Ma újrapróbáltam ezt a szerelmet. Hát mit mondjak, baszdmeg, nem ment. Kezdek félni, félni attól, amit sohasem akartam, félni attól, hogy az igazit otthagytam. Várj, ez így nem fasza. Nem hagytam ott, hisz küzdöttem. Ellened, és ellenem. Magunk ellen. A kettőnk ellen. Azellen, hogy ez legyen. De ez lett. Most minden nőm után, csak téged látlak. Most minen sör után csak téged látlak. Most minden szálban téged látlak. Le kéne már tennem. Ez csak halált ad. Te sem adtál mást, csak lassú, kínos halált. De ez így volt jó. Ebből ez volt szép. Te voltál az utolsó szál cigarettám a halálos ágyon. Te voltál, aki nekem volt káros. És már tényleg csak emlék, mikor még nem voltál. Azok a boldog napok. Azok a kibaszott boldog szép napok. Elmúltak. Szeretnék egy utolsó slukkot, ami szebbé tenné jövőmet, Vagy az utolsó perceimet, csak valamit amit még igazán érzek. Sosem hittem, hogy erre képes leszek, hogy neked majd megmozgatok völgyet, hegyet. Mégis MI lett belőle, vagyis te meg én . Aztán csak szépen lassan én, majd te. Valami idegen. Valami szar. Valami olyasmi, amiért még mindig küzdök. Hiába. Ami nem lesz más, csak Ádám látomása. Az ami kéne és az ami nincsen. Az amit nem szabad, de az amit Baszdmeg kell. Minden részeg éjszakámon téged siratlak. Minden éjjel fel is hívnálak. De akkor rájönnél, hogy milyen kurvára hiányzol, hogy mennyire nem tudok élni nélküled, hogy annyira kellesz, mint városba szép epület. Az a bajom, hogy szar. Nekem minden alkalom meghal, Nálad minden eleven volt, Arra jó volt rájönni, hogy veled van Szeretet, meg egyebek, de hiaba, Elmúlt, mint a gyerekek, Ritkán, de ők is felnőnek. Erre nem jöhetek rá időben. Te meg belém törlöd cipődet. Le kéne venned , annyira ne fájjon. Ezzel véget érne ez az álom. Kár, jó volt, jobb lehetne. De remélem, nem nézed soraim kezdőbetűit összegezve, mert kitisztulna, hogy mit érzek, amit minden nap elmondanék és amit nem tehetek mert egyrészt szégyen, másrészt téged egy ideje ezek a versek el sem érnek. Ám ha mégis, és még észre is vetted, kérlek ne reagálj erre. Nincs lelkem ahhoz, hogy megint veled foglalkozzak, hogy az álmatlan éjszakákon át is csak rólad álmodjak. Rólad. Mondd, miért nem egyszerre hozott a gólya? Csak mondd meg, hol és miért rontottuk el? Sajnos úgy érzem, mostanra összeállt a részlet, és tudod, hogy superlativusokban is csak hozzád beszélek. Persze most ezek a verslábak is üresek, leginkább mert nincsenek. Olyanok pont mint a szívem, miután kiléptél belőle. Nem hitted el, hogy nekem nem a szex, hanem a szerelem kell. De én mèg ma is ballábbal kelek fel. Nem tudom mit kell tennem, vagy mondanom, hogy felfogd végre a mondandóm. Azt, hogy vagy te, meg az univerzum, és nincs átmenet, és nincs más nekem. Újra először szeretnélek làtni, az iskolában a testhezálló cuki kis ruhádban. És újra azt hazudni magamnak, hogy S O H A, de soha nem fogsz tetszeni. És évek után együttélni ezzel a hazugsággal, majd picit később az egészet megtagadni és szinte szerelmet vallani. Ám mind hiába. Többet már nem viszel el a templomba. Többé nem leszel az a fal, ami csoda. Mostmár idegen vagy. Meg én is. Éljük az életünk, csak beleszakadok. De baszdmeg ki nem mutatom, így legalább részben kísérhetlek utadon..