Barátságos arcú szörnyek
Ítélkezni nagyon nagyon könnyű. Kézenfekvő, mi több felszabadító. Ha a másik rosszat tett, ha más vagy mások nem elég hálásak nekünk, akkor sikerül magunkat olyan jónak látnunk, hogy az elfedjen minden mást. Minél rosszabb a másik, annál jobbak vagyunk mi – sebzett angyalok. Volt egy barátom, aki mindig azt mondta: a jó emberek végül megbékélnek. Nem volt senki, aki ne békélt volna meg, akármit is csinált ő, hiszen ki akar a rossz emberek közé tartozni? Senki. Van valaki, aki látja ennek a mondatnak a fonákságát? Tehetek bármit, viselkedhetek bárhogy, majd mások, a jó emberek elnézik nekem. Az igazán jók akkor is szeretni fognak. Nagyon szerettem őt azokban a pillanatokban amikor el tudtam magammal hitetni, hogy őszintén kedves vagy figyelmes, hogy érdek nélkül segítőkész. De valamiért mindig és következetesen devalvált mindent amit tett. Egy szájrándítással, egy gúnyos megjegyzéssel, vagy akár hosszasan kifejtve, hogy miért nem kell örülni.
Nagyon keserű dolog amikor végül felvállalod, hogy a rosszak közé fogsz tartozni, azok közé, akik hálátlanok és nem bocsátanak meg. Mert valójában mint a pók hálójába ragadsz bele az ellentmondásokba, a SAJÁT és a másik ember ön és élethazugságaiba, az amúgy megbocsátható képmutatásba. Rossznak lenni rossz érzés. Nem ítélkezni meg nagyon nehéz.
Volt egy pillanat amikor átfutott rajtam, hogy dehát, mennyi mindent tettem érte. Aztán elszégyelltem magam. Merthát ki ne tudná nálam jobban, hogy azért tettem, hogy szeressen. Volt vele célom. Jóóóó, össze is találkoztak érdekek meg érdeklődések, de valójában üzlet volt, szerettem volna megvásárolni vele a figyelmét meg a szeretetét. Pfff. Nincs mit számonkérnem. Hogy megalázva érzem magam és kisemmizve, hát bocs... szar üzletet kötöttem, nagy árat fizettem a semmiért, kockáztattam, nem jött be. Ezért nem a másik ember a hibás. Nem mondom, hogy nem lenne könnyebb, ha sikerülne rávernem, mert könnyebbb lenne, de akárhogy próbálom, nem megy le a torkomon.
Nyer-e a másik ember azon, ha nem akarjuk világgá kiabálni, hogy milyen szörnyűségeket követett el és nem próbáljuk a magunk oldalára álítani a "közvéleményt". Nyilván, nyer. Nyilván övé lesz a makulátlan palást, amiben végigsétál az életen.
Azt akarom látni, hogy a lelke mélyén ő jó ember. Tévelyeg, de jó ember. Hiszen úgy látni, nekem lenne sokkal könnyebb. Inkább mentsek fel egy gonoszt, mint elítéljek egy jót, csak azért mert nem vagyok képes a tisztánlátásra. Ha nem jó, mások is látni foják egyszer. Ha jó, én megmondtam...
Az élet nem igazságos. Nem is dolga, hogy az legyen. Az élet csak döntések, cselekvések hosszú-hosszú fonala, amit mindenféle érzelmekkel színesítünk. Aztán hol a cselekvéseket, hol az érzelmeket tartjuk fontosabbnak, a döntéseinket meg nem akarjuk látni. :) A szeretetnek nem szabad(na) üzletnek lennie. Csak valami olyasminek, amit emberek éreznek, és ami emberek között gerjeszti magát egyre nagyobbra.
Más, de tegnap hallottam egy tréningen és érdekes volt. Tényleg szükségünk van a visszajelzésekre, mert a nélkül nem tudunk változni, nem tudunk jobbítani magunkon. Felnőttként már ezt inkább csak a közeli családtól kapjuk meg. Akinek nincs ilyen... hm... hm... az lehet, hogy semmilyen visszajelzést nem kap. A legértékesebb visszajelzések, amiket biztonságos, szeretetteljes környezetben kapunk. Ahol tudjuk, hogy szeretve vagyunk annak ellenére, hogy... és ami elég fontos számunkra, hogy változunk azért, hogy elismertebbek legyünk. Azon gondolkodtam, hogy a hozzám hasonló magányosan élő emberek feltehetőleg hajlamosabbak azt gondolni, hogy ők rendben vannak. Hiszen nem ütköznem soha bele valaki szeretetteljes véleményébe maximum ellenségeskedésbe, amit mindenki igyekszik magáról lesöpörni. A másik érdekesség az volt, hogy mennyire meglátszott a tréningen, hogy kik voltak a csapatban, akik komolyan foglalkoztak önismereti dolgokkal. Most azon dolgozom, hogy az öntelt kis egomat visszatuszmákoljam a helyére. :D
