my worst reag yet sry
Harvey lelkiismerete a strapabírásáról volt híres, de mégis átérezte annyira társa fájdalmát, hogy összeránduljon a fémes csattanástól, amit Larkin koponyája és a rácsok találkozásakor hallott. Persze annyira azért még nem mardosta fiatal lelkét a bűntudat, hogy közbe is avatkozzon, de mentségére szóljon, hogy nem is ment volna vele sokra. Ott, ahonnan ezt a két nagyvállalkozót szalajtották, napi szinten került sor utcai vagy kocsmai tülekedésekre, így egy berlath-i suhancnak már tapasztalatból tudnia kellett, milyen érzés, mikor az embert rendesen helyben hagyják. Emmettel például megesett már az is, hogy egy egész falkányi részeg vette körül egy félresikerült kártyatrükk okán; mi több, az izommemóriájában ezen napig élénken élt a Duncan tenyere nyújtotta élmény is. Utóbbi mellesleg tíz megtermett férfiember kollektív ütőerejét is felülmúlta, úgyhogy amikor csak tehette, Harvey inkább elkerülte a matróz haragját, és ha a behemótnak már vörösödött a feje, inkább felhagyott a szemtelenkedéssel. Legjellemzőbb stratégiája egyébként is mindig a visszavonulás volt, és ebben valóban remekelt: jól ki tudott térni nem csak a keresztkérdések, de az ütések elől is; ügyesen el tudott tűnni egy tömegben a zsákmánnyal; úgy tudott átfutni az úton, hogy őt még pont csak súrolja a forgalom, de az üldözőit már elcsapja egy kocsi, ha nem torpannak meg. Persze amikor csak tehette, időnyerés céljából már eleve úgy távozott, hogy előre megmondta az üzlettársaknak: „várjanak meg, mindjárt jövök.” Emmett Lee Harvey tehát ereje teljében lévő, egészséges fiatalember volt, és természetesen egyedül azért nem fitogtatta tehetségét az ökölharc terén, mert szerette volna, ha ez így is maradna. Az csupán optikai illúzió, hogy olyan arccal meredt a gallérjánál fogva rángatott barátjára, mintha épp most piszkított volna maga alá, egyenesen a Lord kölcsönkért szoknyájára. A fogdákhoz már hozzá volt szokva, de az otthonában, Északi Fokon a Rendnek mindössze egyetlen, egérlyuknyi kis kirendeltsége létezett – persze épp a kocsma mellé építették –, egyetlen cellával, amiben egyedül Harvey időzött minden páratlan héten (napi három ingyen étkezés!), és nem kellett rajta Duncan-félékkel osztoznia. Most viszont, hogy nincs hová futnia, egy másodperc alatt lepergett a szemei előtt minden alkalom, amikor a bátyja önvédelemre akarta tanítani, ő pedig kacagva indult inkább a helyi kocsmároslány életét keseríteni. – Duncan, hé, hagyd már! Nem az ő hibája! – bukott ki a száján a kérlelés, miközben közelebb merészkedett a tülekedő pároshoz. A sokat megélt matróz füstölő feje ezúttal őfelé fordult; ha Emmett *eddig szobatisztának hitte magát, most már egész biztosan nem az. Két tenyerét védekezően az égnek emelte, és sietve hozzátette, – De az enyém se! –, azzal elengedett egy feszült nevetést. A visszabeszélés nem sokat segített a helyzetén, mivel a férfi egy szempillantáson belül már előtte állt, azzal ki is osztott neki egy lekezelő tockost. Emmett egyszerre örült, hogy ennyivel megúszta; de közben egy kicsit vérzett is a büszkesége, amiért nem osztottak rá férfinak való adagot. Duncan jobban is tette volna, ha nem kíméli, mert a gyenge legyintésből Harvey most már tudta, hogy a saját családját hiányoló apa nem fogja beverni az ő gödröcskés képét. Lehet, hogy Larkin volt az, akitől pironkodtak a palotai cselédek, de ő meg kapott tőlük nyalókát, ha jófiú volt, és Duncannek sem volt szíve megütni, hiába volt jóval akasztani valóbb a másiknál. *Háh! – Valahogy úgy. – Harvey biggyesztett ajkakkal, aprókat bólogatva hagyta jóvá Duncan leírását a két fiatalember várakozásairól. – És majdnem meg is tette. Ha ti nem lettetek volna olyan töketlenek, hogy ránk hagyjátok az összes piszkos munkát – tette volna hozzá, ha nem méregette volna őt egyszerre öt megtermett férfi fenyegetően. Majd megmondja nekik, amikor végre kiszabadult innen, természetesen a többiek nélkül. Leszámítva Larkint, aki nyilván szintén kiszabadul. – Hát persze, már itt sem vagyok! – válaszolt Harvey a kapitány utasítására, miszerint el kéne takarodnia a szeme elől (ezt naponta megkapta, különböző helyekről). Közben látványos mozdulattal tárta szét karjait, mely gúnyos utalásként szolgált a háta mögött húzódó rácsokra. Hogy honnan volt ereje és mersze még mindig a legénység szeme elé járulni, azt senki se tudja, de ahogy Duncan is mondta, Larkinnak több esze volt, és a gallérjánál fogva olyan messzire rángatta őt a többiektől, amennyire a cella engedte. – Hogy... Mi van? – Harvey hunyorogva, nyakát előre nyújtva igyekezte értelmezni barátja lemondó nevetését. Szája hitetlenkedésében félig tátva maradt, ahogy enyhén mellkason lökte Larkint, hátha észhez tér. – Lark, ez mi volt? Ennyire beütötted a fejed? Ne hülyíts, nem fogjuk feldobni a talpunkat, pláne nem itt. Voltunk már nagyobb szarban is, sokkal nagyobb szarban. – A mondat végén bólogatva elnevette magát, mert visszagondolt arra a számtalan munkahelyi ártalomra, amin ők ketten átküzdötték már magukat. – Még szép, hogy nem várunk reggelig! Harvey a férfi arcát fürkészve várta, hogy most ő is kicsattanó optimizmussal gondolja majd meg magát, de ez a reakció egyelőre még nem jött el. Az idősebb tengerésszel ellentétben Emmett sosem volt hajlandó elfogadni semmit sem úgy, ahogy kapta, ami felváltva veszélyeztette és mentette meg az életét már azóta, hogy csak az eszét tudta. – Tudod mit? Csak figyelj és tanulj! – állt elő az ötletével a srác homlokráncolva, miközben újabb bátorító döféssel illette Larkin vállát. Ezután ismét a kompánia elébe járult, és végig nézett az egybegyűlteken, akik fájdalmasan lehangoló látványt nyújtottak. Harvey hirtelen egyik keze élét a másik tenyere közepébe csapta, és belekezdett a mondókába, ami egyszer már bejött (így juttatta idáig mindannyiukat), ezért ő biztosra vette, hogy másodjára is hatásos lesz. – Mit kókadoztok itt, emberek? Az Ég szerelmére, azon kéne lennünk, hogy kijussunk innen! Nem akarjátok viszontlátni az asszonyt? A hatást megfigyelve tekintete fel-alá járt a földön vagy a padon görnyedező félholtakon. – Hát, én nem! – horkantott fel valaki, de senki nem nevetett. – Fiatalság, bolondság – sóhajtotta a legénység egy másik tagja, aki falnak vetett tarkójával már félig bele is törődött a halálba, akárcsak Larkin. – Haza akarok menni! – fakadt ki erre egy másik felnőtt férfi, és fejét leszegve a tenyerébe temette arcát, hogy a többiek ne lássák annyira, ahogy zokog. Harvey a reménytelenség és nyomorúság ezen fokát látva tátott szájjal engedte vállát és karjait visszaesni a helyükre, majd fejét hátra csapva fordult az Ég felé. – Ó, anyám – nyögte minimális együttérzéssel, majd visszapillantott Jamesre meg arra, ahogy a falnak vetett hátával végleg magába roskad, és saját arcára kiült a sajnálat (vagy talán ez az úgynevezett „együttérzés”) alig látható kifejezése. Még mindig nem akarta elfogadni, hogy ekkora szarban ők bizony még sosem voltak ezelőtt, de mielőtt bármi mást mondhatott volna, lidérces visszhang járt végig a fogda folyosóján. Harvey (jelenleg az egyetlen, aki nem a falnak támaszkodva ücsürgött vagy álldogált) sarkon fordult. A hang olyan volt, mintha egyszerre mindenhonnan érkezett volna, de valójában épp a háta mögül szólt. Amikor megpillantotta a fekete szempárt, ahogy azok üregükből kidülledve néznek egyenesen abba a szurtos lelkébe, undorral vegyes nyugtalansággal rezzent össze. Sok olyan embert látott már Neville és Devon utcáin kornyadozni, akik leírhatatlan állapotban voltak, de ilyenre még soha életében nem szegezte a tekintetét. Talán csak képzelte, de Harveyt ugyanaz a hűvös szellő csapta arcon, ami akkor támadt a légmentesen zárt kriptarendszerben, mikor Vernon botja feloldotta még a gravitációt is. Akármennyire is taszította a nő látványa, Harvey csüngött minden szaván, amit cserpes ajkai közül felköhögött. Az egész nem tartott sokáig, mert az asszony pár mondaton belül eszméletét vesztette, legalábbis Emmett így hitte, amikor maga is a rácsoknak feszült, és kétségbeesésében ettől a szerencsétlen szerzettől várta a megoldást a problémájára. – Hé! – kiáltott oda, hiszen azt remélte a cella árnyékába borult testről, hogy még felkel. – Ki akar kitörni? És mikor? Mennyi? Mennyi van még hátra? – sorolta kérdéseit buzgón, de mindegyik megválaszolatlanul maradt. – Nézd már, itt a másik elmeroggyant! – hahotázott egy másik rab valahol. – Fogd már be, hát nem láttál még boszorkányt? Ismét megbokrosodott az egész fogda: ápolatlan emberek tapadtak a rácsokra, meresztették a szemüket a csontsovány holttesten, és többen magukból kikelve röhögtek a sorstársuk nyomorán, Harvey pedig elhűlve lépett vissza. Másodperceken belül ki is tárult a fogda ajtaja, és vestmari palotaőrök sereglettek be rajta. Voltak köztük előfutárok, akik azonnal a cellához csörtettek, mások pedig kíséretként fémrudakat húztak végig a fémrácsokon, hogy hátrébb tántorítsák a rabokat, akik karjukkal a celláikon kívülre nyúlkáltak, hátha sikerül túszul ejteniük egy katonát. A nő holttestét pillanatokon belül eltakarították, és nem maradt hátra semmi, csak egy-két őr, akik megpróbáltak rendet teremteni a rabok között, ezek ugyanis újabb lázadást próbáltak szítani minden alkalommal, mikor valami váratlan esemény felborította a tömlöc rendjét. A hangzavarban Harvey visszafordult a legénység és Larkin felé, majd újdonsült lelkesedéssel kezdett bele: – Hallottátok ezt? Ez egy jel! Még nem tudom, mit jelent, de valamit biztosan! – hadonászott vigyorogva, azzal visszacsörtetett legjobb barátjához, térdre borult előtte, és gallérjánál fogva megcibálta. – Lark, ez nem lehet véletlen! Látod? Nem fogunk meghalni! Hogy ezt mégis miből gondolta, valószínűleg sosem fogjuk megtudni, mert a kompánia ismét felfigyelt az őrök kopogására és kiáltozására: – Fogjátok be a pofátokat, nyomorultak! A Vestmari Udvar bejelentést kíván tenni hozzátok, ez nektek mély megtiszteltetés, ti alja csőcselék! Az őrök még percekig küzdöttek, hogy minden egyes reményvesztett fegyencet csendre bírjanak, de végül szóhoz jutott a kétszárnyú ajtóban megjelent, nyakigláb figura. Méretekre nyúlt árnyéka hivatalos stílusban papírtekercset tartott maga elé, és kikiáltotta: – Vestmar népe, felebarátaim! – kezdte, kihagyva a „becses” előtagot a szokásos beszédből, elvégre mégiscsak a csőcselékhez beszélt. – A Vestmari Udvar mélyen megrendülve és kimondhatatlan fájdalommal tudatja Veletek, hogy a mai napon, birodalmi időszámítás szerint 1152 nyarán, a Teremtő 162. napján, szeretett Királyunk, Őfelsége XIV. Ingmar, tragikus hirtelenséggel – elhunyt. A rikkancs ugyan javában mondta még a magáét, hiszen nem hagyhatta félbe a beszédét, de képtelen volt túlkiabálni a tömlöcben ismét feltámadó zsivajt, a kitörő öröm egyöntetű kórusát. Az őrök ismét elkezdték helyretenni és csendre inteni az éljenző felebarátokat, de ezt a lelkesedést már fémbotokkal is képtelenek voltak leverni. Harvey sugárzó arccal pillantott Larkinra, és alig bírt hinni a fülének örömében; látszott, hogy évek óta csakis erre a pillanatra várt, és valóban várt is tőle valamit, netalán egy jobb életet. – Csend legyen, rohadékok! Csendet! – üvöltöztek a Rend tagjai, fémrácsokat püfölve. Ennek ellenére a fogdában egyre csak erősödni kezdett egy ritmusos kántálás, amit nem itt helyben találtak fel, hanem a parlamentben. A munkás- és középosztálybeli alsóház indulója volt ez, amit tüntetések alatt megszámlálhatatlan tömegek kiáltottak Devon és más nagyobb városok utcáin. – Meg-halt a király! Él-jen az osztály! Meg-halt a király! Él-jen az osztály! – szólt az induló, amit Emmett is torkaszakadtából kántált, miközben tekintetét a legközelebbi őrre szegezte, és arcán széles, letörölhetetlen vigyor feszült. Hiába ült rácsok mögött, ebben a pillanatban – életében talán először – igazán szabadnak érezte magát.
