tadpoles
Megint a levelek sikoltozására ébredtünk, Megszoktuk már, mert a megszokás nagy úr, De ez a kis zavaró tényező, Valahogy megzargatta a mindennapjainkat.
Végülis hadd kiabáljanak, Néha mi is szoktunk, Igaz, más az indok, Egy leeső pohár mondjuk.
Most ismét mászunk a Gellért-hegyre. Itt a levelek valahogy halkabbak, Más az atmoszféra, a hangulat, Mellettünk ebihalakat boncolnak.
De legalább itt az ősz, Vagy a tavasz, már elfelejtetik. Miközben vérfoltokat sikálsz a padlóról, Ezt tesszük majd este, reggelig.
Talán elegünk volt már belőle, A levelek, az ebihalak, Csak elterelték a figyelmet, Arról, hogy mi van alant.
Alattunk vagy köztünk talán, A különbség oly csekély, A lényeg drágám valójában, Hogy te nem vagy az a személy.
Persze én sem, hogy lehetnék, De te nem is leszel az. Én inkább hallgatom a leveleket, Te meg menj, boncold az ebihalakat.











