Miattad a mai napig megkérdőjelezem magamat. Miattad kevesebbnek éreztem magam, mint amennyit valójában érek. A legrosszabb énem voltam és mégis azt hittem, hogy a legjobb vagyok, mert annyira nagyon próbáltam elnyerni a szerelmed. Megpróbáltam minden lenni, amire vágytál, próbáltam az lenni, akire szükséged volt…de ez nem volt elég, sosem voltam elég. Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azokat a dolgokat, amikkel felzaklattál, amikkel megbántottál, amikkel összetörtél és megpróbáltam elhallgattatni magam azért, hogy a kedvedre tegyek. És még mindig nem voltam elég neked. Meg akartam mutatni neked, hogy mit jelent valójában a szerelem, hogy többé ne félj tőle. De ez még mindig nem volt elég. Amikor megpróbáltam elmenni, visszatartottál és soha nem engedted, hogy továbblépjek. Mindig emlékeztettél azokra a dolgokra, amelyek hiányoztak belőled/tőled, de aztán kirántottad a lábam alól a talajt, és amint a zuhanásból visszatértem hozzád végül azon kaptam magam, hogy soha nem kaptam meg őket. Cserébe neki adtad mindet egy olyan embernek akit nem szeretsz, nem tisztelsz és valoszínűleg nem is fogsz. És még ezt is elfogadtam, még ezen is túlléptem!!
Te pedig minden egyes alkalommal az elmúlt több mint 1 évben semmibe vettél és még volt képed azt mondani, hogy fontos vagyok. Nem, nem vagyok az, mert tudtad hogy rosszul esik, tudtad hogy fáj, mégsem foglalkoztál vele. Mert mindig minden körülmények között magadat választottad. Nem szeretsz, soha nem is akartál szeretni, csak birtokolni akartál mint egy aprócska játékot, amit előkaptál ha kedved szottyant hozzá. Állandóan összezavarsz a fura viselkedéseddel. De tudod mit, itt nem én vesztettem. Erre pedig akkor fogsz rájönni, amikor évek múlva öregen és megfáradva egy olyan emberrel leszel összezárva aki nem én vagyok, akivel 5 perc nehezebben fog eltelni mint az egész életed. És soha semmit nem fogsz jobban bánni, mint hogy nem engem választottál.