2016.02.12.
Ültem a hangszóró alatti padon. A terem szinte üres volt. De nem egyedül voltam, ott volt velem a legjobb barátnőm. Ő csak bámult ki az ablakon. Nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Azon gondolkodtam, hogy hol lehetsz, mit csinálsz. A többiek kint voltak, és buliztak. Azt gondoltam, hogy Te is velük vagy. Nálunk bent egy lassú zene szólt. Nagyon szomorú volt, akárcsak én. Éppen a hangulatomhoz illett. Nem tudtam, hogy mi bajom volt. Utólag már rájöttem. Hiányoztál, látni akartalak, Veled akartam lenni... A teremben továbbra is az a zene szólt, majd megszólalt legjobb barátnőm. Könnyeit alig tudta visszatartani. Láttam rajta, hogy bántja valami, de nem mondta el, hogy mi.
- Te, emlékszel még arra, amikor másodikban elestem futás közben a betonon, és rám estél? - nézett rám könnyes szemekkel.
Tudtam, hogy mi a baja. Féltékeny volt Rád. Féltékeny volt arra, hogy Te jobban érdekelsz, mint ő. Arra, hogy szerelmes voltam/vagyok Beléd, de még egyikőnk se tudta... Se legjobb barátnőm, se én... Tudtam, hogy ez bántja, ezért van szar kedve, ezért ül az ablaknál, és gondolkozik a közös emlékeinken.
- Igen, még szép, hogy emlékszek. - mosolyogtam rá, de legbelül nem... Legbelül szétmart a hiánya... Nem tudtam barátnőmre figyelni, nem tudtam odamenni hozzá... Tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy menjek oda hozzá, és öleljem meg, de képtelen voltam rá...
És akkor, ott, abban a pillanatban, benyitottál a terembe. Emlékszek, veled volt a legjobb barátnőd. Megfagyott bennem minden vér. Zavarba jöttem, azt se tudtam magamról, hogy ki, és hol vagyok... Megkérdezted tőlünk, hogy mit csinálunk? Meg se tudtam szólalni, annyira szar kedvem volt. Annyit tudtam csak kinyögni, hogy zenét hallgatunk, és unatkozunk... Már nem emlékszek, hogy mit válaszoltál erre, de viszont arra igen, hogy gyorsan ránk untatok, majd el is mentetek. Elköszöntetek tőlünk, majd miután kimenetek az ajtón, én újra meghaltam...