A presszóérzésről mindig F jut eszembe, akit haverok révén ismertem meg a Kandó koleszból. A Nagykörút sarkán volt egy PEPSI nevű aprócska presszó, ahova egyszer beültünk ketten, a hosszasan sétálós első randin, egy nagyon hideg késő őszi napon. F előkaparta a nadrágja zsebéből a mind az egy húszasát, ami kék színű papírpénz volt Dózsa apánk arcképével, kiteregette, kisimogatta az asztalon, és vett belőle egy üveg colát, ami akkoriban 3 dl volt, hozott két poharat, majd huncut félmosollyal, és valami hihetetlenül férfias eleganciával azt mondta nekem: - Kicsi lány, úgy idd, hogy addig ülünk itt bent a jó melegben, amíg ez kitart. Azonnal beleszerettem. A presszó nincs már meg, a rendszerváltás után egy peepshow működött a helyén.
A HALLÓ büfére jól emlékszem. A Körút és Király utca (Maja) két szemközti sarkán működött. A kissé rusztikusabb, menzaszerűbb, tálcás gyorsbüfé rész volt ott, ahol most a KFC, és a Starbucks, amit leválasztottak belőle. A kicsit előkelőbb, étlapos rész pedig azon a sarkon, ahol volt már Pizza Hut és Kisközért is, most épp Gyógyszertár.
Coca-colát először 10 éves koromban ittam, valamikor a hatvanas évek végén gyűrűzött be a legvidámabb szoci barakkba. A vasárnapi cukrászda nálunk is alap volt. Néha esténként hallgathattuk a közeli presszóban, a cigifüstben és kávéillatban a beszélgetéseket, de csak este nyolcig, mert utána kiskorú már nem tartózkodhatott ott.
És nyaranta a Balcsi. Muteromék vállalata két családi házat bérelt nyaranta egy családtól, akik a szezonra beköltöztek valami nyárikonyhába a fogyatékos kislányukkal. A két ház nagyon közel volt egymáshoz, nem túl messze a parttól, és egy-egy nagy hallból nyíltak körben a szobák. Egy család egy szobát kapott beutalóval két hétre, ahol gyakorlatilag csak aludni lehetett, mert olyan kicsi volt, de úgyis egész nap a parton voltunk, amit akkor még nádasok szegélyeztek, és homokos partja volt. Talán pont ezért hívták "magyar tengernek". A bokáig érő vízben csöpögtetős várat építettünk a tesómmal, meg apró színes kavicsokat gyűjtöttünk, amik kifakultak amikor megszáradtak, de otthon megint vízbe lehetett tenni őket, és akkor megint kincs lett belőlük. Nem messze egy családi kifőzdében ebédeltünk, ahova be voltunk fizetve, és lehetett A meg B menüt választani. Több turnusban ment az ebédeltetés, és a család apraja-nagyja rohangált a tálcákkal. Ezek a családok a nyár folyamán keresték meg az egész éves megélhetésüket, amiért igazán spártai életmódra voltak képesek. A déli partra jártunk Szabadiba meg Lellére, az volt a gyerekes part. A partra menvést mindig át kellett kelni a síneken, és éjjel is hallani lehetett a vonatokat, ahogy elrobogtak a közelben. A vonat hangja azóta is mindig azokat a nyarakat idézi nekem.
