Ne kapard!
Mondta nagyanyám amikor kapirgáltam a vart a sebemről. De nagyon nehéz megállni.
Emlékszem az érzésre, hogy tudtam, hogy még nem gyógyult meg, és miközben kapirgálom lesz egy pont amikor kurvára fájni fog ahogy szakad, és majd vérzik a nyílt seb, de a már levált var rész piszkálása mégis izgalmas és kényszeres, mert már nem oda való az a valami.
Néha arra gondolok, amit a lányom mondott, hogy ennyire hosszú barátságok nem szakadnak meg már. Aztán a megszakadt barátságaimra gondolok. Néha arra gondolok, hogy hányszor volt már, hogy összevesztünk és hetekig, hónapokig nem beszéltünk. Aztán megint minden ugyanúgy folytatódott. Akkor arra gondolok, hogy igen, megszívtam magam máshol, elismeréssel, életerővel, támogatással és azt gondoltam, hogy már jól vagyok, minden rendben lesz, aztán ugyanúgy nyomorultul éreztem magam egy idő után.
Olvastam a napokban, hogy a kibeszéletlen konfliktusok megölik a kapcsolatot. És ezen el kellett gondolkodnom. Nem azon, hogy így van-e, hanem azon, hogy MILYEN KAPCSOLATRÓL BESZÉLÜNK? A problémáim egy jelentős része abból adódott, hogy olyan minőségű kapcsolatot akartam gyurmázni, ami egy párkapcsolat szex nélkül, annak minden elvárásával. Légy jelen, légy gyengéd, lehessen rád számítani, segíts, támogass, figyelj rám, részesíts előnyben akár önmagaddal szemben is, kivételezz, keresd a boldogságomat vagy támogass benne, hogy megtaláljam, légy őszinte, légy hűséges, állj ki mellettem és értem, akarj velem lenni, legyek vonzó, légy vonzó. Úgy gondoltam, hogy mindez része lehet egy barátságnak mert csak a szex választja el a párkapcsolattól. Izé... szóval nagyon nagyon téves elgondolás volt ez. Kínosan és nevetségesen téves elgondolás. Tényleg nagyon messzire kellett távolodni, hogy erre rálássak. Szerelmes voltam és nagyon nagyon vágytam a másikra. Nem vagyok teljesen hülye, azért folyamatosan tudatosítottam magamban, hogy ez nem egy párkapcsolat, az elvárásaim nem reálisak. Ettől viszont azt sem tudtam megfelelően értékelni, amit kaptam. Nem gondolom, hogy el voltam kényeztetve, amérleg hol erre hol arra billent. De az utóbbi év valahogy nagyon leszívott. A kibeszéletlen konfliktusok meg csak gyűltek és gyűltek. Mert nem mertem mondani se, kérdezni sem, elutasítani se dolgokat. Csak kerestem a helyem, meg az igazamat. Őrlődtem sokáig, sokáig.
Idealizálás és démonizálás. A szerelem idealizál, a szakítás démonizál. Máshogy nem nagyon megy. Akik szépen válnak, azok még a kapcsolatban megtették ezt a démonizálást, mire a szép váláshoz érkeztek, már kurvára leszartak mindent és mosolyogva minden többé-kevésbé jó volt, ahogy volt. Démonizálás amikor a másiknak csak a rossz tulajdonságait látjuk, csak azt amiben más mint az ideálunk, amiben nem illik a céljainkhoz, álmainkhoz, még a jó dolgokat is képesek vagyunk negatívumnak látni. Pl, hogy túlságosan szeret. Brrr! :D Minden kibeszéletlen konfliktus egy betokosodott baszdmeg. És egy idő után már nincs más az ember agyában, csak baszdmeg és baszdmeg és baszdmeg. Mi van amikor elfogy? Van-e ott bármi vagy valami? Nem tudom.
Én most inkább csak valami félelmet érzek. Érdemei elismerése mellett... félek megnyitni a levelezést vagy olvasni a bejegyzéseit, félek hogy fájni fog, hogy bántani fog, és fogalmam sincs, hogy ez valaha is lesz-e még máshogy.
