Mire a bálterem mitológiai vésetekkel barázdált ajtaja kitárult, a nagyhercegnő és újdonsült hitvese már úgy díszelegtek egymás oldalán, mintha az előző évek vérfürdője meg sem történt volna. Összefont karjaikban és fiatal szerelmükben öltött testet a kimerítő háborúskodás után nyugalmat hozó béke, a bizonytalanság korszakának pecsétje. Válldíszében, valamint fél vállára vetett, éjkék köpenyében a hercegről csak úgy ordított a kompromisszumkészség, és ennek ellenére az egybegyűltek arcán nem látszott a II. Umair iránti hála. Mindössze egy-két pletykafészek nyugtázta izgatott pusmogással a herceg megjelenését, a diplomáciában jártasabb vendégek azonban nem dőltek be a házasságként álcázott propagandának, és szúrós szemeikkel lopva pillantottak fel lehajtott fejükből, hogy szemrevételezzék a hírhedt jövevényt. Ugyan uralkodójuk iránti odaadásuk zászlaja alatt érkeztek a palotába messzi kúriáikból, valójában a király halott, éljen a király elve volt az, amely ekkora tömeget vonzott a devoni palotába. A delegációt egyelőre még megosztotta a király személyének kérdése, de azon nagyjából mindenki meg tudott egyezni, hogy a shakh bábot minden áron távol kell tartani a tróntól.
Természetesen egész más hozzáállás tükröződött annak a maréknyi shapuri küldöncnek és veteránnak az ábrázatán, akiket a vestmari egyenruha ellenére is elégedettséggel töltötte el Ishqandar herceg látványa.
A vonulásba kezdő királyi család körül szinte már keringőztek a cselédek és inasok, hogy a vánszorgó öregember a fanfár végére már az asztalfőnél intézhesse szavait alattvalói felé. Amint helyére ért, Ishqandar katonásan dermedt kővé az uralkodó oldalán, és szeme sarkából szentelte neki figyelmét. A terem ismét elcsendesedett, amire a vénember hangszálainak bizony szüksége is volt.
A herceg elégedetten figyelte, ahogy a rövidre fogott előszó szemmel láthatóan nem sok áhítatot vált ki a király alázatos szolgáiból. Már éppen lecsapott volna az alkalomra, és maga is szót emelt volna, amikor a hercegnő váratlanul magára vállalta a szónoki szerepet. A megütközött pillantás, amivel férje illette, talán az első ki nem számított mozdulata volt aznap. Lady Gemma szemeiben valódi megrendültség csillogott, amikor XIV. Ingmarra emelte poharát, amiből Ishqandar megértette: a nagyhercegnő még mindig nem tudja, hogy édesapja a vendégek szemében már rég halott. Ebből következőleg pedig azt sem tudja, hogy ki az estély valódi főszereplője. A herceg kezdett beletörődni, hogy felesége, ha nem is rosszindulatból, de jóhiszeműségből folyamatosan csak az akadályt fogja képezni számára.
– Éljen a király! – söpört végig az ünneplés az asztal teljes hosszán a hercegnő vezényszavára.
Az üdvrivalgás közepette a herceg poharát tartó kezének könyökét a mellette álldogáló shakh tanácsos oldalába bökte:
– ...Ifjú pár... – mormolt valamit maga elé szinte már hasbeszélve.
– És éljen az ifjú pár! – emelte magasabbra poharát tanácsadója, és elkezdődött egy az előbbinél is vérszegényebb koccintás-hullám.
Ishqandar megvárta, míg a moraj leülepedik a teremben, majd anélkül, hogy bárki átadta volna neki a szót, felszólalt. Tudta, hogy a többség egyébként is várta hozzászólását.
– Őfelsége, testvéreim és barátaim! – tekintett körbe a hatás kedvéért. Körös-körül a szavain csüngő üzletemberi arcok, a vigyázzállást tekintetük elfordításával megszegő őrök, fűzőikben fuldokló asszonyok. – Mint mindnyájan tudjátok, ma este egy új szövetség kezdetét ünnepeljük. Egy új korszak kezdetét, melyben erőink egyesítése gyermekeink biztonságát, asztalunk bőségét és életünk hosszúságát hozza majd el. Szentül hiszem, hogy szebb időknek nézünk elébe, és ezt a reményt csakis apósom bölcsességének, odaadásának, valamint tévedhetetlen diplomáciai éleslátásának köszönhetjük – azzal kötelező fejhajtással illette a királyt, majd folytatta. – Hogy a vestmari-shakh barátság iránti elkötelezettségemről hitet tegyek, ajándékul Devonba hoztam egy szeletet szeretett hazámból. Feleségemmel ma este a shapuri és vestmari udvar legtehetségesebb szakácsainak és előadóinak együttműködését kértük az Önök szórakoztatására.
Ezt a visszafogott tapsikálásnál végre egy fokkal több lelkesedés fogadta, de ez még mindig nem volt az igazi. Lord Vernon jelentőségteljes pillantást váltott testőrével az „előadók” említésére: úgy tűnt, az akadálynak hitt herceg most ezüst tálcán kínálja nekik a lehetőséget.
– ...De egy percig se higgyék azt, hogy itt véget ér a vendégszeretetükért való hálám. Olyan búcsúajándékkal szándékozom megválni Önöktől, mely véleményem szerint mindenkiben eloszlatja majd kételyeit. Hölgyeim és Uraim! Örömmel jelentem be, hogy ettől a naptól fogva Új-Vestmar királysága mentes az umarit-kereskedelmet érintő minden adótól, sőt mi több, maga is fele arányban részesül annak bevételeiből! – nyilatkoztatta ki emelt hangon. Az egybegyűltek kezdetben fagyos pillantása egy szempillantás alatt lelkes mosollyá változott, és a hálás vállalkozók éljenzése rögvest átterjedt azokra az udvaroncokra is, akiknek fogalmuk sem volt, miről is hadovál a herceg. Az egész asztaltársaság poharakkal a kezében forgolódott, hogy hitetlenkedő vigyorokat és szellemes megjegyzéseket cseréljenek üzlettársaikkal.
– Jó látni, hogy valami végre mosolyt csal az arcára, Mr. Sullivan! – hahotázott például egy uraság közeli széke mellől, és többek figyelme a szóban forgó vállalkozóra irányult. Ha Vestmarban bárki is könyékig turkált az umaritos csuporban, az Clifford Sullivan volt, akinek vállalatai a köznép csaknem felét tartották mind életben, mind rabigában. És valóban, a bajszos férfi jégkék szemeiből kivételesen nem rideg számítás, hanem öröm sütött.
– Sullivan – bukott ki Emmett szájából a felismerés, ami fintorba rántotta vonásait. Szerencsére mindenki annyira el volt foglalva a vidulással, hogy mormogását egyedül Larkin hallhatta.
Az irányíthatatlanná vált közönség közepette a herceg már csak diszkrét mosollyal engedte, hogy a reakció magáért beszéljen, és a személyzet felé bólintással jelezte beszéde végét. Az inasok és cselédek látszólag a semmiből kerültek elő, hogy ezüstfedéllel letakart fogásokat tálaljanak a vendégek elé, akiknek hamarosan helyet kellett foglalniuk, hogy senki se állhasson a király jelenlétében.
– Bálnahús?! – hajolt férje füléhez egy meghökkent asszony, aki Lord Vernontól számítva három székkel arrébb ült. A pincérek már rég befejezték a tálalást, és néhányan – beleértve a királyt – már udvariasan meg is piszkálták az eléjük tett parasztkosztot, míg mások kupájukat hívták segítségül, hátha az majd átsegíti őket ezen a megpróbáltatáson.
– A bálnahús kultúránk túlélésének szimbóluma, Drágám – okította fáradt ura higgadtan, és remélte, hogy senki sem figyelt fel az asszony illetlenségére.
– Még hogy túlélés! A pórnép szimbóluma ez, nem más – kortyolt borából a nő elkerekedett szemekkel, míg két székkel arrébb Harvey liluló fejjel hallgatta az eszmecserét. Kedve lett volna tájékoztatni az asszonyságot arról, hogy mennyi vérbe és izzadságba kerülhetett a tányérjára tenni ezt az egy szelet ételt, de mivel ezt nem tehette meg, inkább a saját adagja helyébe képzelte a nőt, és úgy döfte bele villáját.
– Talán nem való kedvedre az étek, kedves Cornelius? – csicseregte vestmari nyelven a nagyherceg mellett trónoló shakh nő. Harvey eleinte nem is hallgatott a megszólításra, aztán pedig majd’ torkán akadt a falat, ahogy belécsapott a felismerés. Cornelius?!
A herceg rengeteg fáradságot megspórolhatott volna azzal, ha nem hívja meg Lady Hadiyah-t, de az így is az elsők között szerzett volna tudomást az estélyről, és meghívó nélkül is felbukkant volna – sőt, talán antipartit is szervezett volna, elcsábítva Devonból az összes vendéget. A nővel az oldalán Ishqandar a vacsora kezdete óta hol a király kérdéseinek elhárításával foglalatoskodott, hol a Lady Hadiyah nyomában romba dőlt szociális normákat rakosgatta helyükre. Kénytelen volt közel ültetni a hölgyet Őfelségéhez, hiszen így legalább maga is jelen volt, hogy menthesse a menthetőt.
– Ugyan miből feltételezi ezt, Magiszter Asszony? – szólt közbe a tányérján heverő húst reszelgetve, bár a mondat közben felpillantott egyszer a szemben ülő Lady Jhidrára. Nagyon remélte, hogy tanácsadójának ítélőképessége nem hagyja cserben őt, ugyanis nem kívánta volna felesleges kellemetlenségeknek kitenni a magasrangú Lord Vernon Szenior Magiszter fiát.
A torkára akadt szóban fuldokló Harvey a kupájába kapaszkodott. Magiszter Asszony?!
– Az a fintor szinte már a tiéddel vetekszik, Hercegem! – nevetett fel a nő, aki szemmel láthatóan közeli viszonyt ápolhatott Ishqandarral, tekintve a merész közbevetéseket, melyeket sorozatban engedett meg magának. – Márpedig Cornelius arcára egészen máshogy emlékszem legutóbbi találkozásunkból. Talán ha elmosolyodna?
A paradicsomfejű fiatalember légutai kezdtek kitisztulni, így végre összeszedte magát annyira, hogy bizonytalan mosolyt erőszakoljon az arcára, akármennyire esett is nehezére a nő feszélyező célozgatásai közepette.
– Így már mindjárt más! – kacagott fel Lady Hadiyah a gyenge próbálkozás láttán, míg a herceg arca rezzenéstelen maradt. – Mondd, Cornelius, kit tisztelhetek jóképű barátod személyében?
– Az... Úr neve Ser Edward Gresham. Aldúriai veterán, ahogy Felséged is – hebegte Harvey, és bár a Magiszter Asszonyhoz beszélt, a biztonság kedvéért elismerte a herceg bizonytalan részvételét is.
– Hogy mondtad? – hajolt közelebb a Magiszter Asszony, és a faarcú herceg törzse tisztes távolságba dőlt tőle.
– Ser Gresham – ismételte Harvey.
– Ser Gresham – pergette az ’r’ hangot a nő északiasan, jóllehet egy kissé túlzón, majd ismét elnevette magát, és visszaült a helyére. – Ó, Cornelius, az ízlésedre sosem lehetett panasz!
– Az Urak unokatestvérek, ha nem tévedek – mondta tányérjának a nagyherceg. Érthető módon nem volt elragadtatva a vérfertőző feltételezéstől.
– Hát persze, hát persze – legyintett vidulva a nő, és maga is a kupája mögé bújtatta arcát, mintha leplezni kívánná jókedvét, azonban széles mozdulatával épp ennek ellenkezőjét érte el.
Míg ő a borát kortyolgatta, Harvey tekintete a Lady névtáblájára siklott. Ideje volt megemberelnie magát, ha azt akarta, hogy a feje és a teste egy szekérben távozzanak a palotából.
– Na és minek köszönhetjük váratlan látogatásod, Hadiyah? Ilyen gyorsan döntésre jutott volna a konvent? – kérdezte épp olyan hangerővel, hogy a szemben ülő Jhidra is hallja: bizony, a Magiszter Asszonnyal régi jóbarátok vagyunk!
A papnő egy pillanatra mintha megütközött volna a merész húzáson, amint az homlokára szökő szemöldökeiből is látszott. Ámuldozhatott volna még a pofátlanság lehengerlő mértékén, de az arcára költöző mosolyból ítélve inkább lenyűgözte a tolvaj arcbőrének vastagsága, mintsem felháborította volna. Ahogy kupáját elismerő mosollyal az asztalra helyezte, látszott rajta, hogy szórakoztatja a játék, és örömmel vesz részt benne. Úgy tűnik, pont ennyire érdekelte őt a vestmari udvar.
– Testvérnemzetünk uralkodójának támogatása elsőbbséget élvez a napirendemben. Mellesleg jól tudod, kedvesem, hogy a szórakozás mindig közelebb állt a szívemhez, mint a tárgyalás – fogalmazta meg a válaszát ominózus mosollyal, hiszen nem ismertethette mindenkivel nyilvánosan karrieri stratégiáját, miszerint szándékában áll a főmágusi címig nyaliznia magát, emiatt pedig egyetlen előkelő összejövetelt sem hagyhatott ki. – Cedric volt olyan drága, és megígérte, utólag tájékoztat a megbeszélés lényeges pontjairól. Én pedig szórakozom helyette is, elvégre ő erre genetikailag képtelen! – utalt az aldúriaiak hírhedt humortalanságára, majd könnyed kacajjal tompította a megjegyzés élét.
Miután az udvari pincérek az utolsó morzsa egzotikus fügetortát is eltakarították az asztalokról, kezdetét vehette a valódi mulatság. A zenekar tagjai frakkban vonták csellóikat és hegedűiket, a vendégek tökéletesen betanult mozdulatokkal keringtek a hatalmas parketten, talárba öntött mágusok szórakoztatták a kicsiket lélegzetelállító trükkjeikkel, a pincérek pedig nem győztek méregdrága digestifeket tukmálni az emberekre.
Annak ellenére, hogy világéletében mardosta a kíváncsiság az úri összejöveteleket illetően, Harvey kezdte istenigazából unni a dáridót. Még szerencsésnek is érezte magát, amiért az előkelő körök pénze az előkelő körök társasága nélkül lehet majd az övé – már ha minden a terv szerint halad, és sikerül kislisszanni a teremből a beígért műsorszám alatt.
Lord Vernon már az őt megkörnyékező bűvész harmadik trükkjének poénját lőtte le azzal, hogy ismét kitalálta, hová lett elrejtve a varázslatosan eltüntetett érme. Ha egy dologban jó volt, az a tárgyak eltüntetése, úgyhogy ezek a kezdők igazán nem tudtak neki újat mutatni.
A fontosabb személyiségek mindeközben asztaltársaságokba szerveződve nyitottak vitaklubot, hogy a nyugati és keleti paradigma egy pohár konyak felett ütközhessen – azonban az est egyik legfontosabb személye, a herceg egyiküket sem tisztelte meg jelenlétével. Nem, nem a feleségével volt elfoglalva, ahogy azt egy valamire való férjtől elvárhatnánk, hanem az időközben ezredesi rangból előléptetett Hidar tábornokkal civakodott suttogva. A parkett széléről bajtársa mellett nézelődő Harvey maga is szemtanújává vált a látszólag heves, de számára néma szóváltásnak, mely a herceg ingerült távozásával végződött.
– A hideg kiráz ezektől a buckalakóktól. El sem hiszem, hogy az udvar kezd bedőlni nekik – igaz, ők még nekünk is bedőltek – fordult el Lord Vernon, amikor a bámulására felfigyelő herceg ugyanolyan pillantással illette, mint a társalkodónő, akit a fiatalember tekintete pillanatnyilag sehol sem talált. – Miért veszik mindig észre, ha figyeli őket az ember? Elvát is mindig figyelem, ő meg levegőnek néz – emlékezett vissza a pultoslányra, aki minden neville-i kikötés során hobbiszerűen ignorálja. – De már nem sokáig! – vigyorgott Larkinra, és ujjaival dörzsölt egyet tenyerén, elővarázsolva az aranyérmét, melyet még akkor tüntetett el, amikor „új trükköt mutatott” a bűvésznek. Azt persze már nem magyarázta el neki, hogy hogyan csinálta, mivel ezesetben vissza kellett volna szolgáltatnia számára a két cipő árának megfelelő összeget.
Az igazat megvallva talán nem is volt szüksége koronaékszerekre, mivel már ez az egy aranyérme is lenyűgözte volna a lányt, aki azzal kereste a kenyerét, hogy egy poros városkában naphosszat sört csapol és elviseli, ahogy a szoknyáját részeg tengerészek rángatják.
– És az a másik nő... Fogalmam sincs, mi járhat a fejében, de kétlem, hogy ingyen adná a titoktartását – töprengett Emmett, miközben a szóban forgó papnőt is kiszúrta a sokaságban. Esze ágában sem volt megosztani a zsákmányt senkivel, leszámítva azokat, akik ugyanannyit kockáztattak érte, mint ő.
A zenekar elhúzta a keringő utolsó hangjegyeit, és a vendégek tapssal díjazták a táncot. A rikkancs feladatát ellátó inas megvárta, míg leülepedett a moraj, majd a zenekar elé állva arra kérte a hölgyeket és urakat, hogy foglalják el helyüket az asztalnál, ugyanis különleges produkció következik.
Ishqandar herceg arcáról még mindig lerítt a tábornok miatti felindultsága, de már nem sok ideje akadt a saját agyvizében főni, ugyanis vissza kellett érnie a király oldalára. Egy durcás napközis ábrázatával foglalt helyet kijelölt székében, és így tett mindenki más is, miközben az inasok eloltották a bálterem gyertyáit.
Kíváncsi piszmogásokon kívül nem sok mindent lehetett hallani a félhomályban, ahogy a nagyérdemű forgolódva kutatott a műsorszám tárgya után.
– Hölgyeim és Uraim! – kiáltott ünnepélyesen a rikkancs, amint minden gyertya eloltódott, minden hegedűvonó a helyére került, és minden vendég türelmét kellően feltupírozta a hatásszünet.
A Lord Vernonékkal szemben ülő örökmozgó kislány eltátott szájjal tekintett a feje fölé, ahol felnőtt ember nem kereste volna a látnivalót, és kis kezével bálnahús-undortól szenvedő anyjának mutogatott a hatalmas dóm irányába. Az asszony ugyan ügyet se vetett rá, ellentétben Harvey-val, akinek szintén elállt a lélegzete a látványtól, amit felnézve megpillantott.
– Remélem, megszívlelték a meghívó tanácsát, és magukkal hozták okuláréjukat! Ha mégsem tettek így, még hasznukra válhat egy pár a rövidesen kiosztásra kerülő operaszemüvegek közül. Addig is kérem, dőljenek hátra, és szíveskedjenek a fejük fölé tekinteni, ugyanis az a megtiszteltetés ér most minket, hogy palotánkban üdvözölhetjük korunk legnagyobb mecénása, II. Umair császár kedvenc művészeit! Fogadják hát sok szeretettel a Shapuri Légszínház társulatát! – kiáltott a rikkancs, azzal maga is az ég felé tekintett, és példáját minden vendég követte, leszámítva talán a nagyherceget, aki szeme sarkából inkább felesége reakcióját figyelte.
Odafent, a fellegekbe törő dóm légterében színes selymekbe és karikákba kapaszkodó akrobaták függeszkedtek, akik csakis arra vártak, hogy a szemükhöz emelt okulárék mögül tátogó közönségben leülepedjen káprázatos látványuk.
A légtornászok tündöklő kövekkel, valamint színes tollakkal kirakott jelmezei és fejdíszei sokat korlátozhattak mozgásterükön, ráadásul egy félreszámított ugrás esetén semmiféle háló nem választotta el őket a halálos zuhanástól, így a nagyérdemű már ránézésre biztos lehetett benne, hogy keleti profizmusról van szó, és a nagyherceg nem holmi utcai majmokat parádéztat előttük.
A zene meghökkent levegőért kapkodások és tapsvihar közepette indult újra. A nagyherceg feltételezhette, hogy a közönség füle nem volt hozzászokva szülőföldje különös dallamaihoz, így a mutatványnak inkább a megszokott vestmari hegedűszó adott aláfestést. Elsőként egy gyönyörű nő ereszkedett alá, akinek testét csupán a tánca közben maga köré csavart selyemhurkok tartották a magasban.
A nyitányt vidám zene és könnyed koreográfia alkotta, melyet egy női és egy férfi akrobata adott elő. A két táncos románcát egymásba gabalyodó végtagok, valamint ily’ módon kivitelezett, hajmeresztő megtartások és ugrások ábrázolták. Minden váratlan mutatvány meglepett hátrahőköléseket és tapshullámot váltott ki a közönségből, míg a Lord Vernonékkal szemben ülő kislány az előadás kezdetétől fogva csupán időnként kukkantott ki ujjacskái mögül, melyek a szemeit takarták.
A háttérzene hangulata hamarosan megváltozott, és a következő jelenetben kék selyemben aláereszkedő táncosnő könnyed koreográfiáját fürge hegedűszó, majd csellók mély bőgése zavarta meg, mely közeledő veszélyt jelzett. Egy sötétkék jelmezbe bújt férfi lépett a színre; ahogy egyik karjával és egyik lábával függött karikájáról, Emmettet egy árbocról csüngő matrózra emlékeztette, ehhez azonban túl kifinomult volt a jelmeze, így a fiatalember arra jutott, hogy talán inkább kapitányt alakíthat.
– Zahir és Ashra! – suttogta Harvey ámuldozva, amint felismerte a híres jelenetet.
A vendégek nagy részének valószínűleg nem tűnt fel, hogy ezúttal egy másik akrobata bújt a főhősnő szerepébe, mivel feltételezhetőleg máshogy nem lehetett megoldani, hogy a táncosnő köré tekert selyem színt váltson. Ezúttal ugyanis tengerszín selyem tartotta életben a légtornászt, azonban az oly’ módon tekeredett a teste köré, hogy ha netalántán lezuhanni méltóztatna, a nyaka köré csavarodó selyem megállítsa útközben, de meg ne mentse.
A következő mutatványra talán még azok sem számítottak, akik ismerték Zahir és Ashra tragédiáját: véletlen félrecsúszás kecses álcája alatt a táncosnő megindult a levegőben. Ha ez lehetséges, a sápadt vestmari arcok a szokásosnál is fehérebbre váltak, és több néző száján buktak ki a meghökkenés vagy riadtság halk kiáltásai. Lett is volna okuk szörnyülködni, ha a sötétkék akrobata nem hintázik oda hozzá és kapja el a nőt, majd veszi karjába hősiesen látszólag eszméletlen testét.
Az arcokon a megkönnyebbülést szinte rögtön felváltotta a csodálat, és ahogy a két akrobata a férfi karikáján osztozva a rögtönzött színfalak fölé emelkedett, a többség felkelt a helyéről, hogy állva tapsolhasson.
– Bravó! – lelkendezett a közönség. Kihasználva a pillanatnyi hangzavart, Harvey maga is felállt, és az üdvrivalgás közepette közelebb hajolt Larkinhoz.
– Ismerem ezt a darabot – üzente suttogva. – Tudom, mikor kell kimennünk. Várj a jelemre!
Míg mások arcára a gyönyör csalt mosolyt, addig Emmett vigyorából sugárzott a káröröm. Tökéletes. Ennél szebb ajándékot a nagyherceg már nem is adhatott volna – leszámítva persze a milliókat érő koronaékszereket, amiket elterelő hadműveletével tudtán kívül a két szélhámos birtokába juttatott.
Miután a közönség elcsendesedett és a terem ismét elsötétült, a vendégek újra szemük elé emelték okuláréikat, és kezdetét vette a második felvonás. Harvey asztalon kopogó ujjainak nesze beleolvadt a zenébe, az emberek figyelme pedig szemüveglencséik mögött veszett el; ha Larkinnal valakire ráintegettek volna, akkor is észrevétlenek maradtak volna.
A tengerészhez képest nevetségesen olvasott Emmett jól tudta, hogy a második felvonásban éri majd el tetőfokát Zahir és Ashra szerelmének tragédiája. A shakh irodalom ikonikus párjáról volt szó, akiknek szerelme emberi formájukban nem teljesülhetett be, mivel közéjük állt a fuldokló Ashra életét megmentő vestmari tiszt, akinek a nő kénytelen volt házassággal adózni. Harvey még a háború előtt találkozott a történettel, és mivel a romantika nem ragadta meg tinédzserfiúi fantáziáját, nem sok részletre emlékezett azon kívül, hogy Zahir és Ashra a végén galambbá változnak, és boldogan élnek, míg meg nem halnak. Vagy mi.
Ishqandar herceg szinte már otthon érezte magát, amikor a Shapurban igen népszerű és rendszeresen előadó akrobatákat figyelte. Mivel ő maga már másodjára látta a darab ezen feldolgozását, és mivel egyébként sem volt egy szenvedélyes típus, így számára nem volt olyan bekebelező az élmény, mint vendégei számára. Időnként kinézett szemüvege mögül, és elégedetten figyelte az okulárék mögött elnyúlt arcokat: az est eddig szinte hibátlanul alakult.
A darab tetőpontját fürgén pattogó dallamok és ereszkedő akkordok, valamint a levegőben szinkronúszó akrobaták tették izgalmassá. A nézők okuláréikba kapaszkodva várták a történet végét, sőt, olykor egy-két szurkoló kiáltás is kikívánkozott valakiből, akár egy parasztból a bábszínházban. A devoni társadalom krémje bizony nem látott még ehhez foghatót: számukra továbbra is a mezei opera volt a szórakozás legfennköltebb formája, márpedig az áriázással Ishqandart talán még a devoni palotából is ki lehetett volna kergetni. Amikor először Új-Vestmarba érkezett, a legvadabb álmaiban sem számított volna rá, hogy újdonsült feleségével egyetemben bekényszerítik majd őt egy terembe, ahol négy órán keresztül sikoltó fákat kell néznie. Hódító Ingmar dinasztiájának képviselői mindig arról voltak híresek, hogy a kínzás legkreatívabb formáinak vetették alá ellenségeiket, de Ishqandar herceg elviselte ezt a megpróbáltatást is. Elviselte az apja közvetett parancsait, a tanácsadók manipulációját, a kényelmetlen egyenruhákat, de még az operát is – mindezt abban a tudatban, hogy ő az, akihez hű a hadsereg, és hamarosan a vállalkozói réteg is.
Ishqandar a zenéből tudta, hogy éppen a darab fő konfliktusa bontakozik ki, de az akrobaták helyett most feleségének szentelte figyelmét, akinek fogalma sem lehetett róla, hogy újdonsült férje jelenleg kivételesen elismeri létezését. Mivel kapcsolatukat messziről sem nevezhette volna törődésen alapulónak, így a herceg maga sem tudta, pontosan miért – talán szánalomból? –, de abban a pillanatban igenis érdekelte, hogy Lady Gemmának elnyeri-e tetszését az attrakció. Nem ismerte volna be, de egy kissé úgy érezte, hogy ha végre maga is mutat valamit a saját kultúrájából, az egy lépéssel talán közelebb hozhatja őt és feleségét egymás megértéséhez.
A bámészkodásból Lady Jhidra érintése zökkentette ki, és Ishqandar felocsúdva ráeszmélt, hogy talán perceket tölthetett elveszve a gondolataiban. Mikor tanácsadója a fülébe súgott és a herceg körbenézett, arra lett figyelmes, hogy a vele szembeni két széket már csak a tátongó üresség foglalja, és két sötét alatűnik el a folyosókra nyíló ajtó mögött. Ekkor már maga a hercegnő is felfigyelt a körülötte feltámadó neszekre, de Ishqandarban ez nem tudatosult, az ő gőzölgő feje ugyanis már elhagyta székét, és a terem falai mentén állomásozó katonáknak osztogatott parancsokat arról, hogy ki merre menjen és hol állja útját a betolakodóknak.
A legtöbben észre sem vették, ahogy az őrök nagy része csendben kimasíroz a teremből, hogy részt vehessenek az imposztorok utáni hajtóvadászaton. Ishqandar maga is egy maréknyi emberével tartott, és ha Jhidra nem jött volna magától, álla bökésével őt is egy másik tized élére utasította. Ha tudta volna, hogy időközben a hercegnő is szemtanújává vált a szervezkedésnek, tanácsadójának inkább a bébiszitterkedés feladatát osztotta volna ki, de a vészhelyzet közepette nem volt ideje minderről meggyőződni.
