Ezek az olaszok érdekesek! (vagy ez az olasz. Nem tudom mennyire lehet általánosítani)
Elég fárasztó olyan valakivel beszélgetni, aki nem ejti ki a "h" hangot így például az "alál" lehet talál vagy halál. :D ezt ki kell sakkozni.
Nem érti miért akarok olaszországban élni. Ő itt él húsz éve, van egy üres lakása Lavagna-ban, ahova bármikor mehetek, ha szeretnék.
Körbenézve a lakásában, én nem mernék nyaralást szervezni az ő üres lakásába. Hogy kérdezem meg, hogy ott vajon rend van-e meg tisztaság? :D
Ő amúgy beszél oroszul és angolul. Most éppen kínaiul és arabul tanul. Azt mondja könnyű. Szerintem ez egy beállítottság kérdése. Ő leszarja, hogy nekem mennyire melós megértenem az ő magyarját, én amikor beszélgetek, frusztrál a gondolat, hogy a másiknak ilyen nehéz. Inkább nem beszélek addig amíg nem gondolom, hogy jól mondom. Ami baromság, mert így nem lehet megtanulni. Amúgy, azért tanul nyelvet, hogy karban tartsa az agyát.
Azt mondja, Milánóban vagy Genovában félnek az emberek este kimenni. Veszélyes. Mi itt Budapesten nem félünk, mi biztonságban élünk és úgy is érezzük magunkat. Lopás, csalás, korrupció, diktatúra, ugyanaz mint nálunk. A média szerint nem, valójában pedig igen. Mint nálunk.
Lavagnaban 12 ezren élnek, az összes bolt egyetlen család kezében van, akik szorosan tartják egymást. (ezzel kb meg is fejtettük, hogy Olaszországban miért van mindenféle üzlet egy picsányi kis faluban is. Nagy valószínűséggel hasonlóképpen egy család, nem kizárt, hogy jobban jársz, ha náluk vásárolsz különben kiutálnak a faluból :D)
Szerinte az összes ország egyhülyeség, az emberiség ilyen romlott, nem számít semmi, csak az, hogy a saját kis életedben jól vagy-e vagy nem, mert utolsó pillanatkoban arra fogsz rájönni, hogy nem számított.
Ez abban a tekintetben rázott meg, hogy az utolsó még megmaradt romantikus ábrándjaimat kezdte ki. Hogy kihez/mihez ragaszkodom és minek.
Lazán kapcsolódik...
egyszer Logan azt mondta, hogy naiv vagyok, ha azt hiszem, hogy úgy történnek a dolgok, hogy odamegy egy nő lakására (vagy bárki odamegy valahova) és abból dugás lesz meg kapcsolat.
Az emberek viszont tök más dolgokat mesélnek.
Két érv:
Leander meg tenger. (és nem ostyás szendvicsjégkrém, hogy valami nyomós érv is legyen :D)
Nem másabb ez most, mint amikor nőgyógyászhoz megy az ember. Sikítva menekülne, hogy ne, ne nyúljon bele egy idegen valaki, de közben tudja, hogy muszáj. Az orvos nem “valaki” az orvos csak egy orvos, ez a dolga, de mégis nem könnyű odamenni. Csússzon lejjebb, mondja a doki, hogy jobban hozzáférjen az emberhez, lazítson, kérem, mondja még, így nem tudom megvizsgálni, és próbál az ember lazítani, hogy egy idegen, jó pénzért megujjazhassa.
Hát, érzelmileg ilyen ez.
Fura is lenne azt mondani a doktornak, hogy kérem, öleljen meg, olyan rég voltam férfival, nem lehetne, hogy közben magáhozölel és a nyakambaliheg? Csak azért, hogy ne szorongjak ennyire. Vagyis, hogy ne legyen bennem ez a nyomorult kettősség érzés. Én tudom, hogy ez az én bajom, tudom, hogy maga csak a dolgát teszi, én vagyok érzelmileg ilyen kiszolgáltatott, de higyje el doktorúr, a rendelőn kívül ez nem látszik. Szerintem maga sem látta amikor bejöttem, csak most.
Ilyen most nekem az, hogy Logant odaengedtem a kosz, szemét, lom és az egész minden szinten elbaszott élet szemétdombjára, az olyan érzés, mint amikor a nőgyógyásznál felrakja az ember a lábát a kengyelbe.
Éjjel nem igazán tudtam aludni. Többször megadtam magam a forgolódásnak és felkeltem, leültem kicsit a géphez. Kerestem gőzborotvát, szemétszállítót, lomtalanítót, írtam a közösképviselőnek, meg ami csak ezzel az anyám dolgainak lomtalanításával kapcsolatban eszembe jutott.
Aztán most reggelre bukkant elém egy gondolat, hogy vajon milyen éltem lett volna, ha egy olyan férfi van mellettem aki megfogja hamupipőke énemet, és egyszerűen magával viszi. Ha nem anyám kiszolgálója, gondozója és játékszere lettem volna, hanem elhagyom őt amikor életkorban felnőttem.
Egyedül harcoltam anyám manipulációja és hatása ellen. Én, és velem szemben az egész világ, akik imádják őt. A játék most is folyik. Most is hazudok, cukiskodok, ha róla van szó, most is fenntartom az imidzset. De ez már önzés. Már arról szól, hogy ha még valamit ki lehet kaparni a népszerűségéból a saját céljaimra, meg fogom tenni.
Amúgy igen, felelős vagyok érte, hogy idáig jutott a dolog és amikor térdencsúszva a mérhetetlen koszt súrolom, akkor az jár a fejemben, hogy nem lehet megúszni a szembenézést, a csinálást.
A másik út nekem ismeretlen.
De ez is új gondolat. Szóval, ha olyan férfi lett volna, aki elvisz innen...
Vagy csak ámítom magam a gondolattal, hogy lehetett volna olyan is, aki átlát rajta, aki nyugodt udvariassággal szembeszáll vele és nem hagyja, hogy gyötörjön engem? Aki irányt mutat a saját életével. Vagy ez felelősséghárítás?
Sosem fogja senki tudni, hogy milyen volt ez az egész. Vagy milyen az amikor az anyádat csak úgy tudod elviselni, ha érzelmileg eltávolítod. Mert szarrá vagy klopfolva valójában.
Ezt nem lehet átadni. és a miért nem csináltad ez, miért nem csináltad azt kérdések éppen ugyanolyanok, mint a doki mondása:
csússzon lejjebb! Lazítson az ég áldja meg, így nem tudom megvizsgálni!
Doktor úr, én most éppen nagyon lazítok!
