Nem tudom, hogy mibe kapaszkodjak.
Féltékenység, vagy csak irigység, lehet egyiksem, mindegy is, micsoda, de érzem, hogy én akarok ott lenni veled meg a családoddal, akik valaha az én családom is voltak.
Sajnálat. Talán ez a legjobb szó rá. Sajnálom, hogy nem én ülök ott, hogy nem miattam nem vagy otthon esténként. Hogy nem én vagyok az, akivel a nővéred és a sógorod viccelődik és befogad és szeretik.
Hibáztathatlak persze téged, meg hibáztatni tudnám magamat is, hogy egyikünk sem akkor lépett, amikor kellett volna, nem jött be a "taktik", hogy amikor arra lett volna szükség, te nem voltál türelmes, én pedig túlságosan is bíztam benned, hogy tudsz várni egy amúgy is halott kapcsolat végére.
Nem tudom, mibe kapaszkodhatnék. Minden olyan emlékbe, amikor mellettem voltál, a karácsonyi vacsorák és a hétvégi meccsek, sütögetés és ebédek emlékébe, vagy a keserű tehetetlenség gondolatába, amit már azonnal éreztem, amint másnál kerested a boldogságot, miközben ott feküdtem melletted, hogy hiába vártalak sokszor, hogy veled aludjak el, mégis egyedül kellett...
Egyedül azt remélem, ez most nem fog újabb 2 évig tartani. Hamarabb kiderül, hogy hiába is várok rád, hogy feleslegesen tartom fenn a helyet abban az elkülönített szobában a lelkemben. Csak ennyit szeretnék. Ha fáj, akkor fájjon gyorsan, ne úgy, mint legutóbb, elnyújtva a folyamatosan lüktető hiányt és kínlódást évekig, hanem mint a ragtapasz meg a gyanta, hirtelen de kíméletesen.
Kimerít a bizonytalanság. Boldogok a tudatlanok ugye, de megöl a kíváncsiság, hogy mihez tartsam magam, mi történik, miközben én megint fájdalmasan messziről nézem végig a katasztrófát, amiben úgy érzem, elveszítelek.