Terveztünk mi már sokmindent. A legelejére menve, terveztük, hogy átmegyünk egymáshoz. Terveztünk ottalvást, közös napokat. Suli után közös programok. Terveztük, hogy együtt túllépünk közös legjobb barátnőnk elvesztésén. Dugi cigi az iskola előtti cukrászda mögött. Terveztük, hogy együtt tépünk be, terveztük, hogy együtt ünnepeljük a születésnapjainkat, és jól a sárgaföldig isszuk magunkat. Terveztük, hogy bármi legyen, kiállunk egymásért. Terveztük, hogy együtt tanulunk a nyolcadik évben, nehogy megbukjunk. Hisz rajtunk is rajtunk volt a félsz, hogy elcsesszük az életünket. Terveztük, hogy együtt megcsináljuk. Hogy együtt megyünk sulikat nézni. Hogy talán még egy iskolába is megyünk. Terveztük többet leszünk egymással. Terveztük a nyarat, hogy vajon, hogy megyünk strandra ilyen testtel. Terveztük, hogy veszünk közös bakancsot. Hogy együtt kezdünk el egy sorozatot. Hogy együtt fejezzük be a sorozatot. Terveztük egymás ajándékát. Névnap, szülinap, karácsony. Terveztük, hogy adjuk egymásnak oda? És minden tervünk, idáig sikeredett. Terveztük, hogy majd együtt fogunk lakni. Hogy együtt csináljuk meg a közös tetoválásunkat. Hogy több időt szakítunk egymásra, mert a középiskola, meg a kapcsolat, szerelem kissé eltávolított minket egymástól. Aztán bumm. Szerelembe esett, semmi nem érdekelte, csak aa másik fél. Ment a saját feje után. Tudtam a következményét. Tudtam miéyen az édesanyja, tudtam, hogy én fogom megszívni az öt napos "elszökök hozzá, és anyu nem tud semmit" kiruccanását. Aztán írt, hogy nagyon jól érezte magát, mennyire szeretik egymást. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani, és fájt, hogy egy "szerelem" végett tolt el engem. De az üzenetének örültem. Jól érezte magát. Pillanatnyilag boldog volt. Október 23. Csörgött a telefonom. Az anyukája hívott, felvettem, köszöntem aztán komoly hangon beleszólt. Minden úgy lett, ahogy akkor mondtam neki, mikor még napok voltak a "kiruccanásáig". Az anyukája eltiltott minket egymástól, még csak nem is beszélhettem vele. Elárultnak éreztem magam, és nem értettem, hogy hagyhatja, hogy a mi kapcsolatunk szívja meg az ő hülyeségét. Először csak szomorú voltam. Sírtam. Zokogtam, mint egy hülye kisgyerek. Teljesen kifordultam magamból. Tényleg úgy éreztem, mintha a másik felemet vennék el tőlem. Sírtam neki a telefonba. Nem tudtam mit tehetnék. Próbáltam keresni a kiskapukat. Mondja, hogy más barátjával találkozik. Mondja, hogy másnál alszik. Mondjpn bármit, csak keresse ő is a kiskapukat. Ő nem tette. Ekkor már dühös voltam. Az igazságtalanság és a tehetetlenség teljesen felemésztett. Az idegrendszerem kikészült. Egy szó elég volt, hogy kiabáljak. A barátomat eltaszítottam magamtól. Vége felé sodródott a kapcsolatunk. Minden este sírtam. A közös fiúbarátunkkal beszélgettem. Mondta, hogy átment őhozzá. És ramatyul van. Ő is sír. Tudván, hogy ő szomorú, sírni kezdtem. Mindenféle érzés kavargott bennem. A fájdalom mellé egyre csak társult a harag, ön-és normál-utálat, a düh, tehetetlenség érzete. Teljesen összeroppantam. Azt hittem neki is van annyira fontos ez egész, hogy tegyen valamit. Sosem tett. Azóta sem. És őszintén nem tudom, hogy képes leszek-e ezt valaha feldolgozni, legalább csak fele annyira, mint Ő.
