Miért velem foglalkozol?
Foglalkozz magaddal vagy a gyerekeiddel! Tele vagyok ilyen mondat emlékekkel. Kellemetlen, megválaszolhatatlan, fájdalmas, bántó, elutasító, és valójában velejéig gonosz mondatok ezek. A kíméletlenségük és szeretetlenségük miatt gonoszak. Amúgy az igazságtartalmuk megkérdőjelezhetetlen: Miért? Mert ahogyan élsz, ahogyan reagálsz rám és másokra, azon úgy látok dolgokat mint egy kirakóson. Ismerősen érthetetlen. Egy szabadulószoba. És ez leköti az érdeklődésemet, a fantáziámat. Mint a filmeken a különleges orvosi eset vagy a döglött akták. Látom a saját rossz működésemet, ami újra és újra megjelenik, pedig nem vált be anyámnál se. Látom, vergődök és keresem a magyarázatokat. Először csak a felszínen, aztán mindent összeborogatva, feldúlva, már semmi se számít, mert szépen nem adta, akkor jöhet a porig rombolás és a leásás a ki tudja hova. Békésen nem lehet forradalmat, nagy változást csinálni. De az életem addig nem érhet véget, amíg nem éreztem azt, hogy a helyemen vagyok és a mostani valóságommal vagyok önazonos, minden helyzetben. Nem a cselekvést kell megváltoztatni, hanem a cselekvés mögött a gondolatot, a gondolat mögött az érzést, az érzés mögött... a tévképzetet. A tévképzet, ami egy séma arról, hogy ha ezt vagy azt teszünk (bárhogy is csavarjuk magát a tevékenységet, bárminek is álcázzuk), akkor szeretetet, elismerést, elfogadást, biztonságot, nyugalmat kapunk.
A megszolgált szeretet körül van a kulcs. Legalábbis nálam.
De volt egy másik válasz is. Mert a mögött, amit láttatsz másokkal, és azok mögött amiket nem szeretek, látok dolgokat, amik belőlem gyengédséget váltanak ki. Valami dolgok visszhangot keltenek bennem. Valami nagyon mély dolog megérint bennem valami nagyon mély dolgot. Mint egy szörnyű útvesztőben, amiben én is alig élek túl, próbálok kijutni, de közbe hallok egy hangot, hogy valaki valahol a mélyben vagy egy járatban be van zárva. Nem is tudom, hogy egyáltalán ember-e, azt sem hogy jól hallom-e. Lehet, hogy azért van bezárva mert veszélyes, lehet, hogy rab, lehet, hogy egy szörnyeteg, lehet, hogy valaki vacsorája, és az is lehet, hogy megtévesztés. Tudok-e úgy élni tovább, hogy nem tettem meg mindent? Hogy kijutottam, de talán otthagytam és halálraítéltem valakit? Biztos szörnyeteg volt, egy megtévesztés, halálos csapda! De mi van, ha nem? Legyinthetne az ember, hogy hát ja, megmentés szindróma. Meg önfeláldozás, meg bármi, amit még nem is tudok. És, ha mondjuk megtaláltam a rács mögött azt a valakit, és neki az az első mondta, hogy mink jöttél ide, minek foglalkozol velem?
Az élt nem ilyen, mint ez a közepesen szar fantasy amit itt felvázoltam. Az életünknek többnyire nincs ilyen mélysége és eléldegélünk az eszünk-szarunk-kefélünk szinten, sodródunk érzelmileg, csapódunk ide-oda, és ha nem üt rajtuk nagyot a dolog, az az illúziónk, hogy kézben tartjuk az életünket. Néha óbégatunk kicsit a tumblin és belerúgunk abba, aki közelebb jön, mert zavarja az előadást, belepiszkál abba, hogy meglegyen a hasznunk a színpadi szereplésből. Csillogtatjuk vagy sajnáltatjuk magunkat, kinek mi vált be.
Van egy emlékem arról, hogy egy hang megérintette a szívem. Ezt elengedni, olyan mint az abortusz.
