nem szeretném elfogadni, hiszen azzal kárt okozhatok másoknak.
Azt várom, hogy valaki lássa és értékelje az erőfeszítéseimet. És néha menedéke nyújtson. Egy mellkast, amin meg lehet pihenni az önmagammal folytatott küzdelemben. Nekem nem kell legodarab. Nekem egy másik ember kell. De közben vonzanak a narcisztikusok, mint lámpafény a bogarakat. Mert a mérhetetlen arroganciájuk mögött a sebezhetőségük és a szeretetéhségük vitathatatlan. Gyógyíthatatlanok. És gyógyíthatatlanul beleégetik magukat a másik emberbe. De ők sosem tudnak menedéket nyújtani.
Amúgy jól vagyok. Tényleg.
Válogattam
anyám rám maradt 20 doboznyi papír lomját. Ez csak a papír. Ki kell válogatni mert minden össze van hányva benne. Hivatalos iratok, számlatömbök, levelek, fotók, emlékek, újságkivágások, szórólapok, pénz és ki tudja még mik. Rengeteget jegyzetelt, írt, főleg arról, hogy én milyen bűnöket követtem el, mennyi fájdalmat okoztam neki, milyen rondán viselkedtem. Soha, egyetlen feljegyzés sem történt azokról a dolgokról amiket tettem érte. Egy sem. Soha kétsége nem volt a felől, hogy én (több esetben mások is) a „bűnösök” a dolgok rossz alakulásában. Ha jól alakultak, az az ő kizárólagos érdeme volt. Talán a legelképesztőbb az a levél volt, amit születésnapomra írt. Ezt nem kaptam meg, nem adta át, de nagyon sok ilyet kaptam tőle. „Drága kislányom! Nagyon boldog születésnapot kívánok és kérlek, ez alkalommal engedd meg nekem, hogy elmondjam, hogy nekem mi fáj.” és elmondta két oldalon, hogy geci vagyok. Tegnap azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen tényleg csoda, hogy nem bolondultam meg jobban. Volt amikor öngyilkos akartam lenni. Elég komolyan. Mert ez a fájdalom, elégedetlenség, számonkérés, kritika, felelősséghárítás, tagadás, manipuláció, és hibáztatás, ez át meg át szőtte az életemet, és azt hittem sosem lesz vége. De vége lett. Csak nagyon lassú a gyógyulás, talán sosem fogok igazán meggyógyulni. Nem tudom, hogy lesz-e olyan, hogy igazán mélyen bízni tudok valakiben. Bármelyik, de tényleg bármelyik jelenség a felsoroltak közül, ha megérzem, magával rántja az egész, sok évnyi szart. De ez nem jelenti azt, hogy sosincs igazam benne, hogy valaki tiszteletlen vagy szeretetlen velem. Inkább valami rémületről van szó, és arról, hogy az átlagosnál jobban magamra veszem ezeket és hátralépek, védekezek, vagy támadok akár, túlreagálom. Próbálom nem ezt tenni, de nehéz. És hát, elképesztően finom érzékelésem lett a narcisztikusokra. Akartam is írni egy (újabb) bejegyzést a gyáva narcisztikus jelenségről. mert szerintem fontos, hogy ne csak a grandiózus narciszokat véljük felismerni, sőt, hogy a narcizmus fogalmáról árnyaltabb képet kapjanak az emberek. Sokat segít. Anyám levelei már nem ütöttek szíven. Az ütött szíven, hogy hogy bírtam ki, hogy éltem túl az állandó stresszt és állandó rettegést. Mert, hogy volt, azt nem tudom elfelejteni. Ezzel együtt, minden elismerésemet is megkapja anyám, mert különleges, tényleg különleges egyéniség volt, és neki is köszönhetem magamat. Azt gondolta, hogy nagyon szeretett engem. Ezen gondolkodtam tegnap éjjel, hogy azt gondolta, hogy nagyon szeret. Mégsem tudott engem pozitívan látni, megelőlegezni bizalmat, megértést, jóindulatot, nem tudott velem szembe elfogult lenni. Mindennek én voltam az oka. Szerintem ő szerinte én – biztos, hogy ez sehogyansem egészséges.
Azt is írta az egyik feljegyzésében, hogy ha majd megöregszik és segítségre szorul, már előre sajnálja magát, hogy mi lesz vele. Hát, mi lenne? Járogatok hozzá az otthonba, gondozom, etetem, rendezem a dolgait. Ha nem kínoz, az én szeretetem határtalan. Azért jó, hogy nem lettem öngyilkos. Nem hittem benne, hogy valaha is lesz máshogy. De lett.
Megfordítás – A jóindulatú narcisztikus
Játékom nekem meg gyakorta bosszankodásom is, hogy életvezetés tanácsadók kitesznek olyan szövegeket, aminek az a célja, hogy lásd be, hogy a másik embernek mennyi mindent kellett volna tennie érted, mennyire szuperül kompatibilisnek kellett volna lennie veled és te csak várd meg azt az embert, akivel ennyire jól működsz együtt. Olyankor megfordítom a dolgot, hogy hahó, ha mindezt tőlem várják el (én amúgy tényleg sokat beletettem a kapcsolataimba, de nagy része azt hiszem a láthatatlan érzelmi munka kategóriába esik*), akkor én teljesíteni tudom? Én hogyan viselkedem a kapcsolatban, tőlem mit várhat a másik? Ha gecizzük, piszkoljuk a másik embert, az miről szól? Nyilván arról, hogy muszáj leértékelni, hogy ne fájjon annyira a veszteség. Leértékelés és eldobás... mitől másabb ez, ha én csinálom, normális ember csinálja vagy amikor egy narcisztikus csinálja? Amikor elkezdődik egy kapcsolat, bármiféle, akkor az emberek keresik azt amiben hasonlítanak egymásra és olyasmire is rámondjuk, hogy igen, ezt én is így, ami csak alkalmilag igaz ránk, vagy nem is ránk, hanem az általunk áhított önideálképre igaz. Szereted a komolyzenét? Szeretem. Szeretném szeretni. Szeretnék az lenni, aki szereti és érti a komolyzenét. De sajnos megakadtam a népszerű komolyzene szintjén, Vivaldi, Bach, néha magam sem tudom mit hallgatok, ha épp betalál, akkor jöhet, de inkább véletlenül mint belső vágyból. Nem is tudnék partnere lenni annak, aki értője és rajongója a komolyzenének. Olyan csak a Micsoda nőben van. Ez csak egy példa, a kedves képmutatásra. A kérdés az, hogy miben különbözik ez a narcisztikus kedvenc manipulációjától a tükrözéstől? Ami arról szól, hogy kitudakolja mit szeretsz, és úgy tesz mintha szeretné, hogy ezzel elnyerje a rajongásodat és a szerelmedet, hogy milyen csodásan tökéletes párra, kapcsolatra találtál. Hol lehet meghúzni a határt? Ez egészséges, normális, ez viszont beteges, ez nem okés?
Amúgy a válasz egyszerű, ha a kapcsolatban (és mindig szeretném hangsúlyozni, hogy bármilyen kapcsolatról van szó, nem csak szerelmi), ha a kapcsolatban elkezdesz elbizonytalanodni, hogy mi is van, mi a szereped, kinek milyen érzelmei vannak, a határok és a megerősítések mozognak, ha leértékelnek, ha úgy érzed szórakoznak veled, ha ellentmondásossá válik, ha az ellentmondások elkezdik terhelni az életedet, ha stresszel, ha a mentális vagy fizikai tüneteid egyértelműen a kapcsolattal függenek össze: akkor kurva nagy baj van. Lehetsz te bármilyen normális, jószándékú, a kapcsolatod nem normális**.
Ah! Mit élhet meg a kapcsolatban a narcisztikus? Hát, kb hasonlót. Hiszen semmi mást nem szeretne (ő így látja magát), csak nyugodtan és boldogan élni. Ne nehezítsék az amúgy is nehéz dolgát. Hagyják meg a szabadságát, hogy jól érezze magát és értsék meg őt. Biztosítsák arról, hogy azonos a saját önideáljával. Mit tesz a narcisztikus? Mindent azért, hogy az önideálja (hamis szelf) fennmaradjon. Sosem hibás és csak akkor öreflektál, ha az már ki van találva, hogy hogyan szolgálja az önideál építését. Namost akkor képzeld el, hogy a narcisztikusnak is lehet egy szép önideálja. Nem csak a világuralom lehet a törekvése. Bármi lehet, amiből figyelmet és erőt nyer.
Honnan tudjuk, hogy nem vagyunk mi is narcisztikusok? Egyrészt sehonnan, másrészt valamennyire mindenki az. De az embereknek van egy törekvésük arra, hogy megmutassák magukat a kapcsolataikban, hogy értsék őt. Ez némi alázatot is jelent. Bizalmi kapcsolatban kölcsönösséget, elköteleződést. És hát az empátia ugye. A hiánya minden narcisztikus mellett megjelenik. Nagyon sajnálja, hogy te úgy éled meg a dolgot ahogy, de neki ehhez mi köze? Ez a te problémád.
Ha szeretsz valakit, akkor szeretnéd átsegíteni a problémáin. Nem három nap múlva, nem majd egyszer amikor alkalmas, hanem érzed a súlyát. Érzed, hogy a másik bajban van. Nem kell konkrétan segítséget kérnie, hiszen ismered, tudod, hogy mi van vele. A narcisztikus nem tudja. De ha tudja is, valójába nem érdekli. Nagyon sajnálja, hogy te... stb, stb. * láthatatlan érzelmi munka amit azért teszel, hogy a másiknak könnyű legyen a kapcsolattartás, hogy kényelme legyen érzelmileg és akár mentálisan is. Te tanulod az asszertivitás, te keresed-kutatod a megértés módját, te vagy kizárólag, aki a problémákat kezelni próbálja. ** Van az úgy, hogy mindkét ember normális, de a kötődéseik, a megszokásaik vagy félelmeik a kapcsolódásban szélsőségesek. Normálisak, ha nem kötődnek, normálisak a tumblin, normálisak a felszínes kapcsolataikban, de az intimitásban sérültek, bensőséges kapcsolódásra képtelenek. Ettől még vágyhatnak rá, csak létrehozni, működteti és főleg önátadni magukat egy kapcsolatban nem képesek. Itt van vége. Önreflektáljatok szorgalmasan, tök érdekes dolog!
Nagyon fontos poszt az empátiáról
(empátia, hideg empátia, kognitív empátia, sötét empátia, együttérzés)
Veszélyes vizek ezek, és muszáj most már rendet raknom benne (magamban). A kérdés az, még talán szavazást is kiírok, hogy hogyan lehet megkülönböztetni, észrevenni a nem valódi empátiát vagy létezik-e nem valódi empátia. És mi is az az empátia. A definíciója az (kb), hogy a képesség, hogy valaki más helyzetébe, a helyzetéhez kapcsolódó érzelmi állapotába bele tudjuk képzelni magunkat. Képesek vagyunk saját élményként megélni és a reakciónkat meghatározza az, hogy kívánjuk vagy nem kívánnánk magunknak se az adott dolgot. Az empátia nem ösztönöz cselekvésre, inkább csak együttérző szavakra, vagy saját, hasonló élmények megosztására. Ez nagyon fontos, ez kapcsolat és közösségépítő, saját és mások szorongását feloldja, minél jobban kapcsolódunk a másik ember annál mélyebben élheti meg az érzést, hogy nincs egyedül.
Nagyon nehéz erről tömören írni, úgyhogy itt berakok egy továbbolvasásválasztót:
A pillanatkép
Megint Sam Vaknint hallgatok, és teljesen más élményeket ad, mint korábban, amikor azt kutattam, hogy hogyan lehet meggyógyítani egy narcisztikust, szeretettel, kitartással. (ő amúgy diagnosztizált narcisztikus, aki előadásokat tart és terápiát vezet narcisztikusoknak és áldozatoknak. Különleges dolog ez, hogy megpróbálja az embereket bevezetni egy narcisztikus agyába, miközben egyértelműen felvállalja, hogy lenéz minket. Minden pillanatba érzem, hogy miért lehet beleszeretni egy ilyen szörnyetegbe. A hideg racionalizmus mellett a kreativitás és a mentális dominancia annyira, de annyira manipulatív, hogy elképesztő) Nade a lényeg, az új infó amit kiszedtem a dologból (ez egy 3,5 órás előadás, és csak ilyen 20 perceket tudok meghallgatni), szóval a pillanatkép. A narcisztikus agyában te egy pillanatkép vagy. Az a kép amit akkor alakított ki, amikor megismert, beszkennelt, feltérképezett. Soha nem követi azt, hogy te közben változol, alakulsz, érnek hatások, gyarapodsz, veszteségeket élsz meg, ezek hatásai befolyásolnak, megváltoztatnak, tanulsz, élő vagy, dinamikus vagy. Mindig arra fog reagálni, amit a megismeréskor gondolt rólad. Ezért is lesz/van/volt sokszor olyan érzésed, mintha nem is látna téged, nem rád reagálna. Valóban nem lát. De nem is érdekli, hogy lásson. Te pedig sosem fogsz kitöri abból a képből. Sőt, mindent megtesz azért, hogy ha változnál, visszaváltozz azzá, akinek megismert. Azt ugyanis tudta kezelni, uralni, befolyásolni, hiszen azért választott téged.
Normálisan, azt hiszem, van egy első benyomásunk. Bár ez előítéletek halmazából áll, de a célja, hogy megvédjen minket. Sok negatív jellel valószínűleg kerülni fogjuk a másik embert. De vannak jelek, amik versengésre ösztönöznek, van ami rejtett motivációkat aktivál. És vannak amik vonzalmat ébresztenek. Vagy bizalmat. Az ellenszenvek sokszor rejtett érzelmekből adódnak. Ám az ember, normálisan, belátja a tévedéseit vagy felismeri az idegenkedési okát. És képes rá, hogy felülírja. Illetve folyamatában látja a szerettei életét, a változásukat. Én pl anyám szerint nem tudok bánni a pénzzel. Ezt nem tudtam felülírni ezer év alatt se, amikor egyedül eltartottam két gyereket, az alacsony fizetésem ellenére volt többhavi tartalékunk, mindent megvettem amire szükség volt, azt hiszem igazán jól gazdálkodtam a pénzzel. De rendre kibukott, hogy szerinte én nem jól gazdálkodom. Nyilván volt az életemnek ilyen szakasza, nekem is bele kellett tanulnom, de benne ez meggyőződés volt, amit nem tudtam felülírni. De volt más ilyen is. A gyerekkoromból egyetlen motívumot idézett fel mindig, hogy egyszer napokig nem szóltam hozzá. (Amikor kamasz voltam!) De semmi olyan nem létezett, hogy én milyen cuki kisgyerek voltam, hogy imádta amikor ez meg az történt, milyen jó és szerethető voltam (és vagyok). Csak egy dolog volt az EGÉSZ gyerekkorom emléke, hogy egyszer 3 napig nem szóltam hozzá.
Így aztán, azoknak sem volt emléke és értéke amiket tettem érte, amik a szeretetemet és odaadásomat mutatták. Nem vett róluk tudomást. ÉN az voltam, aki nem szól hozzá 3 napig és nem tud bánni a pénzzel.
Nade, el kellett azon is gondolkodom, hogy én követem-e a szeretteim változásait vagy mennyire vagyok beleragadva valami múltba, valami képbe, ami már nem igaz, amit kinőttek, felülírtak. Mondhatjuk, hogy alapjában nem változnak az emberek. Talán az extrovertáltak nem lesznek introvertáltak, a lassúak nem gyorsulnak fel, de ők is megtanulnak technikákat, készséggé válhatnak dolgok. Nagy tragédiák úgy összetörhetnek valakit, hogy teljesen megváltozik. És mi, a szemlélők is változunk. Elvárások, prioritások, érzékenységek változnak, tapasztalatok, önreflexió, terápia lehet hatással.
Uh, a pillanatképből kitörni vágyás rengeteg, rengeteg energiát emészt fel. Teljesen feleslegesen.