#jhandarre

[colrp]

beg, steal or... die

A megrögzött katona még a ráerőszakolt vestmari viseletben is olyan mereven állt, mintha cöveket nyelt volna. Bizony, a száműzött hercegnek büszkesége minden utolsó morzsájára szüksége volt, ha át akarta vészelni az aznap esti összejövetelt, ahová hivatalos volt mindenki, aki csak számított Vestmarban és azon túl. A legszurtosabb cselédtől kezdve a leggazdagabb uraságig mind az apja bábjának nézték őt, és egyelőre jobb is volt így – de ez nem jelentette azt, hogy nem fájt Ishqandar becsületének a „Lord” előtag. Jhidra újabb leckéje alig észrevehető mosolyt csalt a herceg ajkára. Ahogy a tengerbe merülő Nap fénye pírt festett arcára, érkezése óta először mérhetővé váltak rajta az élet első jelei: a szerénység könnyed hiánya, amellyel tanácsadója elismerte saját igazát, ikertestvérére emlékeztette a herceget. A shakh nőkben megvolt egy bizonyos anyáról lányára szálló bölcsesség (valamint rendíthetetlen magabiztosság ebben a bölcsességben), amit a vestmari udvarhölgyekben Ishqandar nem vélt felfedezni. Sosem hitte volna, hogy egy nap még hiányozni fog neki nővére bosszantó éleslátása, melyet édesanya híján talán maga az emberiség ősanyja bízhatott rá; ahogy azt sem hitte volna, hogy egy nap Ishrah ugyanazzal a Nappal kel majd, ami az ő szemei előtt lemenőben van. Vajon mit csinálhat most? Az elmúlt hónap sebei még mindig túl frissek voltak ahhoz, hogy ez a kérdés ne markoljon a szívébe. Talán éppen sötétbe boruló tekintete késztette Jhidrát arra, hogy helyette is kifogásokat keressen arra, miért is bizonyult ő Lady Gemma számára legalább annyira borzalmas férjnek, mint XIV. Ingmar apának. Fegyelmezett bólintással felelt az állításra, miszerint a hercegnő a látszat ellenére tisztában volt házassága velejáróival. – Az elkövetkezendő hónapok terhesek lesznek a számára, és ez még csak a kezdet – illette célzott pillantással a társalkodónőt, hiszen ők ketten teljesen máshogy látták a jövőt, mint az egyelőre még mit sem sejtő vestmariak. – És ha mégis hibáztat, hát legyen. Idővel majd megérti, hogy minek van helye a palotában, és minek nincs. Akkor is, ha meg kell gyűlölnie hozzá – szúrta tekintetét az egyre kékülő láthatárba. Új-Vestmarban minden kék volt: a tenger, az ég, a hegyek, az éjszaka, a palota oszlopai között elsuhanó cselédek, a hercegnő hömpölygő szoknyái, de egy kicsit még a gyepszőnyeggel borított dombok is. Mióta a király ágynak dőlt, a palotában is minden lassított felvételben történt, és a légkör is nehézkessé vált egy kissé, mintha víz alá merült volna az egész udvar. Ebben a királyságban félig takart mindent egy rejtelmes kék fátyol, és Ishqandar időnként elbizonytalanodott benne, hogy képes lesz-e lerántani ezt a leplet. Talán az ősidők óta kék homály fedi ezt a vidéket, talán csak a sós levegő teszi; igazából mindegy is, hiszen előbb-utóbb övé lesz Új-Vestmar utolsó marék földje is. Jhidra cifra célzását Ishqandar gyanakodva hallgatta végig, de mielőtt felelhetett volna, már tárultak is az erkélyre nyíló kétszárnyú ajtók, a herceg pedig irritált arckifejezéssel fordult oldalvást. Elnyúló arccal kellett tudomásul vennie, hogy ezúttal nem a minden lében kanál őrök rontottak be a fontos megbeszélés kellős közepén, hanem maga a nagyhercegnő kereste fel őt, akinek felbukkanása a vacsoraidő rohamos közeledését jelezte. Lady Jhidra olyan lelkesedéssel konstatálta a hercegnő felbukkanását, amelyen Ishqandar nem tudott osztozni, pláne nem az egyébként teljesen helyes titulus hallatán, amelyet felesége a neve elé toldott. – Hercegnő – hajolt meg lesütött szemekkel. Ishqandar egy része reménykedett benne, hogy tanácsadója terve füstbe megy, de a kíváncsi természetéről híres nagyhercegnő azonnal bekapta társalkodónője elhintett csaliját, és visszaterelte a szót a két shakh iménti privát beszélgetésére. Egy pillanatnyi elmezavar tüneteként megfordult a hercegben, hogy megszívleli Lady Jhidra tanácsát, és egy kis minőségi időt fordít feleségére, de ezt a lehetetlen elképzelést hamar kiverte a fejéből. – Lady Jhidrával épp arról tanácskoztunk, hogy... hogy a hercegnőnek minden bizonnyal kedvére lesz a meglepetés, amit a mai estére szántam – hajtott fejet, és miután úgy érezte, elmúlt a veszély, megsemmisítő pillantást lövellt tanácsadója felé. Akármilyen udvarias hévvel is biztosította volna őt ezen meggyőződéséről bármelyik hölgy, Ishqandar herceg nem sok időt hagyott neki. Egy kurta szünetet követően vett egy nagy levegőt, és azonnal kezdeményezte a számára igen sok megilletődést okozó társalgás berekesztését: – Nos, talán ideje lenne útnak indulnunk. Kezeit kiszabadította a háta mögötti fonatból, azzal úgy is tett, ahogy mondta. Lady Gemma joggal várhatta volna, hogy férje majd megáll mellette, és oldalára veszi, ehelyett azonban Ishqandar herceg a nőkre hagyta egymás kísérgetését, és úgy haladt tovább, mintha szörnyen sietne valahová.

***

A palota bálterme még a folyosóinál is fényesebb és cifrább volt, ha ez egyáltalán lehetséges. Krémszínű gránittal berakott padlójának egyetlen négyzetcentimétere többet érhetett, mint az összkereset, amit a két bálnavadász rövidnek ígérkező életük során összekaparni remélhettek, nem is beszélve a fejük felett magasodó kupoláról. A terem közepén egyetlen végtelen hosszúságú asztal húzódott végig, mely roskadozott a terítőre pakolt ezüst evőeszközöktől meg kupáktól, virágformákba hajtogatott szalvétáktól és a nagyjából tíz székenként elhelyezett szökőkutaktól, melyekből a változatosság kedvéért nem csokoládé, hanem fehér- és vörösbor folyt. Minden egyes ülőhelynél névre szóló táblácska tüntette fel azon vendég olvashatatlanná díszített nevét, akit az adott szék – jobban mondva trón – illetett. Lord Vernont és szoknyája hű őrét az egyik frakkba bújtatott pincér vezette helyükhöz, amely a bejárattól nézve éppen a hatalmas terem túlsó végében várt rájuk. Nevetségesen hosszú útjuk során az inas útikalauz módjára ismertette velük a bálterem történetét, ledarálva nagyjából mindent, amit az építészeti remekkel kapcsolatban tudni érdemes. – ...Így hát X. Ingmar újjáépítette a lerombolt dómot, és belső felületén megörökíttette a hősi csata eseményeit... Beleértve a mágusokat is! – nevetett fel. – És íme, meg is érkeztünk. Lady Gemma személyesen gondoskodott róla, hogy az Urak az asztalfőhöz közel ülve élvezhessék Őfelsége társaságát. – magyarázta a pincér, és az úticél mellé érve sarkon fordult, hogy indulásuk óta először ismét szemrevételezze a két úrfit, akik közül a fiatalabbikat tudtán kívül már nagyjából az út egyharmadánál elveszítette. Harvey éppen tátott szájjal igyekezett bevenni a feje feletti égig érő látványt, és annyira elmerült a festménnyé alakított mitológiában, hogy még az inas által szolgáltatott háttérzaj megszűnésére sem figyelt fel. – Lord Vernon? Ser Gresham? – pislogott az inas. – Ömm, igen, azok mi vagyunk! Mi vagyunk Lord Vernon és Ser Gresham, igen – riadt vissza a valóságba a fiatalember, és összevont szemöldökei alatt fegyelmezett szigorúságba rendezte arcizmait. – Ezzel teljes mértékig tisztában vagyok, Uram. – válaszolta bizonytalanul az inas, majd gyorsan visszavette a beszélgetés fonalát. – Nos, óhajtják elfoglalni helyüket az asztalnál Őfelsége megtisztelő közelségében? Bár az információ már másodjára hangzott el, Harvey most hallotta először, és nem kis erőfeszítésébe telt lepleznie megütközését. Egy arcára fagyott mosoly kifejezésével tetőtől talpig végigmérte a pincért, mielőtt kinyögte volna: – Hát hogyne! Micsoda megtiszteltetés! – vigyorgott, és futó pillantást váltott a testőrével. Égető szükség jelentkezett a helyzet siettetésére. – És most... Ha megbocsát... – tessékelte arrébb az inast erőltetett mosollyal, jelezvén, hogy a továbbiakban nincs igény az asszisztálására. A pincér zavart kifejezéssel ugyan, de tovább állt, és Harvey abban a pillanatban közelebb vonta magához Larkint, hogy kétségbeesetten a fülébe csikorgassa fogát: – A király mellett ülünk! Az a csaj nem viccelt! – nézett körbe, mintha a kiutat keresné, és hacsak Larkin szóvá nem tette, elkerülte a figyelmét, hogy épp most csajozott le egy Lady-t. – Azt mondta, „nem messze a királyi asztaltól”, nem azt, hogy egyetlen asztal lesz, és ott is a király oldalán ülünk majd! Így sosem szabadulunk el az asztaltól! – hadonászott ingerült suttogások közepette. – Megvan. Kicseréljük a névtáblákat. Mire észreveszik, már árkon-bokron túl va... – pillantott az asztal felé, de hangja abban a pillanatban elhalt, hogy észrevette, hallgatóságuk van, egy három év körüli kislány formájában, aki kis ruhácskájában kíváncsi szemekkel hallgatta az eszmecserét. – Mit nézel, törpe? – bosszankodott Harvey, mire a kislány ajkát biggyesztve visszatért porcelánbabájához, aki ugyanolyan ruhácskába volt öltöztetve, mint ő. Miután visszafordult barátja felé, lényegtelen, hogy Larkin valóban rosszallóan nézett-e rá, vagy csak Harvey képzelte úgy, de karjait széttárva bajtársára is ráripakodott:  – Mi van?! Mielőtt a két lángelme újabb tervvel állhatott volna elő, Harvey jobb fülében dobhártyaszaggató harsonaszó zendített rá, és a vendégek egy emberként vágták haptákba magukat székeik előtt. Bár Harvey sosem tartózkodott még egy légtérben Új-Vestmar királyával, tudta, hogy ez csakis egy dolgot jelenthetett: az utolsóként érkező vendégek, a királyi család bevonulását. – Bejelentem királyságunk Nagyméltóságú, Nagyérdemű, Nagyra becsülendő Urát, Hódító Ingmar egyeneságú leszármazottját, Országunk Legfőbb Tiszteletben Álló Lordját, Új-Vestmar Királyát, XIV. Ingmart! – kiáltotta monoton hangon egy rikkancs, és a bálterem ezidáig nem használt, hatalmas ajtaja kitárult.

[colrp]

what a nice view!

Jhidra régóta ismerte már Ishqandar herceget, s bár azt nem merte volna megkockáztatni, hogy a viszonyuk baráti, mégis sokkal jobban ismerte őt, mint sokan mások – a devoni udvarban pedig kétségkívül a legjobban. A férfi kőből kifaragott arcvonásai nem sokat árultak el ugyan, de Jhidra az évek során megtanult a legapróbb rezdüléseiből is olvasni, amiket aztán értékes információként tárolhat el magában. Úgy ítélte, beszámolója alapján a herceg könnyedén saját véleményt alkotott – látszólag ő is pont annyira volt elragadtatva a vendégektől, mint Jhidra –, így meg sem lepte őt a parancs, ami minden habozást nélkülözve hagyta el az egyébként szófukar ajkakat. – Természetesen, felség – biccentett a nő, s egy elégedett mosoly is az arcára költözött a másik feltételezése hallatán. Ami azt illeti, felettébb megnyugtató volt számára a tudat, hogy nem kell végigülnie azt a borzalmasan unalmasnak ígérkező vacsorát, ahol sótlan, perverz öregembereket, és halfejű nemesasszonyokat kellene szórakoztatnia. A hercegnő társalkodónőjeként pontosan tudta, mennyire fontos személyek ülnek majd körülötte, és ugyanilyen jól vissza tudta volna mondani az összes illetlen történetet a hercegnek, amelyet Gemma rábízott. A lényeges információkat továbbította természetesen, a hercegnő meséinek nagyja azonban leginkább a shakh hölgy szórakoztatásának célját szolgálta; a szórakozás pedig olyasféle program volt, ami nem élvezett halaszthatatlan prioritást Ishqandar sűrű programtábláján.

Már épp elköszönt volna, de a hirtelen kijelentés megtorpanásra késztette Jhidrát. Meglepetten vonta össze a szemöldökét, azonban a homloka olyan gyorsan kisimult, ahogy a szél a suttogást elfújja. – Egy nőt mindig felvillanyozza, ha olyan bókot hall, melynek a férfiagyban lejátszódó keletkezéstörténete több, mint fél másodperc. Ahogy annak is, ha egy férfi közli vele, igaza volt. Újabb lecke a számodra – tette hozzá kajánul. – Bár ezt egyébként is tudtam, de mindig öröm, ha a hasznodra lehetek. Tervei közt sosem szerepelt, hogy egyszer a herceg házaséletét az elsuttogott titkokon kívül máshogyan is segíti majd, de túl sok időt töltött Gemmával, és a lány az ő agyát is kezdte megfertőzni. Jhidra sosem volt szerelmes – ahogy a hercegnő, s valószínűleg a herceg sem –, azonban hallotta úrnőjétől a hajdani királyi pár romantikus történeteit, s a legkevesebb az volt, hogy valahogy segítse a lány házasságát, amelybe idejekorán belekényszerítették. Mióta Andar is megérkezett a palotába, Gemma nem igazán említette férjét a társalkodónő előtt, azonban Jhidrának így is feltűnt, hogy a hercegnő egyre kedvtelenebb a shakh nyelvórákon, s egyre többet bújja sokszor olvasott kalandregényeit is, ahelyett, hogy beszélgetne palotája lakóival. Gyakran egész délutánok teltek el úgy kettesben, hogy a két nő néma csendben töltötte idejét a szalonban, s egész éjszakák úgy, hogy a hercegnő hitvesi ágya helyett régi hálószobáját részesítette előnyben. Ha megérezte, hogy figyelik, Gemma jókedvűnek mutatta magát; és bár kedvtelenségét legtöbbször sikerült is lepleznie, a lefogyott kilók hiányát sehogy sem tudta elrejteni divatos ruháinak redői közt. – Ne vedd a válladra az ő terhét is – szólt Jhidra hirtelen. Jobb csuklóját bal kezébe fogta a háta mögött, szemeit pedig Andar említett testrészére szegezte, melyet a királyi vacsora tiszteletére dísztunikába bujtattak. – Nehéz lehet számodra is, de Lady Gemma tudja, hogy nem te tehetsz róla. Tudta azelőtt, hogy egyáltalán találkoztatok volna – az egyetlen, amit hibáztat, a származása. Nem hiszem, hogy bárki fel tud készülni egy érdekházasságra, aki nem olyan gyakorlatiasan szemlél mindent, mint te, Felség. S bár a hercegnő gyermetegnek tűnik, sokkal érettebb annál, amit láttatni enged. Egy haldokló apa árnyéka, gondolom, jó nevelőnő az életre. Jhidra magába fojtotta nehéz sóhaját. Tekintete követte az irányt, ahová a herceg is nézett, elképzelte a palotát, elképzelte az életet, ami rájuk várt a hamarosan elérkező koronázást követően. – Az ízlésed továbbra is kifogástalan, hercegem. – A bajsza alatt kuncogott egy sort. Meg sem lepődött volna, ha Ishqandar első királyi határozatával kiutasítja a vestmari Rendet az otthonából. – A lovaknak is jót tesz a zöld a sok homok után. Biztos remek élmény lehet végigvágtázni a nagy tó mentén. Ki kéne próbálnod. Mint ahogy a mai délután során kiderült, pár óra kimenő még neked sem árt meg. A nőnek új gondolat ütött szöget a fejébe. Ami azt illeti, folyton új és újabb ötletei támadtak, de ezek közül korlátozott mennyiségű volt csak használható, és ennek is a negyede számított olyannak, amiért nem csukták volna le azonnal, s örök időkre a devoni palota pincebörtönébe. A maradéknak a felére pedig a herceg nem mosolygott volna olyan elégedetten, mint ahogy Jhidra most, tehát a nő elég sok ötletét hallgatta el, és ez a mostanival sem volt másképp. Azért egy próbát talán megért. – Tudod, Lady Gemma sosem lovagolt még úgy igazán – mondta egy rövid töprengés után, igyekezve minél mellékesebben hozzáfűzni a megjegyzést korábbi mondandójához. Felhúzta az orrát. – A fél órás sétalovaglás a főutcán véleményem szerint csak arra jó, hogy megfájduljon közben az ember hátsója. És persze arra, hogy megbámulja a pórnép. Én pont azt szeretem a lovaglásban, hogy meghitt, magános tevékenység. – Az iroda ajtaja felől újból hangos kopogtatás hallott. – Ó, nézd, megidéztem felséged feleségét.

És valóban felbukkant Lady Gemma is, lénylegesebben több őrrel kísérve, mint korábban Jhidra. Az őrök egészen az erkélyig kísérték, s miután hosszasan bejelentették őt, látszólag vonakodva hagyták egyedül a két shakh társaságában, még ha csupán öt perc erejéig is. A folyosón egy egész hadseregnyi őr sorakozott már fel, hogy a nagyterembe kísérhesse a hercegi párt a vacsora megnyitására. Mi is pont annyira szeretünk titeket, pökhendi balfékek, mint ti minket. Jhidra fanyar grimaszt küldött Andar irányába, mielőtt Gemma felé fordította volna hamis mosolyát. – Hercegnő! Már kezdtük hiányolni. Épp önről folyt a beszélgetés. – Lord Ishqandar. Lady Jhidra. – A kötelező hajlongások után a király lánya is udvarias mosollyal, és illő fejhajtással köszöntötte a jelenlévőket. Az estélyre előkészített ruhát már felsegítették rá a szolgálói, ezenkívül a haját is művészien feltűzték feje jobb oldalára. A lemenő nap utolsó csóvái megízlelték a göndör vörös tincseket, ahogy megcirógatták apró szeplőit is, amit a cseléd bosszankodva, s sikertelenül próbált púder mögé rejteni – ugyanis Gemma rögtön letörölte, amint az hátat fordított. – Ó, furdal a kíváncsiság. Remélem, nem adtad ki minden titkom, kedves Jhidra...? – Kedélyesen szólalt meg, mintha nem taglózta volna le korábbi látogatása az édesapjánál, majd valóban érdeklődve lopott egy-egy pillantást a két említett felé, mintegy némán kérve őket, hogy osszák meg vele a társalgás témáját. Jhidra Andar felé intézte mosolyát, amivel tudta, hogy halálra bosszantja majd. – Felség?

[colrp]

dear father,

Az ékszerdobozra emlékeztető, dohos helyiségnek minden ablakát, székét és szekrényét úgy keretezte az arany és a cirádás fafaragás, akár egy híres olajfestményt. Az általában felhős kert felől érkező csekély napfény is alig bírt beférkőzni a nehéz függönyökkel takart ablakokon keresztül, így az ember arra szorult, hogy reggeltől estig egy gyertya pislákoló fényében görnyedezzen. A nagyherceg máris hiányolta otthona légies belmagasságait és nyitott tereit, melyeknek vajszín köveiről visszaverődnek a Nap sugarai. A félfalakat, melyektől minden belső tér szabadabbnak hat, és a kerthelyiségeket elválasztó rácsokat, amik mögött felsejlenek a túloldal titkai. Talán még a homoktenger is hiányzott neki egy kissé, mivel jóval szívesebben közlekedett lóháton, mint hajón. Egy remegő tollhegy lebegett az iratok felett, ahogy az asztalnál görnyedő nagyherceg tekintete tizedjére is végigfutott a levélben álló katonás sorokon. Az éjkék betűket határozott, karakán tollvonásokkal vetették papírra: a tus széles hegye vastag, férfias hurkokat hagyott maga után, vonaluk mentén csak egy nagyon figyelmes szemlélő szúrhatta volna ki a merev kezek bizonytalanságát. Ez azonban nem volt elég jó, hiszen Ishqandar herceg édesapja igen figyelmes szemlélő volt, főként, ha a fia keze munkájában kellett kivetnivalót találni. Márpedig a shaq előtt gyengeséget mutatni a legutolsó dolog, ami a száműzött hercegnek jelen pillanatban szándékában állt volna. – Drága Édesapám! – tátogta el némán a levél első szavait, majd ismét elhallgatott. Szemöldökei méltatlankodva összetalálkoztak, majd lesütötte szemeit, és elégedetlen fújtatással vetette el a piszkozatot. Egy újabb vastag, érdes papírlapot vett maga elé, melynek sarkába Új-Vestmar királyságának vízjelét nyomatták. Ismét a tintába mártotta a tollát, és más betűket vetett a papírra, majd kiegyenesedett, hogy ezt is megszemlélje: – Tisztelt Uram! – szólt az első sor, és ha a betűknek kunkoribb karjuk lett volna, talán még szalutálnak is. Nagyjából két perc önemésztés után Ishqandar fogcsikorgatva nyúlt a következő lapért – az utolsó lapért. Az íróasztalán még soha nem látott rendetlenségben hevertek szanaszéjjel a félig vagy teljes egészében megírt, de végül elvetett piszkozatok, tele mondatokkal, amelyeket minimum háromféleképpen lehetett volna olvasni és félreértelmezni, ha valaki – pontosabban az édesapja – nagyon akarta. Vagy ha valaki már három órája újra meg újra átfutja és túlelemzi őket, ahogyan a nagyherceg tette ezen a gyönyörű, napfényes délutánon. – Tekintetes Császári Őméltósága! – húzta végig a papíron a betűket, majd felemelte tolla hegyét, és feszülten meredt saját keze írására. Nem, ez sem lesz jó... Így csak az a gerinctelen bátyja címezne egy levelet. Egyáltalán hogyan köszönne el? Alázatos szolgájaként? Nem, a császár azt hinné, hogy pitizik a kegyelméért, és csak még inkább megundorodna tőle. De ha az érvelését nem hallgatja meg, talán a kérlelésére válaszolna. Talán mégis jó lenne mutatni egy kis tiszteletet. Talán... A nagyherceg annyira elmerült a mentális sakkozásában, hogy észre sem vette, amint az éjfekete tinta a toll adagolócsatornájába folyik, és egyre növekvő gyöngyszemként gyűlik össze a hegyben. A papírlapra fröccsenő paca halk koppanására aztán felocsúdott őrlődéséből, és úgy tűnik, ez volt számára az utolsó csepp – szó szerint. Tekintetes Császári Őpacája láttán Ishqandart egyszerre elfutotta az epe, és felmordulva olyan széles mozdulatot tett a kezével, hogy nem csak egy köteg papírt, de az asztalán álló, Lady Godivia szobrához ötvözött tintatartókat is magával söpörte. A nagyherceg zihálva dőlt hátra székében, és megbabonázva figyelte, ahogy az éjfekete tinta egyre terjed, akár a kátrány. Belepi az íróasztalt, beleivódik Ishrah bontatlan levelébe, és az asztal pereméről a földre csorog. Bár mára megmenekült a levélírástól, Ishqandar kezei még akkor is remegtek, amikor a folyosón állomásozó két őr berontott az iroda ajtaján, minden bizonnyal a kiszűrődő hangzavar hallatára. – Ishqandar herceg! – kiáltotta az egyik, szinte már valós aggodalommal a hangjában. – Jól van, Felség? Felség bosszús tekintetet lövellt a világ felé, és kiszámított mozdulatokkal felkelt a székéből, kitérve az asztal széle felé folydogáló tinta útjából. – Hívjátok az irodámba Jhidrát! – vetette oda az őröknek nyersen, miközben leporolta az egyenruháját, majd valamivel visszafogottabban hozzátette: – Meg valakit, aki feltakarítja ezt. Az őrök hajlongtak egy sort, majd masírozva elhagyták az irodát, hogy kíséretet biztosíthassanak a szokásosnál kicsivel korábban beidézett Lady Jhidra számára.

Mire a nő és az őrök a széles erkélyre értek, a nagyherceg már egy jó ideje szemlélte az alatta elterülő kertet, valamint a távolban magasodó Óvárost. Amint a közeledő léptek zajai megállapodtak mögötte, tudta, hogy a hölgy kísérői a szokáshoz híven formális bemutatásba fognak kezdeni. Hagyománytisztelő ember lévén ezt rendszerint meghallgatta, de ezúttal még azelőtt félbeszakította az őrt, hogy az az első szó végére érhetett volna. Ma nem volt türelme a formaságokhoz, így még csak ahhoz sem vette a fáradságot, hogy a katonák felé forduljon, és háta mögött összekulcsolt kezeit is csak egy elbocsátó intés erejéig szabadította ki egymásból. A félbeszakított őr megütközve próbált érzelmeket kiolvasni a herceg tarkójából, majd társával beleegyező pillantást váltott, és a kíséret egy tisztelgést követően az irodán keresztül távozott. Az udvar kezdett hozzászokni a herceg illékony hangulatához, de egyelőre még senki sem igazodott ki rajta jobban, mint a nagyhercegnő túlképzett társalkodónője, Jhidra. Miután a katonák léptei elhaltak, Andar végre oldalra fordította fejét, hogy szintén fejhajtással üdvözölje a nőt. Már abban az ünnepi egyenruhában feszített, amelyet az estély folyamán kell majd viselnie. – Remélem, megbocsátod, hogy a szokásos renden kívül hívattalak ide – szabadkozott higgadtan, és maga is az idegennek tetsző kert felé tekintett. Maga sem tudta volna megmagyarázni, hogy miért hívatott Jhidra után oly’ sürgősen, de az előbbi kirohanása után jelentős könnyebbséget hozott számára egy ismerős arc jelenléte. Nem állt szándékában tanácsadóihoz fordulni, akik minden adandó lehetőségnél megpróbálták zsinóron rángatni, Ishrah-nak pedig abban a félelemben nem írhatta meg valós gondolatait, hogy levélváltásaikat valaki lehallgatja. A párbaj óta ellenségek vették körül, akárhová is ment, így a palotában Jhidrán kívül nem bízhatott meg senkiben. – Helyes – bólintott a nő kijelentésére, miszerint maga is részt vett újdonsült felesége aznapi teazsúrjain. – Úgy látom, a feleségem kedvel téged. Hallgat rád – nézett ismét a nőre célzottan. – Ez maradjon is így. Ahhoz képest, hogy Lady Gemma volt a kulcsa a trónhoz, Ishqandar nem tudott túl sokat a hercegnőről, az pedig talán még annál is kevesebbet tudott róla. Bár Jhidra minden tudnivalót átadott számára érdekházastársáról, ezek többnyire felszínes információk voltak, olyan dolgok, amilyenekről a társalkodónőjével cseveg az ember. Ellenben úgy tűnt, a shakh nő könnyen átlát másokon, és látszólag jól kezeli a hercegnőt. Ez enyhítette kissé a szorongást, amit a precíz tervbe iktatott hatalmas kérdőjel – Gemma – jelenléte okozott Ishqandar számára. – Mi a véleményed Vernonról? – tért a tárgyra kurtán, miközben a láthatárt kémlelte. Az ég alja kezdett vörösbe borulni, ami egy kissé az otthonára emlékeztette, és ugyanakkor eszébe juttatta az aznapi estélyt is. Ez a gondolat egyáltalán nem hozta lázba. – Szóval jól bánik a szavakkal – mormolta maga elé megsemmisítő pillantással; mandulavágású szemei úgy szűkültek össze, mintha döfni akarna velük. Jhidra leírása igencsak emlékeztette egy bizonyos valakire. – A legrosszabb fajta. – Remélem, erre a találkozásra nem kerül sor. – felelte sótlanul az ötletre, amely szemmel láthatóan igencsak szórakoztatta Jhidrát. Azok alapján, amiket hallott Vernonról, nem tartotta elég nagyra ahhoz, hogy egyáltalán figyelemre méltassa. – Ne aggódj: a te idődet sem rabolja már sokáig ez a sok udvaribolond. A nő költői kérdéseire a nagyhercegnek sem voltak válaszai, és egyébként sem volt az a típus, aki a kifogásokat kereste volna: ha cselekedni kellett, sosem habozott. Már a vestmari palotában is arról híresült el, hogy nem félt az erőforrásait a teljes mértékig kihasználni. Mellette az udvar minden tagjának bőven akadt munkája, pont úgy, ahogy neki is. – Bízom az ítélőképességedben, Jhidra. Ha te indokoltnak látod, akkor érdemes volna kivizsgálásnak alávetni Lord Vernont, még a mai nap folyamán. – fogalmazta meg a parancsot. – Feltételezem, nem fogsz visszavágyódni a bálterembe, ha a vacsora alatt dolgod akad a kikötőben? A nagyherceg mellesleg egyáltalán nem értett az emberekhez, és bár nem érzett különösebb késztetést az ismerkedésre, egy kissé mégis szúrta a szemét az az egydimenziós személyiség, mellyel az egész vestmari udvar rendelkezni látszott. Annak ellenére, hogy az ország a háború és a rendszerváltás kellős közepén áll, az udvaroncok legnagyobb aggodalma még mindig az, hogy milyen színű rojtokat varrassanak a ruháikra. Úgy tűnt, ebben bizonyos mértékig Gemma is bűnös, aki szemmel láthatóan elég naiv ahhoz, hogy valódi romantikát várjon az érdekházasságától. Egy része bizonyára tisztában volt a gondolat abszurditásával, de mégis lehetett benne egy lányos vágy az igaz szerelem iránt, amit Ishqandar nem tudott átérezni. Majd levetkőzi – ahogy a legtöbb nő, akiket előbb-utóbb kiábrándít valaki. Gemma esetében talán épp Ishqandar, a férfi, akivel mostantól fogva kénytelen lesz egy egész életet leélni. Hiába voltak már hitvesek több, mint egy hónapja, mégis aznap délelőtt volt az első alkalom, hogy a herceg időt kerített a feleségére, és elhívta egy közös programra. Ishqandar olykor még a közös vacsorákon sem jelent meg, sőt, előfordult, hogy a hálószobában is csak reggelre tűnt fel. Ez volt az első alkalom az elsietett esküvő óta, hogy egy-két udvarias szónál többet áldozott Lady Gemmára, és ezt is főként azért, mert Jhidrát aggasztani kezdte a nagyhercegnő egyre vékonyodó csuklója. – Mellesleg igazad volt – jelentette ki hirtelen Ishqandar. – Lady Gemmát egészen felvillanyozta, amikor megkérdeztem, hogy volna-e kedve vásárolni velem a városban. A fülbevalójához hasonlítottam a szemét, ahogy mondtad – biztosította Jhidrát, akitől a tanácsot kapta. A társalkodónő állítása szerint egy nőt úgy lehet boldoggá tenni, ha valami részletet dicsérünk meg rajta, és valami olyan bókkal állunk elő, amit nem hall minden nap. Nem elég, ha vetünk rá egy futó pillantást, és csinosnak hívjuk – az ilyen udvariasságból odavetett bókokról ordít, hogy nem gondoljuk őket olyan komolyan; hogy üresek. Ellenben ha egy kisebb dolgot veszünk észre és erre mondunk valami szépet, úgy fog tűnni, mintha figyelmesek volnánk, vagy mi. Ishqandar személy szerint nem igazán látta a különbséget a részletes bók, a hasonlattal egybekötött bók és a „csinos vagy”-bók között, ellenben igenis fel tudta fogni, a hercegnő miért örült a kocsikázásnak jobban, mint számtalan más ajándékának, amelyek egy-egy rövid levél társaságában hetente fogadták a hercegnőt szobájában. Tudta, hogy Lady Gemma nem a huszadik ruhára, hanem a figyelmére vágyott inkább, és éppen ez volt az egyetlen dolog, amit nem tudott megadni neki. Jhidra kérdése egy kissé váratlanul érte a herceget, akinek máris szaporábban kezdett lüktetni a vér az ereiben. – Azt gondolom – tekintett célzottan az előttük fekvő völgybe, melynek közepén a parlament kupolás épülete magasodott –, hogy ott jól fog mutatni egy császári palota. Aznap először költözött őszinte mosoly ajkai sarkába.