#cs.s.10.31.

[valaki-73]

Miután elmentél, én itt vártam.

Vártam egy órát.

Egy órát, hogy csak kiszellőzteted a fejed, és haza jösz..

Vártam 5 órát.

Azt gondoltam, hogy barátaiddal iszol egyet és haza jösz..

Vártam 24 órát.

Vártam, hátha szükséged van egy teljes napra.

Aztán vártam 1 hetet.

Majd 1 hónapot.

Vártam, hogy szélsebesen berontasz azon az ajtón, ahol kimentél..

Mégsem jöttél.

Vártam 1 évet.

Egy teljes évet vártam. Minden egyes percben szívembe teli reménnyel várakoztam, hogy meggondolod magad.

Aztán elteltek az évek.

Eltelt 10 év.

Látom, hogy ma van a nagy napod, az eskűvőd.

Vártam rád rengeteget, de te mégsem jöttél. Itt hagytál, se szó se beszéd. Kirontottál azon az ajtón, majd a szívemet darabokra törve, te elmentél és mosolyogva hátra hagytál. Itt hagytál minden megválaszolatlan kérdéssel, minden bánatos gondolattal. Csak elmentél...

Eltelt 15 év.

Ma már nem vártalak.

[valaki-73]

001

Úgy tartják, hogy bele nézni a tükörbe a világ legegyszerűbb cselekedete.

Mindenki megteszi egy nap legalább egyszer. Reggel készülődés közben, ki suliba ki munkába indulás előtt bele-bele pillanat egyszer- egyszer.

Aztán lennék én. Ha belenézek a tükörbe nem csak magam látom. Nem csak egy röpke másodpercre kukkantom meg magam, hogy jól áll-e a hajam, vagy éppen a sminkem rendbe tegyem. Nem.

Ha bele nézek a tükörbe, felfedezem a testemen elterülő apró, talán más szemével nem látható hibáimat veszem célul. A szemem alatt éktelenkedő karikákat, ami napról napra már-már megszokottan helyezkedik el szemem alatt. A beesett arcom sápadtan néz vissza rám. Mintha életért könyörögne. Ha bele nézek a tükörbe, látom bőröm apró hibáit, látom azokat a felesleges kilókat amik napról napra rondítják így is keserves testem.

Észre veszem a kezem, a lábam, a testem. A hasam, ami sosem lesz lapos, a lábaim amik sosem lesznek olyan kecsesek mint a szép lányoké.

Nem magam látom a tükörbe hanem a hibáimat.

Ha bele nézek a tükörbe, észreveszem azokat a helyeket amelyek egykor sebesek voltak, ma már nincs ott, egyetlen apró heg nem árulkodik, az elmém mégis hangosan üvölt és jelez, hogy egykor bizony ott voltak.

Látom a karom, amellyen megannyi vágásnak a nyoma hagyott ott egy darabot. Minden ott hagyott heg egy emlék, egy fájdalmas jelzés, hogy megakartam szabadulni az életemtől.

Mert ha bele nézek a tükörbe, olyan mintha mögöttem a múltam állna. Nem mond semmit, nem mozdul, de jelenléte árulkodó ezer egy szónál.