Még régen
a pszichológus gyakran rám szólt: Jöjjön ki XY fejéből! Nem tudja, hogy mit gondol! Azt mondta teljesen lényegtelen, hogy miket képzelgek arról, hogy feltehetőleg mi játszódik le egy másik emberben, a lényeg az, hogy én magamról mit gondolok és események milyen érzéseket keltenek bennem, mik az ösztönös reakcióim. Min kéne változtatni, csiszolni, hogy jobb legyen nekem. De azért volt olyan játék, hogy bele kellett ülnöm egy székbe, ami valaki mást jelképezett és elmondani, hogy onnan nézve milyen a világ. Milyen vagyok én. Nagyon jól emlékszem, milyen kegyetlen voltam magammal onnan, egy másik székből. Kíméletlenül őszinte.
Még hajnal volt amikor felébredtem. Hűvös volt, kint homály.. Nem voltam jól, felkavarodtam az álmomtól, annyira valóságosnak éreztem. Még mindig ott voltam, valahol félúton. Még nem ébren, már nem öntudatlan. Csináltunk olyat is a pszichológussal, hogy kiraksz kavicsokat, mindegyik egy ember, aki fontos neked, vagy meghatározó valami módon. És megnézed a viszonyaikat meg a távolságokat. Tisztulnak a dolgok, ha kívülről tudsz ránézni. Nem tudom honnan jött ez a gondolat, de belebújtam Logan fejébe és körbenéztem az összes kapcsolatát, amit ismerek. Én voltam ő, és elmondtam mit gondolok, mit érzek. Feleség, haverok, kollégák, ismerősök. Ki fontos, hogyan, érdekek, érzelmek, bizalmak, megszokások, biztonsági játékok. Nem tudtam mit fogok mondani és nem éreztem, hogy ezek az én gondolataim és érzéseim lennének. (persze, nyilván azok, de van egy nagyon furcsa állapot, amikor a szavak nem formálódnak meg benned, nem visszhangként éled meg, meglep ami kijön, mintha semmi közöd nem lenne hozzá) Közben, mintha egy ülésen lennék, hallottam a pszichológus hangját, ahogy kérdéseket tett fel. Megkérdezte azt is, hogy mit üzenne nekem. Elmondta. Háromszor is. Aztán sírt. Aztán én is.
