Tanítani egymást
A nagy változásokhoz nagy megrázkódtatás kell. Mert amúgy elvagyunk a szarban, az állóvízben, a langyos pocsolyában. Ha lehet nem mozdulunk, kibírjuk, pici, lényegtelen változtatásokkal próbálkozunk, átmeneti sikerekkel. Mert nem akarjuk feladni a meggyőződésünket, hogy a világ és az életünk működik úgy ahogy nekünk kényelmes, és legyen olyan kedves a világ és a környezetünk és a kapcsolataink, úgy működjön ahogy szerintünk kell. Pont. Ha konfliktusba kerülünk, minden hasonló, de működő kapcsolatunk (múlt és jelen) minket igazol. Kognitív torzítás. Mert a különbséget nem vagyunk hajlandóak meglátni. A férjemmel ez meg az remekül működött! Csakhát elváltunk... vagyis nem működött. Más barátaimmal nincs ez a gond... más barátaiddal nem pont ilyen kapcsolatban vagy. Másokkal... másokkal más.
Szeretném, ha értenéd, hogy amire szükségem van, az teljesen normális. Szeretném, ha értenéd, hogy nekem is vannak nehézségeim abban, hogy hozzájussak a szükségleteimhez.
Tegnap egy követőmtől kaptam egy érdekes cikket. Ez már nem az első eset, hogy egy követőm inspirál valami téma átgondolására. :) Köszönet érte! 🧡
Szeretetkapcsolatban a cselekedeteinket nem választjuk le magunkról. Az énünk egy részét (egészséges kapcsolatban nem az egészet) beleolvasztjuk a másikba, így jön létre a MI, a közös rész, ami maga a kapcsolat. Teljesen benne vagyunk, a szerves részünk az összekapcsolódott rész is, de megőrizzük a személyiségünket, a szabadságérzetünket. Ám e miatt érezhetjük azt, hogy egy elutasítással az egész lényünket, a kapcsolódásunkat utasítja el a másik. pedig csak nem kérte a vacsorát amit főztünk vagy nem akart elmenni egy koncertre. Minél jobban visszahúzódunk a MI részből, annál kevésbé bántó az elutasítás ÉRZÉS. És létrejön az ÉN+Mi rész -- légüres tér -- Mi rész+Én. Benne is vagyunk meg nem is. Rengeteg lehetőség kimarad. Rengeteg. MI-ben lenni nagyon klassz dolog.
Többnyire úgy gondoljuk, hogy a másiknak kéne tanulnia, változnia, kupálódnia. Én pl rájöttem, hogy még mindig csak egyszer tudom elmondani, hogy mi bajom van, többször már nem. Ebben semmit sem fejlődtem. Igaz, nem is volt még soha másféle reakció, mint az elutasítás. Senki nem tanított rá, hogy hogyan is kéne. Én meg lebénulok. Mint gyerekkoromban. Pont, mint gyerekkoromban. Aztán két gyerek: Hallgass meg engem! Te hallgass meg engem! Nem, te! Nem, te! Aztán senki se hallgat meg senkit.
Mennem kell, pedig a cikkben bőven volt gondolkodnivaló, csak szégyenteljesen slendrián módon volt összedobálva, azért is nem teszem közzé. :D
