A nap amikor majdnem meghaltam
És nem, nem a halálkerék volt a bűnös. Ahogy mondtam, az itt töltött idő alatt volt egy személy aki kifejezetten arra játszott hogy az öröm minden percben megkeseredjen a számban. Eljuttatott egy olyan pontra, ahol már csak az ételmegvonást éreztem egyedüli opciónak az életem kontrollálására, reggeltől estig olyan gyomorgörcseim voltak, hogy gyakran féltem el fogok ájulni show közben. Emellett a napi 2-4 órás alvás ès a kialakuló funkcionális alkoholizmus sem segített azon hogy tisztán tudjak gondolkozni. Ezen a fantasztikus pénteken megtörtem kissé. Az első show után visszamentem, elintéztem a lovakat annak rendje és módja szerint -azt gondoltam utoljára- nagyok hasonló volt az állapotom mintha pánikrohamom lenne, de nem eszkalálódott még, csak egy hajszálon függtem. Magamhoz vettem egy kötelet hogy keressek egy fát. A fejem zakatolt, sikítani, üvölteni tudtam volna. Akkora zaj volt a fejemben hogy nem tudtam elképzelni más kiutat, hogy hogy lehetne végre csend. Véget akartam vetni a dolognak.
De nem voltam egyedül. A másik istállóból átjöttek a lányok, hogy elkérjenek talán egy patakaparót; nem emlékszem, a fejem nem volt tiszta. A fenti állapotban találtak rám. Megkérdezték hogy mi is történik igazából, belőlem pedig az érzések mint egy cunami törtek ki. Zokogtam, sikítottam. Vagy 5 szál cigit elszívtam. És szépen lassan elcsendesedett az agyam, csak a szokott moraj maradt. Visszamentem a lovakhoz, majd a backstagebe. Teljesen üresnek éreztem magam. Mint akit lenémítottak. Fejbevágott a felismerés, hogy ezúttal megtettem volna. Olyan volt mint élet és halál közt ragadni. Ültem ott a cirkuszban és nem akartam menni, de rettegtem attól, hogy újra ennyire hangos lesz az elmém.
Ekkor lépett oda hozzám Bello Nock. Róla már írtam korábban. Azt mondta ma este előadás után szüksége van rám, mert vett egy új halálkereket, össze kell raknunk és kipróbálni. Viktória, Bello, Tolly és én neki is láttunk a második finálé után. Órák teltek el szorgosan, és a kerék kezdett testet ölteni. Ez egy kis darab, csak egy személyes. Bevittük négyen, felfüggesztettük. Ekkor már szinte az összes backstage boy ott lebzselt, de féltek kipróbálni. Bemásztam, Bello indított. Kapaszkodtam az életemért, nem akartam bebiztosítva lenni. Érezni akartam hogy akarok élni. Ott voltam, elengedhetetlen volna, vége lehetett volna de kapaszkodtam. A halálkerék pörgetett vissza az életbe. Utánam Viki, majd szépen lassan a komplett egybegyűlt társaság kipróbálta a kereket. Komoly felnőtt férfiakból kuncogó kisfiúk lettek. A manézs egy játszótérré változott. Az akkor felszabaduló energiák megtöltötték a szívemet. Megérte felkelnem aznap is. És másnap is.
